Ždiar: Lankás dombok a lengyel-szlovák határnál

h i r d e t é s

Aki nagy kiterjedésű, komoly nehézségű pályákra és aprés ski programokra vágyik, az biztosan nem találja meg ezeket Ždiarban és környékén, de létezik itt egy aranyos falu, nyugalommal, csönddel, gyönyörű hegyekkel körülvéve, sok könnyű pályával a gyerekek és a kezdők részére.

Marketinges legyen a talpán, aki mostanában valakivel meg tud kedveltetni egy szlovák síterepet. Valószínűleg ez nem is sikerülhet néhány mondattal, de nem árt tudni, hogy valahol nagyon közel a lengyel határhoz, a Tátra oldalában van egy csodálatos környék, amely sokakat elvarázsol télen és nyáron egyaránt.

Budapesttől körülbelül ötórás autóútra található Ždiar, amely a lengyel határ irányába vezető főút hosszú völgyében fekszik, pontosan a Bélai-Tátra sziklás ormai és a Magura hegység lekerekedett dombjai között. A falut a 18. század óta több magyar néven is említik, az eredeti Zár mellett később megszokottá vált a Zsgyár is, de azért figyeljünk, ha útbaigazítást kérünk, mert Zsár egy másik szlovák falu (Žiar) magyar neve.

A faluba érve több dolog is szembetűnik. Először is rendkívül hosszú az út a falu végén található Strednica síközpontig (kb. 6-7 kilométer), a faluban gombamódra szaporodnak az újonnan épített, gyönyörű házak, sok közülük követi a régi gorál hagyományokat. A gorál egy népcsoport, amely a jelenlegi lengyel–szlovák határ mentén jellemző építészetet és saját kultúrát teremtett. A képeslapokról visszaköszönő bájos faházakat jellemzően ők építették. A falu új épületeinek nagy része természetesen szálloda vagy panzió, ezért nem is meglepő, hogy ebben a kis faluban szinte minden harmadik-negyedik épületből szálláshelyet csináltak.

A közeli síterepek közül legismertebb a főút mellett található Strednica. Könnyű pályái és a sok magyar vendég miatt a hetvenes években a szlovákok viccesen csak magyar terepeknek hívták. Nos, a síközpont nem sokat változott az utóbbi időben, az idelátogatókra rátörhetnek az emlékek, talán még a gyerekeknek is könnyebb itt elmagyarázni, milyen lehetett a síelés a 80-as években. Továbbra is csak húzólifteket találunk, de az utóbbi időben már szépen felújították a büféket és a kiszolgáló létesítményeket. A síterep csodálatos helyen épült, fekvése miatt könnyen megreked a völgyben a hideg levegő, így a lehullott hó nehezen olvad el. Füves pályáinak köszönhetően már kevés hóban is jókat lehet itt síelni.

Ezt a pályát szigorúan csak kezdőknek és családosoknak ajánlom, egyébként rövid idő után unalmas lesz. A bérlet- és büféárak még mindig jóval alacsonyabbak, mint a felkapottabb szlovák síközpontokban. Az utóbbi időben már síbuszok is közlekednek a faluból, ami a falu hosszát tekintve nem rossz ötlet. Aki kicsit nagyobb kihívásokra vágyik, az a falu előtt térjen le a Bachledova-völgybe. Itt már ülőlift is működik, sőt új is épül hamarosan, és vannak komolyabb piros pályák is. A terület össze van kötve a hegy másik oldalán található Jezero síterülettel. Aki nagyobb kihívásra vágyik, utazzon vissza Tátralomnicig (kb. 20 perc): az ott található fekete pálya bizonyos időjárási helyzetekben elég kemény dió minden síelőnek.

Ždiar elhelyezkedésében az a jó, hogy innen akár Lengyelország irányába is továbbindulhatunk. Természetesen ott van Zakopane, több kisebb sítereppel és a nagy kabinos felvonóval, amely a Kasprowy-csúcshoz visz fel. A kissé zsúfolt és felkapott Zakopanéval szemben jó választás lehet egy kevésbé ismert síterep a közelben: Białka Tatrzańska. Talán nehéz elhinni, hogy öt ülőliftet építettek a lengyelek egy kisebb dombra, köztük modern hatüléseseket. Liftek mellett tisztességesen hóágyúznak, karbantartják a pályákat, és a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy „lengyel, magyar – két jó barát”. Szintén kezdőknek való síterepről van szó, de ár-érték arányban valószínűleg ez a legjobb választás a környéken, főleg az euró szlovákiai bevezetése és a forint értékvesztése óta. Ždiarban az is jó, hogy ki sem kell mozdulni a faluból a gyerekekkel egy kis síelésre. A domboldalra épült panziók saját sípályákat üzemeltetnek. Ezek közül a legnagyobb a Strachan Panzió melletti pálya, saját húzólifttel, ratrakkal, hóágyúval és büfével. Ez a pálya is a falu vége felé található. Visszafelé kissé rövidülnek a dombok, de találunk még egy pár 100-200 méteres, húzólifttel ellátott pályát a panziók hátsó udvaraiban.

A hetvenes évek magyar rohamait most már jobbára csak március 15. körül lehet újra átélni. A szálláshelyek, parkolók, büfék megtelnek magyarokkal. A legtöbb esetben visszajáró, gyakran nosztalgiázó vendégekkel. A síelések között egy kis túrát is be lehet iktatni. A főútról a Zöld-tavi turistaházhoz 3-4 órás kellemes sétával juthatunk el. Leírhatatlan élmény napsütésben, a hatalmas hegyek között, gyakran több méteres hóban túrázni. Ha a pálya nem is, de egy-két dolog sokat változott az utóbbi évtizedben. Poprád és Zakopane belvárosa teljesen „kikupálódott”, mindkét helyen egy-egy modern aquaparkot is építettek az utóbbi időben, amelyek késő estig, még síelés után is nyitva tartanak.

Tavaly a szlovák idegenforgalom kissé visszaesett, a csehek, lengyelek és a magyarok valutája jelentősen drágult a szlovákok eurójához képest. Valószínű, hogy a turizmusból élők tanultak a tavalyi évből, és csökkentik a korábbi árakat. Amennyiben így lesz, az idei szezonban az egész környék versenyképes lehet árban.