Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡

Mai síkultúra - Egy kis sí történelem és kitekintés

Síelünk, de hegyünk nincs. Mit várhatunk Európától?

2001.10.13. | Szerző: Árva Péter
Mai síkultúra -  Egy kis sí történelem és kitekintés A század elején a magyar síkultúra megegyezett az európai szinttel. Néha találkozik az ember fotográfiákkal, némafilmekkel a televízió műsoraiban, melyekből az arisztokrácia büszkesége, a sport úri volta sugárzik. A II. Világháborút követően ez is, mint oly sok más dolog a szocializmus süllyesztőjébe zuhant.
Az 50-es 60-as évek pangását követően azonban valamicske fejlődés ismét mutatkozott a sportban, de ez már teljesen más volt, mint azelőtt. Földrajzi adottságainknak köszönhetően csak kis kiruccanásokra mehettünk saját hegyeinkre, a Kékesre, vagy a Normafához. Pénzünk, lehetőségünk nem lévén a külföldi, alpesi sítúrák szóba sem jöhettek. A felszerelés is kritikus pontja volt a lehetőségeknek, beszerzése nagyon nehéz volt.

A 70-es évek végére azonban változtak már a dolgok, anyagi helyzetünk már lehetővé tette a szomszédos országok - elsősorban az akkori Csehszlovákia - látogatását. Az első számú úticélok az Alacsony-Tátrában Chopok, a Magas-Tátrában Csorbató (Stribské Pleso), Poprád (Poprad), Tátralomnic (Tatranská Lomnicá), Zsgyár (Zdiar), valamint a Tátra-Fátra közötti hágón elhelyezkedő Donovaly voltak, ettől nem messze található a Nagy Fátra kedvenc síparadicsoma, Túrócszentmárton (Martin). Sokan mentek egy picivel tovább, kisebb hegyeken, de kulturáltabb viszonyok között síelhettek Lengyelországban. Elsősorban a Kasprowy-csúcs, Zakopane volt az uticél. Meg kell még említeni Bulgáriát (Borovec), Jugoszláviát (Szarajevó), majd a későbbi jugoszláv tagállamot, Szlovéniát (Bovec, Krajnska Gora). Erdélyben (Brassó) sosem volt igazi lehetőség a sízésre "földi halandónak", most lenne, de nincsenek felvonók, a pályákat nem kezelik, hó van, pénz nincs.

A földrajzi adottságok megfelelők, a hegyek elég magasak, ha csak ezt vesszük figyelembe, a mai napig kedvenc síparadicsomaink lehetnének, de - Szlovénia kivételével - nem azok. Egyik okaként muszáj beszélnünk az etnikai, kisebbségi problémákról. Mint tudjuk, a mai Szlovákia 90%-ban magyar terület volt, az akkori kisebbséget a szlovákok képviselték, békében, szeretetben élve a magyarok között. Miután országunkat felszabdalták, egyszerűen "lakosságcserét" hajtottak végre a szlovákok és a magyarok által lakott területek között, a magyararány felhígítása céljából. Természetesen ez politikai döntés volt. Ennek következtében feszültség alakult ki a "kisebbségek" között, magyarul beszélni nem volt tanácsos senkinek (leginkább a helybéli magyaroknak volt kellemetlen). Kialakult egy erőteljes magyar-utálat, melyet a 80-as években fokozott a honi síelők inváziója. Ehhez nagy részben hozzájárult az is, hogy abban az időben szembetűnően szegényebbek voltak nálunk a szlovákok.

Az ebből származó bevételeket nyilvánvalóan másra fordították, kezeletlen, lestrapált, köves pályákon síeltünk, a lifteknél nem ritkán két órát is sorba állva. Volt néhány korszerű pályagépük, de csak néha indították be őket, akkor is azért, hogy ne dermedjen meg bennük a gázolaj. Ezeket az órákat néha még apróbb zavargások is megzavarták, a szlovákok állandóan tolakodtak - vélt elsőbbségi jogokat élvezve -, a magyaroknak (akik mellesleg a síelők közel 80%-át alkották) ez nem tetszett. Bátyámmal saját szemünkkel láttuk, amikor egy magyarnak a síbot markolatával törték be az orrát. Egy esetben, amikor a Tále-völgyben síeltünk, a felvonó mellett síelve hangosan beszélgettünk a testvéremmel. Egyszer csak halljuk, amint két kamasz lány kiabál utánunk a csákányosról: "Hülye mágyár! Hülye mágyár!"

Persze volt néhány magyar anyanyelvű ember, aki erre büszke is volt, lehetett találkozni felszolgálókkal, akik szívesen elegyedtek szóba velünk. A többség azonban sehogy nem volt hajlandó kommunikálni. Sok esetben történtek még egyéb dolgok, amikre nem lehetett igazán magyarázatot találni. Egy esetben egy rokonomat és csoportját "szárították" -27°C-ban 1 órán keresztül a nyitott felvonón, viharos szélben. Később mesélte, hogy az alacsonyabban lévő szakaszokon az emberek elkeseredésükben kiugráltak az ülőkékből, olykor 3-4 méter magasból. Akármekkora szél is volt, miért nem lehetett lassítva leszállítani az embereket? Akkoriban sajnos a napi programokba bele kellett kalkulálni a lezárt utat - az egyetlent, ami a hegyre vezetett -, az összesen legalább 4-5 (!) órás sorba állást, és persze a menetenkénti 1-2 felvonó megállítást. Ebből következően 1 napra kb. 3 csúszás jutott, amiért az olcsó Bodovy Listok (bérlet) sem kárpótolt. Mindemellett többször lehetett hallani ismerősöktől rendőrségi túlkapásokról, kivágott gumiabroncsokról, vizezett benzinről, ami belefagyott mínusz 15 fokban az autóba.

Ennek következtében a 80-as évek végén (rendszerváltás) újabb lehetőségek után nézett a magyar, jött először Ausztria. Ausztriában 2-3 hely volt, ahová szívesen utaztak a magyar síelők, elsősorban áruk, a viszonylag kis távolság (~550 km) és a karbantartott pályák miatt. Ilyen hely, pl. Murau, vagy Semmering, de aki nem ment még olyan messzire sem, megelégedett a Schneeberg-körüli kisebb pályákkal is (Soprontól kb. 100 km). Lassan, de biztosan kezdett kialakulni az alpesi síturizmus. A rendszerváltás utáni néhány évben kezdett nőni az emberek zsebében lapuló pénz mennyisége, egyre jobb helyekre látogattak el Ausztriában. Ezzel párhuzamosan viszont a kisebb pénzűek felfedezték: Olaszország legalább annyira kultúrált, nincs is messzebb, mint a belső osztrák részek, és olcsóbb! Irány Itália!

Olaszországnak voltak egyéb előnyei is. A közlekedés viszonylag egyszerű (majdnem végig autópálya), sok helyen kaptak az alkalmon, magyar fiatalokat alkalmaztak bárokban, presszókban, éttermekben, így kisebb volt a nyelvi probléma. Az átlag osztrák árakért Olaszországban a legjobb helyekre lehet menni. A hangulat bohém, pezseg az élet éjszaka is. De nem kellett sokat várni, megjelentek az utazási irodák az újabb, francia ajánlatokkal is.

Ettől kezdve ismét megosztódott a síelők véleménye az úticélt illetően. Jómagam is sokat töprengtem a dolgon. Melyiket válasszam? Franciaország kétség kívül kétszer olyan messze van, mint a nagy olasz pályarendszerek (pl. Bormio, Tonale). Buszos utazás esetén a menetidő 20-26 óra között mozog, autóval 12-16 óra. Ami viszont a francia pályák mellett szól: átlagosan 150-180 km-es pályarendszerek, magas végpontokkal (hóbiztosak), ápolt, jól karbantartott pályákkal (ez igaz az olasz pályákra is). A síbérletek általában olcsóbbak, a szállásdíjak mindig. Mindkét helyen szívesen látják a magyar turistákat, de a franciák távolságtartóbbak, van bennük sajnos egy adag nacionalizmus. Ez azért is nehezen érthető, mert a francia nagyon vegyes nép, sok a gyarmatokról bevándorolt különféle fajtájú ember. Az általános hangulat szempontjából az olaszok viszik a pálmát. Különösen igaz ez a határvidékeken, ahol több kultúra és embertípus keveredik egymással. Az igazi hegyi települések bohémsága, jó hangulata sok magyar síelőt vonz ezekre a területekre. Talán szolgáltatás szempontjából is jobbak az olaszok, de hát tudjuk: tudnak élni. Szauna, pezsgőfürdő, szórakozó helyek tömkelege vár minket, szinte mindenhol részt vehetünk késő esti síprogramokban.

Ez a kérdés tehát máig nem dőlt el, de nem is fog, éppen ezért térjünk vissza a fő témához: kultúra. Bizony vannak esetek, amikor egy sítúra alkalmával elszégyellem magam, hogy magyar vagyok - mások helyett -, de ugyanígy volt már olyan is, hogy büszke voltam és a ''bezzeg a magyarok'' kezdetű, ki tudja, hogyan folytatódó öntömjénezés futkározott a fejemben körbe-körbe. Az első verzióra gondolva azonnal egy tábla képe ugrik be, melyet Olaszországban, Sella Nevea-ban láttunk az 1800 m-en lévő büfé falán. Erre a következő volt kiírva: "Ne lopj! Kérjük a poharakat a pultra visszahozni!" Amikor megláttam, azt hittem, egy világ omlik össze bennem. Mit képzelnek ezek rólunk?! - gondoltam. Aztán idővel beláttam, a nagy számok törvénye alapján nem csak a tisztességes magyar utazik külföldre:-(

Olaszországban történt szintén, amikor nagynénémék az Észak-olasz autópályán megálltak egy Autogrill-nél kávézni, majd 10 perc után visszatérve kocsijukhoz azt látták: kifosztották őket. Eszembe jutott a felirat. A segítőkészséget tekintve viszont mi vagyunk figyelemreméltóak! Az a tapasztalatom, hogy sokkal jobban odafigyelünk a másik emberre, mint akár az olaszok, de legfőképp a franciák. Tudunk nyugodtan várakozni, nem lépünk a másik lábára, és ami nagyon érdekes: nyilvános helyeken sokkal kulturáltabban, csendesebben tudunk viselkedni - néhány alkalmat kivéve.

Franciaországban szerencsére csak egy incidens történt, az is tavaly, Puy St. Vincent-ben. Unokahúgom lécét a síbox mellől ellopták, csak öt percre hagyta ott. De ezért valahogy nem tudtunk a franciákra haragudni! Rajtunk kívül még vagy 600 magyar volt kint.

Figyeljünk oda magunkra! Ne legyünk balkániak -a szó negatív értelmében-, legyen önfeledt kikapcsolódás a síelés! Nyugat-európai megítélésünk azért is fontos, mert földrajzi lehetőségeink dacára sínemzetnek tartanak bennünket! Gondoljunk csak bele, hány magyarral találkozunk a külföldi hegyeken, télen megrohanjuk az alpesi országokat.

Szóval van még mit alakítanunk a renoménkon, de mindenhol történhetnek incidensek. És azt se felejtsük el: a vandalizmus, lopás, stb. nem magyar "különlegesség", pusztán túlságosan közel vagyunk balkáni szomszédainkhoz, így könnyen azonosítanak velük (valahol még a magyar nyelvet sem tudják megkülönböztetni a szláv nyelvektől). Vannak helyek, ahol ezt nem így gondolják. Okkal, ok nélkül -nem tudni, ezt mindig az adott helyzet diktálja, de könnyen "balkánosítanak" bennünket. Mi pedig ne legyünk balkániak!

h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
UTASBIZTOSÍTÁS -10% » SÍELŐK NAPTÁRA »
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »
KÖVESS MINKET!
facebook twitter youtube instagram
A SIELOK.HU SZÁMOKBAN
A portált jelenleg 19 vendég és 1 regisztrált felhasználó látogatja.