Val Senales: Dél (-Tirol) csillaga

Tirol itthon csupa olyan sztereotípiának örvend, mint az ominózus bőrgatya, meg a hírhedten borzalmas kurjongatós nóták, de egy utazónak, főképpen egy síelőnek ezek jutnak eszébe utoljára erről a földrajzát és történelmét tekintve is izgalmas régióról. Helyezzük el gyorsan magunkat a térképen! Őszintén remélem, hogy ebben a GPS-től elbutított világban a Símánia olvasóinak ez sikerülni fog, szóval: átszáguldunk Ausztrián Innsbruck felé, átkelünk a jó öreg Brenner-hágón, az autópálya most már Bolzanónál elfordulva egészen Merano városkáig visz minket, innen irány nyugat, mintha csak Livignóba szándékoznánk menni.

Most azonban rövidebb az utunk, és Naturno kisvárost elérve már fordulhatunk is északnak, be a Schnal-völgybe, melynek vadregényes kanyonjában szépen feljutunk Kurzasba. Ez nem más, mint egy 2000 méteren fekvő komplexum szállodákkal, üzletekkel és várakozáson felüli bulizós helyekkel. Cikkünk tárgya egyébként pont akkora távolságra fekszik Budapesttől, mint például a sokszor ecsetelt osztrák Sölden − úgy kilencszázvalamennyi kilométerre. Ez több annál, mint ami jólesik, de az olasz sípályákért általában ennyit kell autózni. Szóval miért éppen Schnalstal? Először is Itáliában vagyunk, és én ugyan sosem bántanám a sógorokat oly sok ottani vendégeskedés után, de az olaszok − az más világ. Igaz, gyorsan le kell szögezni, a tiroliak általában kikérik maguknak, ha leosztrákozzák vagy leolaszozzák őket, ők csak egyszerűen tiroliak, amit mi sem bizonyít jobban, mint a nyelvük, ami elsőre német, aztán valahogy mégsem.
Még mielőtt nagyon elkalandoznánk a kulturális antropológia irányába, nézzük a valósabb érveket Val Senales mellett. Először is azt, hogy ez itt tulajdonképpen egy gleccser. A hegygerinc jócskán 3000 méter felett húzódva választja el a gleccsermassza tetejét Ausztriától. Ha nyáron megmásznánk a hegyet, az Ötztaler hegységben, azon belül is a söldeni völgybe érkeznénk, csak hogy az északi szomszédságot is említsük.

Komoly fegyvertény, hogy ilyen magasan kezdhetjük a lesiklást, és garantáltan nem fogunk nyomorogni se a pályán, se a felvonókon. A már említett Kurzast, az "alaptábort" Mato Grossónak is hívják. Itt kell megjegyeznem, hogy jó tiroli szokásként szinte mindennek két neve van, viszont nincs mindig mind a kettő kiírva, főként a térképeken. Szóval ami naggyá teszi a szememben a schnalstali sípályarendszert, az pont a jó értelemben vett egyszerűsége és átláthatósága. Kurzasból, ami természetesen egy nagy parkolóval is bír, egy nagy kabinos felvonóval egy mozdulattal a 3200 méter magas Grawand csúcsra juthatunk, ahol tiszta időben olyan kilátás vár ránk, hogy szinte biztosan nem fogunk azonnal nekirontani a lejtőknek.

Az itt felépített Grawand Hotel valószínűleg az egyik legmagasabban lévő szálloda az Alpokban, ráadásul nem is kicsi, komoly úszómedencével és egyéb kunsztokkal. Mondhatnám, hogy a pályaszállás-fanatikusoknak kötelező "olvasmány", az már egy másik kérdés, milyen problémákat vethet fel ilyen magasságban aludni.

Ötzi neve ismerősen cseng még mindenkinek? Neeem, most nem az alpesi hütték zenei anyagának első számú szállítójára, DJ Ötzire gondolok, aki szemérmetlen módon használja a legismertebb hegyi ember becenevét. Én magára a híressé vált őskori vadászra, Ötzire gondoltam, akinek jéglencsében konzerválódott, tökéletesen ép tetemét itt, egy kőhajításnyira a Grawand csúcstól találták meg 1991-ben. Szegény jó Ötzinek sikerült Csipkerózsika teljesítményét jócskán felülmúló, 5300 éves álmára pont a mai határvonalon hajtania a fejét, úgy, hogy − mint ahogyan az osztrákok nem kis bosszúságára kiderült − a lelőhelyet a képzeletbeli vonaltól 16 méterre, olasz oldalon találták meg. Így végül Ötzi barátunk neve csengésének ellenére Itália csapatát erősíti. Aki a Grawand csúcson jár, feltétlenül tekintse meg a hotel alatt létrehozott Ötzi Múzeumot, akár egy utolsó délutáni lecsúszás előtt.

Ha már lecsúszás – innen fentről akár az 1200 méterrel lejjebb fekvő alapállomásig csúszhatunk egy igen változatos, majdnem 8 km hosszú pályán. Egyértelműen ez itt a legnagyobb élmény, a pálya nehézsége a világoskéktől a feketéig folyamatosan változik. Bár a parkoló felett vannak kifejezetten kezdő gyerekpályák, Schnalstalnak is megvan az az apró hibája, mint megannyi osztrák versenytársának. A hosszú és biztonságos tanulópályák a hegy felsőbb részein vannak, azaz a kezdők, ha bevállalják, időnként csak piros-fekete szakaszokon keresztül tudnak lejutni a rendszer legaljára. Aki járt már például Murauban, Nassfelden vagy éppen Bad Kleinkirchheimben, az tudja, miről van szó. Persze a kevésbé bevállalós kezdők azért ki tudják védeni ezt az apróságot: visszajönnek a Grawandról a kabinos felvonóval, és kész.

Alapvetően három hegyoldal síelhető itt, illetve az őket összekötő, már említett hosszú pálya. Ez összesen 45 km pályát jelent. Tekintve ezek átlagos nehézségi szintjét, nem kell majd a szomszédba menni további fáradalmakért a nap végén, amit tökéletesen meg lehet koronázni egy Bombardinóval (forró tojáslikőr tejszínnel) Kurzasban, valamelyik népszerű aprés-ski bárban, csak be kell csúsznunk. Feltéve persze, hogy lent lakunk, vagy még lejjebb valamelyik út menti helyes kis faluban. Van azonban egy másik hegyi szállás is a Grawand Hotel mellett, ez pedig kis kedvencem, a 110 éves Bella Vista menedékház, hütte és szálláshely. Annyira meghatározó jelenségnek számít, hogy jelölve van a normál térképeken is ez a 2900 méteren épített ház. Ötven vendég fér itt el, de azért alapvetően nem kétágyasokban. Talán nászút céljára ajánlom a legkevésbé, a zömében százesztendős deszkák hangja egy dolog, de az ajtókat itt nem szokás zárni, ezért nincs is rajtuk zár.

A tulajdonos, Paul Grüner évről évre tuningolja valamivel az épületet, az elmúlt 10 évben történt átalakításokat magam is figyelemmel követtem. Mára ultramodern szociális helyiségek keverednek a 100 éves, 2-8 fős szobákkal. Az Alpok legmagasabban működő szaunájaként hirdetik az udvaron lévő, több mint autentikus hordószaunát és dézsa-jacuzzit. A 2 méter magas őstiroli Paul nagy fazon, ő és családja birtokol még egy-két szerény szálláshelyet lent a völgyben, a völgy közepén található 3 csillagos hoteljükben olyan kényeztető extrákat dobnak be a vendégeiknek, amivel simán alázzák a magasabb kategóriákba sorolt konkurenciákat a környéken. Herr Grüner lelkesedésének köszönhető többek között, hogy fent, a gleccser közepén tavaly egy olyan gömb formájú jégvermet hoztak létre, amelyben hetente többször kisebb koncerteket adnak, de csak kizárólag olyan hangszereken, amelyek jégből készültek. Jéggitárszóló két síelés között? Sok a jóból, ráadásul a jégterem pont a funpark mellett van, mert az már kötelező tartozékként Schnalstalban is van egy-két éve. A mesterséges ugratók méretüket tekintve is tartják a nemzetközi szintet, de tényleg nem ez az érdekes. A legfőbb érv a felsoroltak mellett, hogy itt a szezonban egyszerűen mindig van elég hó a pályán, akkor is, ha már két hónapja nem esett. Az alsóbb szakaszokon, Kurzashoz közeledve akad hóágyú is, de fent még sokáig nem lesz rá szükség. Igaz, sajnos, hogy a gleccser itt is fogy, a félelmetes jelenség bizonyítékait megszemlélhetjük a régi fotókon. A hatvanas évek óta kb. 100 (!) métert húzódott vissza a nyáron is megcsodálható jégtömeg. Vigaszt nyújthat, hogy a folyamat ellenére még biztos síelhetünk legalább egy-két generációnyit gleccseren, itt Schnalstalban, Dél-Tirol jól elrejtett csillagában.