Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM

Sítúra Dél-Tirolban

2013.03.20. Nagy István

Az történt, hogy ismét szerelembe estem... A végzet ezúttal egy körlevél formájában talált meg, amiben a márc. 15-i hosszú hétvégére szezonzáró sítúrát hirdettek meg a Dolomitokba.
Tekintettel arra, hogy akkoriban a nevezett hétvégére éppen semmi izgalmas nem volt kilátásban, kicsit jobban megnéztem a hirdetést és rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenem megvan, ami kell a kiruccanáshoz, ami pedig nincs, azt biztosítja a túravezetés. Azon melegében fel is hívtam Andrást, a túravezetőt, és kiderült hamarosan, hogy a pályabakancs ha nem is éppen tökéletes, de éppen megfelelő lábbeli lehet a havas sportok ezen válfajához. Kicsit még elméláztam a tényen, hogy tulajdonképpen még életemben nem síeltem pályán kívül, vajon hogy fogok megbirkózni az esetleg fél-, vagy egy méter mély hóval, de aztán kételyeimet gyorsan a szőnyeg alá söpörtem, és jelentkeztem az útra. Elérkezett a nagy nap, a kiutazást tele-autó rendszerben oldottuk meg. Közben kiderült, hogy nem az eredetileg tervezett helyszínre, hanem egy bizonyos Riva di Tures nevű hegyi falucskában fogjuk az autókat hagyni, ami egyébként már a Parco Naturale Vedrette di Ries Aurina tájvédelmi körzetben található. A parkolóban van a teherliftnek az alsó végállomása is, amivel a csomagoknak a nagy részét fel lehetett küldeni a Kasseler Hütte / Rifugio Roma menedékházba (2274 m), ezzel megspóroltunk 700 m szint cipekedést. Rövid eligazítást követően ki-ki felcsatolta léceit vagy hótalpait és du. fél négy körül már toltuk is a szintet felfelé. Hamarosan világossá vált, hogy nem is a lecsúszástól kellett volna tartani, mert a felfelé út tartogatott meglepetéseket bőven. Kiderült, hogy nem is olyan egyszerű lécen maradni, ha egy jeges, néhol köves meredek erdei szerpentin ösvényen kell fölfelé kapaszkodni. A fóka csak akkor tapad a havon, ha a léceket nagyjából merőlegesen éri a terhelés és az sem árt, ha minél nagyobb felületen érintkezik a talajjal (hóval). Ezt így elmondani egyszerű, egy zöldfülűnek kivitelezni már kevésbé...mert mit csinál az ember egy meredek terepen, ha megcsúszik a lába? Előre dől és megpróbál minél közelebb kerülni az édes anyaföldhöz. Na, ez az, ami lécen nem működik: mert ha kicsit is megcsúszik a fóka és ezen előredőléssel próbál az egyszeri kezdő segíteni, akkor az eredmény biztos: örvendjen, ha csak fél métert csúszik vissza, mert az előredőléssel még inkább csökkenti a terhelést a lécen és a tapadási felületet is. Nos, eltartott kis ideig, hogy beidegződések átprogramozásra kerüljenek, addig viszont jó-párszor azt is gyakorolni kellett, hogy meredek talajon, szanaszét csúszkáló lécekkel miként lehet felállni és lehetőleg állva is maradni... Ha kicsit késve is, de naplementére felértünk a hüttébe, a személyzet férfi tagja enyhe rosszallással a szemében felszolgálta a vacsorát, amire viszont egy rossz szavunk nem lehetett, az előétel és főfogás mellé még desszert is dukált, jól is lakott mindenki, mint a duda, a sörnek alig maradt hely. Közben a lágerben a szállásfoglalás is megtörtént, a körülményeket fölösleges különösképpen ecsetelni, aki aludt már ilyen helyen, az tudja, miről lehet szó: a kintihez képest jóval kellemesebb hőmérséklet, ellenben nagy zsúfoltság és egy idő után masszív oroszlánszag. Aznap mondhatni, hogy a mi csoportunk volt az egyetlen ott-alvó társaság, ezért egész kényelmesen lehetett közlekedni és elférni a ház egyes helységeiben (étkező, mosdó, szárító stb). Másnap a reggelihez is csak a mi asztalunk lett megterítve. A reggeli a vacsorához mérten soványka volt, szabályos kontinentális reggeli, zsömle, néhány szelet barna kenyér (egyébként nagyon finom), vaj, kis dobozka lekvár és Nutella, tea, vagy kávé, mindenkinek megszokása szerint. Sokat emelt az ellátás színvonalán a pincérnő kedvessége, hozzáállása! ezúton is köszönjük, Silvia :o)!!! Második napra a terv a Magro (Magerstein) nevű csúcs meghódítása volt. Ahhoz képest, hogy 15-16 embert kellett összevárni, az indulás időben, meglehetősen korán megtörtént, a kilenc óra már léceken ért minket. Az idő gyönyörű, a Nap tette a dolgát, szorgalmasan sütötte hol az egyik, hol a másik oldalunkat, a terep meredek, ennek megfelelően néhány perc elteltével az emberek elkezdték ledobálni gönceiket, ezzel együtt mégis sűrűn potyogtak az izzadtság-cseppek a hóra, jégre.
Hamarosan felértünk egy gyönyörű gleccserre, amin öröm volt a közlekedés, csak tolni kellett egyik lábat a másik után. Állítólag kb. 3 óra alatt küzdöttük le a nagyjából 1.000 m szintet és értük el a tetőt, a Monte Magro-t (3.273 m), ahonnan valami pazar körpanoráma tárult ki, olyan nevezetességekkel, mint a Grossglockner, vagy a Tre Cime. Csak ezért megérte volna felmenni oda, de nyilván még hátra volt a nap fénypontja, a visszacsúszás a házhoz. Lefelé a gleccser már nem volt annyira kiváló, a hó állaga kiszámíthatatlan, jeges és mélyhavas részek váltogatták egymást véletlenszerűen, a jeges részeken többnyire arasznyi bordák keserítették a kevésbe tapasztalt síelők életét. Persze mindenki egy darabban leérkezett a házhoz. Rövid pihenő és egy korsó sör után vezetőnknek az az ötlete támadt, hogy meg kellene nézni a másnapra tervezett túra elejét, bizonyos Monte Nevoso-ra. Menet közben aztán még jobb dolog jutott eszébe a srácoknak, megpillantottak egy jó kis lejtőt, ami egy tisztességes csúszást ígért, ezért hamarosan abban az erdőben tehettem próbára frissen szerzett sí-tudásomat, amelyikben előző este felkapaszkodtunk, annyi különbséggel, hogy itt a fák között szép mély hó volt. A szépséghibája az egésznek azt volt, hogy a lecsúszást követően ismét vissza kellett kapaszkodni a hüttébe, ami már annyira nem esett jól, főleg hogy egy csepp folyadékot sem vittem magammal, így hamarosan igen erős szomjúság kezdett el gyötörni. Visszaérkezvén a házba, úgy éreztem, hogy maradéktalanul megszolgáltam még egy sört. Ezt gyorsan legurítva, megbékélve magammal és a világgal vártam a vacsorát, ami megint kiadós és finom volt. A következő reggeli készülődés újfent rendben lezajlott, nem kellett senkire fölöslegesen várni. Az előzetes tervhez képest annyi változott, hogy nem a Nevoso legyőzésére indítottunk támadást, mert a társaság egy részének nem volt hágóvasa és a körülmények erősen valószínűsítették, hogy a csúcs eléréséhez szükség lenne rájuk. Ezért a Nevoso helyére, mint célpont, bizonyos Cima di Pianalto lépett. Az egy nappal korábbi útvonalunkhoz képest kissé balra tartva, néhány kisebb és egy nagyobb pihenőt, valamint egy néhány tíz méteres ereszkedést is beiktatva a menetrend szerint értünk fel a csúcs alatti hómező szélére. Itt mindenki megszabadult léceitől és pár perces bakancsos mászás után a déli pihenőhelyet is elértük, a gps szerint 3001 m magasan. Ahogy az lenni szokott, a placc hamarosan megtelt a napra száradni kiterített, a szivárvány összes színében pompázó aláöltözetekkel, a zsákokban tárolt elemózsia pedig a gyomrunkba vándorolt. Nagyjából egy óra hossza pihenést követően szedelőzködni kezdtünk, a hóra visszaérve leszedtük, elpakoltuk a fókákat, és hamarosan már csúsztunk visszafele a háznak. Ezúttal a képlet kicsit bonyolultabb volt, mint előző nap, ugyanis legalább egy völggyel arrébb voltunk a szükségesnél, így többször is alkalmunk nyílt a fóka felszerelésének, illetve eltávolításának gyakorlására, a léceknek a hátizsákra való felrögzítése is napirendre került. Nem várt körülmény is adódott, az egyik lécről lekívánkozott a kötés, de oly módon, hogy a rögzítő-csavarostól kiszakadt a síből. Szegény kötés bizonyára nem tudta, hogy tulajdonosának mennyi gondot és fáradságot okoz ezzel, mert bizony akkor maradt volna ott, ahova a gyárban tervezték. Ennek és a többszöri átszerelésnek köszönhetően, annak ellenére elég későn érkeztünk vissza a hüttébe, hogy a csúcsról nagyon is időben indultunk el visszafelé. Hamarosan elérkezett az utolsó vacsora ideje is, ezúttal már egy zsúfolt és meglehetősen hangos helyiekkel tömött kajáldában. A nem túl optimista tippek ellenére a személyzet időben asztalra, mi pedig a bélésünkbe tettük a vacsorát, majd némi borozgatás, sörözgetés közbeni nassolás, csevegést követően a megfáradt társaság nem túl későn a takaró alatt találta magát. Sajnos hazaindulásunk napja is idejében felkelt, az olaszok hada után mi, magyarok is elhagytuk a házat. Csomagjaink még a teherliftben ringatóztak, amikor mi már a háztól a Nevoso felé húzódó domboldalban toszogáltuk a léceinket felfelé. A többség véleménye az volt, hogy belefér a napba még egy kis mászás, hogy aztán utána egy valamivel hosszabb ereszkedéssel vehessünk búcsút az idei télnek és hónak. Még az erdőbeli nemnagyonszeretem léccel csapatással, ekézéssel együtt is tizenegy órára már az autóknál voltunk és délre a csapat nagy része el is hagyta a parkolót.
KOMMENTEK

KAPCSOLÓDÓ GALÉRIA
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
Havazás Előrejelzés
UTASBIZTOSÍTÁS
KIEMELT SÍTÁBOROK
MEGÚJULT A SÍELŐK NAPTÁRA
KIEMELT SZÁLLÁSAKCIÓK
SZAKÜZLET AJÁNLATOK
KIEMELT APRÓHIRDETÉSEK
FELIRATKOZOM A HÍRLEVÉLRE
facebook twitter youtube instagram linkedin pinterest google cégem rss tiktok

Megjelenési ajánlatunk:
sielok.hu © Copyright 2000-2024 - Síelők Bt.