Csillogó Crans Montana, békés Aletsch Arena

A Svájci Turisztikai Hivatal rendszeresen szervez nemzetközi sajtóutakat, Magyarországról ezúttal a síelők.hu szerkesztősége kapott meghívást. Nekem jutott a szerencse, hogy meglátogathassak két síterepet a Wallis régióban.

Crans Montana volt az első állomásunk. Talán az 'elérhető fényűzés' képzavarral írhatnám le a városka hangulatát. Nincsenek Rolls Royce-ok az utcán (na jó, egy Ferrarival azért sikerült találkoznom), nem botlottam bele orosz milliárdosokba, akik rozmáragyargombos jegesmedvebundában flangáltak az utcán. De a városka központjában található kaszinó, a menő divatcégek kirakatai, az üvegpalota hotelek, no és az Alpok legmagasabban fekvő golfpályája mutatták, hogy nem a szicíliai kisnyugdíjasokat várják ide telelni. Aki nagyon rongyot akar rázni, az elmegy St Moritzba, vagy Zermattba vakítani, ide azok jönnek, akiknek fontos a nagyon jó színvonal, és ezt meg is tudják fizetni. Megspóroltuk a szerpentint, és a völgyből fogaskerekű vasúttal jutottunk fel Crans Montanába, innen indulnak fel a kabinos liftek a sípályákra. Már az első felvonózásnál megbámultam a hatalmas sziklákat, melyek között vezetnek a sípályák. A legnagyobbat nem meglepő módon Grand Kanyonnak hívják, ebben a szurdokban ugyan nem vezet lesíklópálya, de hótalpas túra keretében végig lehet sétálni a kb. 50 méter magas sziklák tövében. A lejtők a hegy déli oldalán találhatóak, ez részben jó, mert élvezhetjük a napsütést, ugyanakkor a pályákat azért meg tudja viselni a nagy hőmérséklet különbség így március közepén. Nem kevés hó volt a pályákon, állítólag idén összesen hét méter esett erre, viszont a nappal felolvadt hó éjszaka jól megfagy, így reggel a pálya jó kemény, aztán egy picit pont jó, s rövidre rá lehet csapatni a firnes kanyarokat. A pályák jó szélesek, sok a gondolás lift, és persze van jópár ülős is. A 140 km sípálya több mint elég, egy nap alatt természetesen besíelhetetlennek bizonyult. A délelőtt pillanatok alatt elrepült, s betereltek minket a Chetseron csúcson levő luxusétterembe. A teraszon nyugágyakon lehet megvárni, amíg kihozzák a helyi főzésű sört. Igen, saját serfőzdéje is van Crans Montanának, s az egész termelést itt fogyasztja el a nép a hegyoldalakon. Aztán persze jött az ízletes és tartalmas előétel, majd pedig a főfogásként tálalt lazac. A kulináris élvezetek itt is fontos részei a turizmusnak. Mindenféle színvonalon megtalálhatjuk a pénztárcánkhoz illő kínálatot. Ami meglepett Svájcban, az, hogy mennyire jók a helyi borok. Számomra a fehérek igazán kitűnőnek bizonyultak. Wallis tartomány egyébként egy nagy völgy (ahogy a neve is mutatja), melynek déli lejtőit végeláthatatlanul szőlőültetvények uralják. Az egész termelést itthon fogyasztják el, egy cseppet sem exportálnak, amennyire tudom, így nem csoda, hogy a Budai Borfesztiválon eddig még nem volt Svájc a díszvendég, és ez talán nem is várható a közeljövőben. Kedves vendéglátóink aztán a desszerttel próbálták lehetetlenné tenni a délutáni síelést. A röpke két és fél órás ebédszünet után egymást támogatva felkászálódtunk, és újabb részeket fedeztünk fel a pályarendszerből. Mindig is szerettem a kicsit megolvadt havat, sokkal inkább, mint a csonttá fagyottat, így a délután nagyon élvezetesre sikerült. A naptejet senki ne felejtse otthon, ha ide készül, mert 2000 méter fölött a déli oldalon márciusban durva dolgokat tud művelni a napsütés.

Este még várt ránk egy jó kis program, meg kellett dolgozni a vacsoráért. Hótalpat kötöttünk, és a hegyen levő étterembe gyalogosan tapostunk fel. Az égbolt olyan tiszta volt, hogy minden csillagkép csodásan megmutatta magát, a Mars vörösen ragyogott, a Vénusz-Jupiter együttállást szintén nagyszerűen meg lehetett figyelni. Aztán jött a raklett vacsi. A franciák és a svájciak előszeretettel húzzák egymást, hogy kinek vannak jobb sajtjai. Nos a svájciak méltán büszkék a két nemzeti sajt eledelükre: a fondüre, és a raklettre. Mindkettőt volt szerencsém megkóstolni, mindkettő mennyei. Aztán fejlámpát csatoltunk, éttermünk házigazdája elővett két félméteres rozsdás kulcsot, kinyitotta a pajtát, ahol bocik helyett szépen sorakoztak a szánkók. Ródlizva tettük meg az utat visszafelé a helyi szánkópályán. Szuper kis csúszás volt, annál is inkább, mert utasom, a megszeppent kínai lány végigsikítozta az összes kanyart.

Másnap aztán kipróbáltuk a kutyaszánozást. Nagyon vártam ezt a programot, imádom a kutyákat, a szép szánhúzókat pedig különösen. Rövid eligazítás után először a kényelmes fotel-szerű ülésben utasként élvezhettük a száguldást, aztán pedig egyedül is hajthattuk a jószágokat. Persze hajtani nem kellett őket, mentek ők maguktól is, látszott rajtuk, hogy legalább annyira élvezik, mint mi. A vezetőnk elmondása szerint sportot csinálnak abból, hogy melyik húz jobban, és ez az igyekezet látható is volt. A felnőtt munkakutyák közt akadt egy kölyök is, a délelőtt hátralevő részét azzal a játékkal töltöttük, hogy az én kezem a zsákmány, amit ő most elejtett, és ezt most biza szétmarcangolja. Apró fogaival nem tudott kárt tenni bennem, de nem jövök vissza egy év múlva ugyanezért a mutatványért. Fájó szívvel elhagytuk Crans Montanát, jó kis síterep ez, és a kiegészítő programokban sincs hiány. És még ki sem próbáltuk a paplanernyőzést, a golfozást, és én még a shoppingolás öröméről is lemondtam. Átvonatoztunk a nem túl messze levő Aletsch Arénához. A vonatállomásról kabinos felvonóval jutottunk fel hotelünkhöz, majd a cuccok ledobálása után azonnal fellibegőztünk az egyik csúcsra, ahol a helyi vendéglátóink azonnal sajttal és borral kínáltak, desszertnek pedig ott volt az Aletsch gleccser látványa. Az Aletsch Gleccser európa leghosszabb gleccsere a maga huszonhárom kilométerével, olykor két kilométeres szélességével. Ezek a számok se semmik, de ami engem lenyűgöz, az a 800 méteres mélység. Nem véletlen, hogy az Unesco Világörökség listájára is felvették a vidéket, mely mind nyáron, mind télen csodálatos látvány. Ha Crans Montana nyüzsgő világváros, akkor ez a vidék a békés tanyavilág. Nincs sehol egy autó, békésen hevernek egymás mellett a több száz éves faházakból átalakított mini szállások, kisebb-nagyobb szállodák. Egységes arculat, nyugalmat, békét sugárzó miliő. A csúcsról kényelmes sétaút vezet vissza a falucskába, útközben még egy mesés kis kastélyba is belebotlottunk. Másnap reggel persze irány a pálya, mert már este be voltunk sózva, annyira hívogatóak voltak a kihalt, jól kezelt pályák. Korábban három különálló síterep volt itt, ezek összekötésével jött létre az Aletsch Aréna, mely így már több mint 100 kilométeres pályarendszerrel büszkélkedhet. A kilátás egyenesen mesés, egyik oldalon a gleccser hömpölyög ráérősen már pár száz éve, a másik oldalon a hegyek tornásszák magukat egyre magasabbra több millió éve. A déli hegykoronák panorámájában ott integet felénk Európa leghíresebb csúcsa, a Matterhorn. Egy kis alagúton átsíelve eljutottunk Svájc harmadik legmeredekebb pályájának tetejére. Lenézve már megbántam, hogy erre jöttem, de nem volt visszaút. A pálya ugyan nem hosszú, legalábbis a meredek szakasz nem, viszont annál ijesztőbb. Azért sikerült lejutni gond nélkül. Aztán még kipróbáltuk a félcsövezést, a síkrossz pályát, majd a sebességmérő pályát is. Eddig olyasmikhez voltam szokva, mint ami pl. Stuhlecken, vagy Obertauernben van, hogy ha megszakadok sem tudok igazán gyorsan menni rajta. Na, itt aztán lehetett száguldozni, durván meredek volt a nekifutó pálya az időmérő pont előtt. Persze itt is nagyon finom ebéddel szolgáltak, megnéztük a gleccsermúzeumot, amelyben látványosan elmagyarázzák a gleccser keletkezését, és mindenféle érdekességeket. Aztán délután csúszkáltunk, amíg a felvonók engedték. Hát én beleszerettem ebbe a vidékbe. Gyönyörű panoráma, hosszú, tágas pályák, tömegnek nyoma sincs. Békés síparadicsom.

Csodás vidék ez, mind Crans Montana mind az Aletsch Aréna elkápráztatott vendégszerető, mosolygós emberekkel, gyönyörű tájakkal, nagyszerű sípályákkal.

Kapcsolódó oldalak:

• Schweiz Tourismus
• Crans Montana
• Aletsch Arena
• Swiss Légitársaság