Obergurgl és Hochgurgl

Ötztal egyre több magyarnak lehet ismerős, hiszen egyre többen kapnak rá a divatos „besíző” bulikra november elején, ezek közül pedig a legnagyobb vendégszámot szinte biztosan a völgyben nyújtózó söldeni gleccser mondhatja magáénak. Ennek több nyilvánvaló és néhány kevésbé közismert oka van, mindenesetre mi most kivételesen az Ötz-völgyben tett utazásunk során elhagyjuk Söldent, mert az Olaszország felé tekergő hosszú zsákutca bizony mást is tartogat még.
A rend kedvéért: a nagyjából 50 kilométer hosszú Ötz-völgy a 850 méteren fekvő, névadó Ötz településsel kezdődik, a másik végét a már 1900 méterrel a tengerszint felett lévő Vent városka jelenti. Innen tovább már csak gyalog lehet menni, legalábbis annak, aki a háromezres hegyeket áthágva esetleg eredeti olasz pastára vágyik.

A kimondhatatlanok, azaz „Magas- és Felső-Gurgl” még valahol Vent előtt pózolnak, jelképes távolságra Söldenünktől. A főutat elhagyva kisebb szerpentinen felautózva kell eldöntenünk, hogy az éppen 2000 méter alatt terpeszkedő Obergurglba, vagy a nevéhez méltóan 200 méterrel magasabb Hochgurglba vezessen utunk. A pályák szempontjából döntésünk nem bír túl nagy jelentőséggel, ugyanis a két komplexum egy huszáros vágásnak köszönhetően összesíelhető, illetve helyesebben inkább síbakancsban is átjárható. A két hely üzemeltetői egyszer csak megunták az egymás közti versengés okozta stresszt, és egy iszonyat hosszú, gyakorlatilag vízszintesen közlekedő kabinos lifttel összekötötték a két sípályarendszert. Így viszont egy csapásra egy 110 kilométeres rendszer büszke irányítói lettek, ami nemcsak Tirol, hanem egész Ausztria síparadicsomait figyelembe véve is egy szűkebb, elit klubba illeszti a helyet, mivel száz kilométer feletti terület nincs olyan sok. Az Ötz-völgy egyébként összesen 300 kilométer sípályát kínál, ebből Sölden és a két Gurgl 260-at elvisz, a maradékon négy kisebb terület osztozik.
Ha már az elit kifejezés az imént szóba került, a semmiből nőtt Hochgurgl hangsúlyozottan az. Gyakorlatilag csak 4 és 5 csillagos szálláshelyekkel szédíti vendégeit, mondjuk úgy, nem kifejezetten tekinti promóciós célpontnak a világ proletárjait… Ha ez utóbbi tény eltántorítana valakit, fejünket könnyű álomra hajtani értelemszerűen a tradicionálisabb Obergurglban tudjuk; végül is a pályák szempontjából mindegy.

Jó tudni, hogy itt az emlegetett 110 kilométer sípálya legkisebb zugát is mindennap szigorúan leratrakolják (egy ismeretlen, de tehetséges honfitársunk szerint „leraklapolják”). Tizenhét, egyenként 250 ezer eurót kóstáló gépszörny gyűri esténként a hegyoldalt, hogy másnap a szerencsések fülig érő szájjal, tökéletes íveken gyorsulva zúzzák szét a végtelenbe húzott hóbarázdákat. Összesen 150 helyi alkalmazott munkája szükségeltetik ahhoz, hogy a több ezer síző, snowboardos és egyéb alternatív eszközzel havon bohóckodó élvezhesse a „Kimondhatatlant”.
A 22 sílift óránként közel 40 ezer(!) embert képes egyszerre szállítani: mivel töredéke sincs egyszerre a pályán, valószínűleg még az életben nem láttak sorállást egyik felvonónál sem. A promóciós anyagok hirdette információk szerint minden itt vásárolt síbérletből kb. 5 eurót valamilyen „hócsináló” eszközbe fektetnek. Persze az nem derül ki, hogy a 40 eurós napijegyekből vagy a 600 eurós, teljes szezonra érvényes bérletből kívánják a ráfordítás arányát érzékeltetni, de ne legyünk magyarosan rosszmájúak. Miheztartás végett itt egy tény: Hochgurgl és Obergurgl rendszerére 2008-ban 95 millió eurót költöttek… ez nem kevesebb, mint 24 milliárd forint! Mindenhonnan nézve durva, de ne számoljunk tovább, nekünk elég lesz azt a 40 egységnyi közös valutát kiperkálni minden reggel, ez viszont legalább semmivel se drágább, mint szinte bárhol máshol Ausztriában.

3080 méterről lefelé nekiindulni önmagában sem rossz, de ha a csusszanást egy ultramodern bár lépcsőjéről indíthatjuk, úgy még nagyobb fíling. Valószínűleg ezért is kerülhetett egy ilyen teljes körpanorámás, két ország felé néző, acél-üveg-fa kombinációjú csodabár a vékonyka hegygerinc tetejére. Sok extra fekvésű vendéglátó helyiséget volt már módom látni Alpok-szerte, de a Hochgurgl tetején található Mountain Star eddig mindent visz! Bevallom, ilyenkor mindig eltöprengek: ha a természetre nálunk feltehetően jobban vigyázó sógoroknál engedélyeztetni lehet egy ilyen építményt minden szükséges infrastruktúrával egy nemzeti park közepén-tetején, akkor itthoni hegyecskéinkben miért kevés néha egy emberöltőnyi munka is egy minimális fejlesztés, mondjuk egy szebb büfé összehozásához?

Gyorsan visszarepülve Obergurgl rendszeréhez, ennek tetején, 2700 méteren az előzőhöz képest akár „old fashioned” címkével is illethető Hohe Mut Alm nevű étterem nyújt szemnek és szájnak gyönyörködtető dolgokat. Innen összesen 21(!) háromezres csúcsot látni, már ha valaki képes időnként felnézni a korsó aljáról… Mert a hütte az itt is csak hütte, a kalóriát soha nem sajnálják senkitől, azt hiszem, kedvenc Norbink legnagyobb piaci áttörése az osztrák hegyi éttermek meghódítása lenne, képzeljük csak el az „apdét” gulyást vagy gőzgombócot…

Komolyabbra fordítva a szót, aki bevállalja, hogy mindennap végigkóstolgatja a hegyoldal 110 kilométernyi pályájának mindegyikét, az küldheti közben a Radlert számolatlanul, nyomhatja a Gnermknödlt extra mákfeltéttel, garantáltan kalória-mínuszban, de annál pimaszabb élményekkel fog hazatérni Gurgléknál tett látogatása után.