Élménybeszámolók

Január végén - csakúgy, mint három éve - most is egy napot síeltünk Carezzában. Azóta átadtak egy új kabinost, ami a Laurins Lounge-hoz visz fel, ami nagyban növeli a terep értékét. Az innen levezető két fekete pálya ugyanis egészen kiváló, és a tetszési indexet csak növeli, hogy alig vannak rajta. Gyorsan lehet itt pörögni, az egyetlen furcsaság, hogy a középső állomáson - bár az összekötés megvan - át kell szállni az egyik kabinosból a másikba. Nagyon kellemes a Paoliná-ról levezető 45-ös és az Antermont-i 54-es is - bár ez utóbbi nem túl hosszú.
Carezza egy napra ideális választás azoknak, akik szeretik a szép környezetet, nem bánják, hogy egy pályán többször is lecsúsznak, és egy kicsit menekülni akarnak a Dolomitok többi - főleg a Sella-körbe eső - területein lévő nagyobb népsűrűségtől.

Képek (legalábbis az első három):
https://sielok.hu/fotoalbum/carezza...-passo-rolle-2022/galeria...

Carezza 2016.03.10.

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Erről a kedves terepről, ami szerényen csak úgy nevezi magát, hogy King of the Dolomites, már régóta írni szerettem volna, s ezért élményfrissítés gyanánt ismét felkerestem.
A dolog szépségéhez hozzátartozik, hogy hajdanán nézegetvén a térképet úgy döntöttem ez a terep nekem való, de nem találtam meg! Kerestem néhány évig. Mindig közbejött valami, vagy nem jutott rá időm, vagy akkora hó volt, hogy lezárták az odavezető utakat. Ez a terep volt számomra a rejtőzködő titok.
Tavaly odaértem, idén pedig már beszámolót is írok róla.
A Moena mellett elhaladó útról Vigo di Fassa-nál kell felkanyarodni a benzinkútnál a templom közelében. Aztán következik néhány kilométer kellemesen kanyargó hegyi szerpentin, amelyről most a kilátást eltakarta a nagy hófal. Sebaj, az előző napok ködös időjárását most napsütés váltotta fel. Kedvem karikára bondorodott, még olaszokat is előztem a hegyen, tehát minden nagyon rendben volt.
Mielőtt komolyan nekikezdenék, leszögezem, hogy szívembe lopta magát a terep. Még tányéros felvonót is hajlandó vagyok használni érte. A King jelzőt nem írom alá, de egy gyöngyszem bőven kijár. Mehet mindenki a Sella Rondára, nyomoroghat ott a tömegben, s lehet büszke, mert körbe tudott egyszer menni valamin, amit gyakorlatilag mindenki tud, s közben a körön is elhagyja a legszebb pályákat, mert a turistagyár effektus fogságába esett. A legjobb dolgok nem ott vannak, ahol a sok turista lébecol. Ők csak fizessék ki a parkolásért az 5 eurót, gondolják azt, hogy csodában van részük, de az igazi kincsek a mellékutakon rejtőznek. Most úgy írom le a tereppel való megismerkedésemet, ahogy az a két látogatás elegyéből kialakult.
Előrebocsátom, hogy a legelső lehetséges helyen szereztem sítérképet. Nem tudom mit iszik a térkép rajzolója, de abból az anyagból néhány liter elférne a pincémben. A térkép alapján tájékozódni csak bő fantáziával megáldott síelő tud, s ez egészen addig igaz, míg rá nem jön, hogy eltévedt.
Tehát, kanyarog felfelé az ipse (úgymint síelő), (korábban is van egy síterep, de annak nem kell bedőlni, menni kell sokáig) s egyszerre lát az út baloldalán egy sípályát. Elég meredeknek tűnik, van mellette egy felvonó is, néhány parkírozó, kocsma, pénztár, s lényegében ennyi. Kiszáll az áldozatul választott síelő, s megállapítja, hogy ez nem lehet az. Ekkora pályáért csak nem jött fel ilyen magasra. Nézelődik, s meglátja, hogy egy fülkés felvonó megy jobbra. Igaz, hogy vízszintesen, de csak jelent valamit egy fülkés felvonó.
Nincs mese menni kell tovább. Néhány kanyar, s egy beülős felvonó tűnik fel egy útelágazásban. A körülnézés itt is megesik, de itt nincs egy parkoló sem, tehát mint tudjuk ez sem lehet a megálmodott síterep. Irány tovább.
Párszáz méter további autózás és jobbra feltűnik egy parkírozó, mellette egy irodaszerű épület. Itt már látni több pályát, s felvonót is. Hogy ne legyen probléma ki is van írva, hogy golfpálya. De feladni itt nem érdemes, meg kell kezdeni a bemelegítő csúszásokat.
A hóhoz egy rövid, de meredek emelkedő vezet. Ha valaki nem szeret mászni használhatja a mozgójárdát, de az éppen nem működik. Itt van egy kicsit szakadtnak kinéző kocsma, benne WC, de az a kassza épületben is van. A kocsma mellesleg a golfpályáról van elnevezve. De mint mondtam, ekkora nekikészülés után már ideje a bemelegítő csúszásoknak. A kocsma mögött közvetlenül van egy tányéros felvonó, három beléptető kapuval. Ahogy becsúszik az ember a kapun kiderül, hogy két felvonó van egymás mellett. Ha a jobboldali kapun csúszik be az ember (417 felvonó) egy nagyon rövid, enyhe lejtős szakaszon „csúszhat” lefelé. A másik két kapu egy hosszabb tányéroshoz vezet (410 felvonó, 43, 43A, 43B pálya), amely végén egy remek kék pályán csúszhat le a kezdő versenyző. Mivel nem voltak sokan mi a ratrak nyomokon átgázolva csúsztunk. Ez még egy kék pályán is élmény, s akkor még nem is sejtettük, hogy ez az élmény a nap folyamán többször megismétlődik.
Néhány kékség után a pálya tetején láttuk, hogy feljebb van egy szintén tárcsás felvonó, ami egy piroshoz (408 felvonó, 42 pálya)) vezet. Csak egy gond volt. A piroskához vivő tárcsás beszállója jóval magasabban van, mint a kék felvonó kiszállója. Felgyalogolni nem tűnt reális alternatívának. Előkaptam tehát a síelők egyik alapszabályát: Ha felfelé akarsz menni, lehet, hogy először lefelé is menned kell.
Lefelé egy gyönyörű, fák között kanyargó, még senki által aznap nem használt kék pálya (40) vezetett. Magánytól kínozva, de élvezettel kanyarogtunk lefelé. A lejtő aljánál (Moser Alm) választani lehetett. Vagy balra megyünk, s akkor vissza tányérozunk a hegytetőre, vagy jobbra megyünk s folytatjuk tovább a terep felfedezését. Aki arra tippelt, hogy jobbra mentünk, az nyert. A változatosság kedvéért ismét egy tányéros következett (406), amely érdekes módon egy darabig húzott felfelé, de azután szinte visszatartott a lejtőn. Ezen a részen gyakorlatilag akárhol ki lehetett volna szállni, de én udvariasan megvártam a végét, ha már annyit dolgoztak vele.
A változatosság kedvéért most felfelé egy egészen új ülős felvonó (404) ment. A szép kilátásban gyönyörködve libegtünk felfelé. Felérve várt bennünket egy gyönyörű piros. Ki is voltam már éhezve rá. A simára gyalult pályán egy kéjhömpöly volt lecsúszni. Roppant széles, kellemes vonalvezetésű és jó lejtésű pálya volt, s látszottak rajta még a reggeli ratrak nyomok. A végén gyorsan balra kanyarodtam, mert a felvonóval gyorsan fel akartam menni, mert ezt a jó érzést ismét át akartam élni. S ez így ment néhányszor.
Persze a ratrak nyomok szétkaristolását is meg lehet unni, no én meg nem unnám, de ezen a napon még a teljes terep felderítése várt rám. A piros (23) végén át lehetett nyergelni egy másik pirosra (24), amely szépen lekanyargott a hegy aljába. Lentről egy, mily meglepetés, fülkés felvonó vitt vissza. Most nem a 23-as piros felvonóján mentem, hanem a 402-es felvonóval. Ez ugyanis felvitt 2337 méterre, ahonnan, mint azt távolról látni véltem egy remek, bocs kettő remek fekete pálya indult lefelé.
Ahogyan lentről látni véltem a baloldali volt a meredekebb. Hosszan ment felfelé a kétüléses, s fent egy remek hütténél volt a végállomása. Most nem volt időm nézegetni, hisz lent várt a feleségem, s ha nem sietek bizony aggódni fog. Hogy értem vagy magáért az eldöntendő kérdés. A hüttétől egy keskeny, szinte csak kanyarból álló út vezetett a pályák tetejére. A lécnyi széles (ha keresztbe áll a léc) peremen egyből a bal oldalihoz csúsztam. A perem élén billegve olyan érzésem volt, mint egy síugró sánc érkező lejtőjén lecsúszni, ott sem látja az ember hova érkezik. Az ilyen feketék megborzongatnak. Öreg vagyok, lábaim nem a régiek, csak a bátorságom van még meg. Nem lehet mit tenni neki kell zúdulni. Átbillenek a peremen, jön az első kanyar. A léc belekap a hóba, lábamban érzem a hegyet, kanyarodom, s száguldok lefelé. Hogy mennyire tudom ezt élvezni! Jut eszembe! A hó remek. Semmi jég, semmi bucka. Ragyog a nap, kicsit puha a hó, de le lehet gyűrni.
Száguldok lefelé a hegyről, később szelidül a meredély, lábamban már nem tombolnak a savak. Mivel ezen a részen elértünk a pályarendszer végéig elindulhatunk visszafelé.
Visszamenve a pirosok végéhez 2000 méteren vagyunk. Most tűnik fel, ahogy tekerek lefelé a 30-as piroson, hogy minden letörés mellett van egy elkerülő út, így néha elszakadunk a feleségemtől. Aztán a 30-as is kékre szelidül, s én még egy kis zamatként felugrom a Snow Park mellett lévő pályára, mert ott még nem szaggattam egyet, kimaradt idefelé jövet. Ez is remek (31) piros.
Kellemes csúszás után jön egy tányéros (407) a kedvencek közül, s felvisz oda ahonnan a felfelé vezető út eléréséhez lefelé csúsztunk. S lám bejött.
Most már csak fel kellett tányéroskodni a 408-as felvonón. Itt szusszantunk egyet. Főleg azért, mert itt van a Masaré hütte. Mivel nehéz megközelíteni kevesen vannak. Finom a kaja, s remek fröccsöket lehet csinálni a borukból. Van egy térkép a plexifalon, ami mutatja, hogy a hütte mögött lévő sziklafalat ki, milyen úton és mikor mászta meg. Nincsenek sokan, amit a sziklákra nézve meg is értek.
A rövidnek nem mondható ejtőzés után kilépve a hüttéből lecsúsztunk a 42-es piroson egészen a lenti parkírozóig. Feleségem azt választotta, hogy köröz egyet a 43-as kékeken, míg én felmegyek az ülőlifttel a 44-es feketére. Kellemesen kapaszkodott felfelé az ülőke, míg egyszer megállt egy pillanatra. Hoppá, itt van a piros teteje, itt ki lehet szállni a felvonóból. Jól hallottátok, egy felfelé menő ülőszékes felvonóból menet közben ki lehet szállni. Láttam már ilyent, de nem gyakori. Én természetesen tovább menetem, várt a fekete. Tudjátok a borzongás. Ez is kellemes, széles volt és egyenesen zúdult a mélybe. Öröm az ilyenen robogni. Amikor a pálya már enyhül egy vízmosás színesíti a lefelé való száguldást.
Lent sajnálattal tudtam meg, hogy az 50-es pályák (50, 51, 52)a nagy hó miatt nem használhatóak. Felszálltunk a vízszintesen menő fülkés felvonóra, s átmentünk oda ahol reggel a pályarendszer első elemét megpillantottuk. Itt egy tányéros és egy ülőszékes felvonót találtunk. A 416-os tányéros a pálya aljának (56) kék részén biztosított kellemes csúszkálást. Az ülőszékes (414) felvitt a pályarendszer harmadik fekete (54) pályájához. Tudjátok a borzongás. A pálya felső része fekete, de van egy kikerülő pályarész, amin lecsúszva már a pálya piros részére jutunk, s itt is becsatlakozhatunk a száguldásba. Lefelé mentünkben azért látunk egy villamost, vagy valami hasonló járművet, hogy ne unatkozzunk. Ha újra felmegyünk, s a fekete rész után keresztbe csúszunk a pályán elérünk az 55-ös pirosra, amely körbeöleli a hegyet, s kellemes száguldást biztosít a kevésbé bátraknak is.
Mindezeket kipróbálva a fülkés felvonó nyomvonala alatt menő 53-as kéken jutunk vissza a mindenkori bázisunkig. Mondjuk itt a menetszél nem viszi le a sisakot az ember fejéről. Közben azért megállhatunk a Hennenstalban inni valamit.
Ezzel lényegében bejártuk az összes pályát. Véget ért a borkóstolás, most már mindenki arra csúszik amerre akar. Jó szórakozást!
Mint mondtam lehet, hogy a Kinget nem írom alá, de a gyöngyszemet bármikor. Tudástól függetlenül mindenkinek ajánlom a terepet. Nekem a nevemnél az eposzi állandó jelzőként alkalmazott kitételt jelenti a terep.

Csabor az élvezeti síelő

Szia!

Annyival kiegészíteném a beszámolódat, hogy ez nagyon jó síterep. A beszámolód esetleg valakinek félrérthető lehet, emiatt gondoltam kiegészíteni.

Néhány helyen megfordultam már, de Carezza az egyik legjobb, ahol jártam. Sőt, többször is jártam-jártunk itt, nem véletlenül. Legutóbb most, február utolsó hetében. Ez egy nagyon jó síterep Olaszországban, a Dolomitokban, Dél-Tirolban. (Nem Tirol, mert az Ausztriában van.)

Miért is jó ez terep?

Egyrészt itt fokozatosan megtalálható minden nehézségű pálya, a legkönnyebbtől a legnehezebb feketéig, és sok a pályán kívüli lehetőség is.
Emellett teljesen jó a kialakítás, tehát a könnyű pályák hamar elérhetők a parkolóktól, onnantól haladva lehet menni a nehezebbek felé.

A pályák nagyon jó kialakításúak, hosszúak, szélesek.

A pályákat kifogástalanul karbantartják, minden reggelre minden leratrakolva, tökéletes minőségben.
(Az említett "azért ez Olaszország" számomra nem értelmezhető, hiszen ugyanazt a minőséget kapja az ember, mint bárhol máshol az Alpokban.)

A felvonókhoz becsúszókat folyamatosan javítják, lapátolják, és többszöri ottjártam alatt egyetlen egyszer sem találkoztam elhanyagolt részekkel.

A felvonók jók, vannak modernebbek és régebbiek is. Néhány korábbit mostanában fognak újabbakkal kiváltani.
Az újabban épült felvonók abszolút korszerűek.

A környékbeli terepekkel ellentétben -ahol szinte csak ülős és kabinos liftek vannak- itt vannak húzóliftek is a régebbiek között, ezek mind tányéros felvonók.
A tányérosok nagy része azonban vagy tanuló-gyakorlólift, vagy egy ülőslifttel párhuzamos halad, tehát nem kell feltétlenül használni őket.
Kettő darab tányéros lift van összesen, amit használni kell, ha valaki szeretné besíelni az egész terepet. Ezek könnyen használható, kényelmes felvonók, enyhe lejtőn húznak fel.

A táj csodálatos, a Dolomitok a világ egyik legszebb vidéke.

A hely hangulata amúgy remek, igazi olaszos dél-tiroli "fíling", sok napsütéssel, lazasággal, tökéletes kávékkal és fantasztikus pizzákkal.
Nagyon ajánlom a Golf hotel pizzeriáját, napos terasszal, közvetlenül a pálya tövében, fantasztikusan finom és hatalmas pizzákkal, 7-9 euroért. (alapesetben két embernek is elég egy pizza) Google: http://goo.gl/maps/MD07c

Tehát összességében Carezza egy kiváló síterep, ami gyönyörű helyen fekszik, hóbiztos, jól karbantartott, és nagyon jó pályái vannak.
Azon ritka terepek egyike, amire még senkitől nem hallottam rosszat, és mindenki, akivel ott jártam, sítudástól függetlenül megszerette.
Én csak ajánlani tudom mindenkinek.

Tegnap jöttünk meg a Carezza sí területről. Az idő egy napi kis hótól függetlenül szép napos talán túl napos volt. A pályák három település részt kötnek össze jól besíelhető , a komolyabb fekete pályáktól a kékig. A legmagasabb pontról indulva fekete- piros- kék a vége több mint 10 km , egyben - nem rossz. Azért ez Olaszország mégha Tirol is. Néha elmaradt a pálya karbantartás, sok a tányéros lift( balkezesek) a hozzájuk vezető bejáratot egy hétig nem egyengették - lapát volt rajta érintetlen bolti cimke.
De aki nem áll a lábán az ne menjen síelni. A napijegy 39 Euro.
Ja és a GPS által jelzett " rövid" utat nem ajánlom, kb 100 km hosszan nincs 25 méter egyenes szakasz és közben emelkedik 1400 métert, ez M7 - Szlovénia-Pordenone- Belluno- Nova Levante ez a Carezza fő települése.
Az Unesco által elismert Világörökség terület , gyönyörű.
Próbáljátok ki.

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Tavaly is kerestem a terepet, de a nagy hó miatt nem jutottam ide. Ma sikerült, s egy gyöngyszemet fedeztem fel.
Egy pálya amely egy pirosba hajló feketével kezdődik és azzal is fejeződik be. Egy pálya, amely a sziklák tövében meglapulva szélcsendes, kellemes havas, változatos pályás, s főleg nem zsúfolt.
Egy pálya amely engem is becsapott. Igaz ehhez kellett egy "laza kezű" térképrajzoló, kellettem én, s az, hogy a két pirosba hajló fekete közé befurakodjon egy harmadik. Ha már ott volt, azt is megsíeltem.
Részletek ha hazaértem.
Mellesleg ma -7-9 fok volt, napsütés, és szélcsend.

Csabor az élvezeti síelő

Most nézegettem, hogy nem tartottam be az egyik (?) ígéretemet. Február végén azt ígértem, hogy írok egy részletes beszámolót a Dolimitokban töltött hetemről. Ahogy megy előre az idő egyre jobban elfelejtem a történteket, de azért megpróbálom összeszedni gondolataimat. Talán segít valakinek útitervet készíteni, illetve csillapítja az én hó utáni éhségemet.
Tehát itt a februári beszámoló.

Val di Fassa 2014.02.16.-22

Utazás

Mondhatnám azt, hogy Valentin napra elhoztam a feleségem egy Dolomitokban való síelésre, de ez nem igaz. Először is nem szeretem a Valentin napot, mert idegen a hagyományainktól, s a virágárusok eme ármánykodása nélkül is elég virágot veszek egész évben. Másrészről nem egy nap kell szeretni valakit, hanem évi háromszázhatvannégy napon át. Most nem fogtál meg, mert tudom, hogy az év háromszázhatvanöt napból áll. No, a hiányzó egy napon imádni kell. Ha szökőév van akkor kettőn. Tudni kell veszíteni.
Az igazság az, hogy nálam minden szezon „bakancslistáján” előkelő helyen szerepel a Dolomitokba való síelés. Őszintén, egész évben elsíelgetnék itt. Természetesen most is Dolomiti utazási irodával voltam Campestrinben. A jól bevált dolgokat nem szoktam elhagyni.

Pakolási szisztémámat már mindenki ismeri. Addig rakjuk a cuccot az autóba, amíg az meg nem telik. S ez a pakolás független a kocsi méreteitől.
Amióta a szlovénok megnyitották az autópályát Olaszország felé én arra járok. Gyors és kényelmes. Kb. 7 és fél óra alatt háztól házig elvagyok.
Persze vannak nekem nem tetsző dolgok. Ilyen például a pálya matrica. Az olasz turnusbeosztáshoz nem igazodik a matrica időtartama. Egy nappal rövidebb, így egy turnusért két hetes matricát kell venni, ami persze egy kanyival sem olcsóbb, mint két egyhetes. Az utolsó magyar kútnál szoktam matricát vásárolni, olcsóbb mintha más helyen (pl.: Autóklub) veszi az ember.
Ha takarékos a síelőnek, mielőtt átér Olaszországba érdemes teletankolni a kocsit, mert az olaszoknál jelentősen drágább az üzemanyag. Másrészről hét végén az olasz kutak nagy része zárva van, s így csak az automata kutakra lehet hagyatkozni, de az nem mindig sikerül.

Esőben indultunk, reggel 8 felé. Az eső ellenére kellemes út, de a tempót Szlovéniába érve mérsékeltem. A helyi rendőrök minden elképzelhető módon mérik a sebességet, s elég szép büntetéseket szabnak ki.
Szlovéniában ért életem egyik legszomorúbb látványa. A közelmúltban ónos eső esett s az nagyon nagy területen (az út mellett több mint 100 km hosszan) letarolta a fákat. Csupasz fenyőtörzsek, letört ágakkal, letört felső résszel ameddig a szem ellátott. Nem tudni mikor tér magához a természet, s felbecsülhetetlen a kár. Mintha egy óriás suhintott volna el kaszájával az erdőben.
Szomorúan utaztunk tovább. Ahogy az olasz részen elhagytuk a tengert, s a hegyek felé kanyarodtunk, az eső ellenére lehetett látni, hogy lesz itt hó, mégpedig dögivel.

Kora délután megérkeztünk. Útközben megálltunk San Pellegrionál (kedvenc hely ez is). 2 fok volt, és sok ember. A hó....no az vacak. Alig van több mint két méter. Érdekes volt olyan úton vezetni ahol mindkét oldalon 2 méter magas hófal van. Nagyon fogom utálni ezt a hetet.

A szálloda a szokásos. Kellemes csicsamentes, családias hely, minden rendben, otthonosan berendezett szoba, s vacsorára olaszos ételek. Az olasz konyha szerintem a látottak alapján paradicsom tésztával. Kedvesek. A pincér mindent tudni akar. Megkérdezi, hogy milyen népek vagyunk, s máris üti be a telefonjába a szöveget, s szótárprogrammal fordítja. Jókat kacagunk a beszélgetésen.

Viszonylag korán lefekszünk, mert másnap nagy csuszkát tervezünk. Még a számítógépet sem kapcsolom be, mert nem találom a csatlakozó átalakítót, anélkül pedig nincs esélyem rá hogy be tudnám dugni a konnektorba. (ilyent mindenki vigyen magával, ha Olaszországba megy.)

2014.02.17. Első nap Bellamonte

Első nap természetesen mi jöhetne más, mint Első feleségem szerelme. Mi ezen a vidéken mindig Dolomiti Superski bérletet veszünk, mert kóbor lélek lévén nem tudni hova keveredünk a nap végére. Ez a bérlet lényegében impregnált papírból van, nincs az árban kaució, viszont ki tudja miért a bérletre rá van írva, hogy férfi vagy nő a tulajdonos.
Alpe Lusia, Ronchi, Bellamonte, vagy amit akartok. A szitáló esőben, magát egyre jobban mutogató ködben indulunk.
Rövid autózást követően Moena után Ronchinál parkoltunk le. Volt a parkírozóban vagy 6 autó. Hétfőn úgy látszik nem járnak erre. Természetesen magányos, nászutas kocsit kértünk a felvonón, s azt is kaptunk. Kettesben kapaszkodtunk felfelé, átmentünk a középső állomáson, aztán a tető felé haladva inkognitóba burkolóztunk. Egyre nőtt a köd.
Kiszállva az ott lévő, lassan gyülekező emberek tétován tanakodtak, merre is kellene indulni. Volt aki még egy cigarettára is rágyújtott, mert az biztos elősegíti nála a gondolkodást. Ezt nem tudom megérteni. Valaki kint van a kellemes tiszta levegőn, vár, vagy sorban áll a liftnél, s rágyújt egy dekre, mert a tüdőcsúcsok már ácsingóznak valami méreg után. Itt találkoztam olyannal is, hogy a személyzet egy jeles tagja jött lefelé a mi nászutas fülkénkkel, s amikor beszálltunk kiderült, hogy dohányzott a fülkében. Aki dohányzik el sem tudja képzelni milyen zavaró lehet egy nemdohányzónak beszállni utána a füstös fülkébe.
Rövid időn belül megunva a tanakodást botozva nekiindultunk a Bellamonte felé vezető útnak. A Direttisimán (7 fekete) ebben a ködben lejönni, bemelegítés nélkül nem volt felvállalható. Maradt a piros (6). Mindenfelé szűzhó. Kezdem megérteni a szűzhavazókat, érdekes érzés egy sima érintetlen hóban elsőnek csúszni. Önző dolog, de jó. Főleg akkor ha közben gyermekfej nagyságú pelyhekben esik a hó.
Próbáltam csúszni de nem ment. Annyira tapadt a hó, hogy botoznom kellett lefelé a piroson. Nagy nehezen evickélve a mozgásképtelen léccel egyből lefelé vettem az irányt, mert emlékeim szerint arra van egy szerviz.
A tizessel kezdődő számú pályákon, szóval a Bellamontei részen már voltak néhányan. Én pedig csak szenvedtem a ragadós hóban a tapadós léccel.

Most lefelé mentem, nem törekedtem egyszerre felfelé, mert emlékeztem, hogy egy évvel ezelőtt 100 méteren belül leamortizálódott a család. Olyan lassan tudok csak csúszni, hogy míg leérek bőven elmesélem. Kedves ismerőseimmel síeltünk. Ők még nem voltak ezen a pályán, s én mint mindennek tudója igyekeztem vezetni őket. Castelir felől (Bellamonte, alsó parkoló) érkeztünk, s én nagy lelkesedésemben vittem a csapatot felfelé. A komoly csúszás előtt mindig szoktam egy bemelegítőt csúszni. Nem nagyon végzek atletikus bemelegítő gyakorlatokat, de egy enyhe pályán, szép lassan, odafigyelve átmozgatom magam. Ez működni szokott. Most botor fejjel egyből (három felvonóval) robogtunk a 2340 méteres csúcsközeli kiszállóig, s egy lendülettel fordultunk lefelé. Abban a magasságban olyan köd volt, hogy az ember az orra hegyét sem látta. Amit nem látok attól nem félek, s ezzel a lendülettel zúdultam lefelé. Kb. 50 méteren belül nem tudtam hol vagyok, sőt azt sem, hogy merre van a lefelé. Hátranéztem, mi lehet az első feleségemmel, majd megszemléltem a helyzetet a földön heverészve is. Nem láttam Elsőt sehol. Keresgélve rátaláltam, a pálya mellett lévő kövek közül mászott ki éppen. A továbbiakban sajgó tagokkal vánszorogtunk lefelé. Ő néhány napig nem síelt, illetve térdgéppel próbálkozott, de több mint egy évig fájt a térde. Nekem a kézfejen dagadt meg, de nagyon, viszont egy hét alatt elmúlt. Szóval nem árt az óvatosság.
Most nem kapkodunk, s némi erőlködés után Castelirnél vagyunk.
Itt szembesültem néhány fejlesztéssel. A felső parkírozónál lévő faházas szerviz eltünt. A parkírozó bejáratánál nyitottak egy lejárót (ez az ottani 4-es metró), s nagyban kibővítették a szervízt és a kölcsönzőt. Kellemes átöltözőhely, tárolószekrények, s minden amit a szem megkíván.
Egy kicsi rózsaszín és egy kicsi sárga a viaszból, s már meg is történt a vaxolás 5 euróért. Mint később bebizonyosodott a léc sebes lett, mint a villám, néha még az én gyorsaságomat is felülmúlta.
Az alsó parkírozóból felvezető lépcsőre is csináltak egy pipec fatetőt. S a pálya végén lévő budi minden igényt kielégít. (az igény kielégítéséről jut eszembe, hogy a pálya végén van egy nagy hütte, de aki jól akarja érezni magát az a tízes pályák melletti kis hüttékbe térjen be.)

Pörögtünk fent, lent mindenfelé. Esett az eső, néha szakadt a hó, köd volt, de itt már a tömegnek mondható embersokaság jól legyalulta a kék pályákat. A piros kicsit buckás volt de élvezhető. Aki még nem igazán mélyedt el a síelés rejtelmeiben, annak a bellamontei rész 12, 13, 14, 16-os pályái igazán önbizalmat adhatnak. Ha már megjött a kedv érdemes felbátorkodni Lasté felé a 9 kék és 8 piros pályákra. Szerintem mindegyik kék, de ne firtassuk.
Az idő nem volt a legjobb. Esett az eső a síelők zöme idejének többségét a hüttében töltötte. Szóval szabadon lehetett a pályán kavarni.

Élveztük a napot. Visszafelé a tető (Le Cune) megint ködbe burkolózott. A nagy hó miatt az 5-ös feketét zárva tartották, így a 2-es piroson kellett leereszkedni a középső állomásig.
Onnan az 1-es feketén zúdultam le, amely kellemesen buckás volt, így tudtam versenyezni a felvonóban lévő feleségemmel. (természetesen a város felé is le lehet csúszni egy leágazáson, de én azt soha nem próbáltam.)
Első napnak kitűnően elment. Azért azt el kell mondanom, hogy furcsa egy nap volt. Valami volt a levegőben. Én ennyi balesetet még nem láttam pályán és azon kívül. Azzal indult, hogy reggel, amikor ki akartunk a szálloda elől kanyarodni az útra két autó állta utunkat. Egyik az oldalán feküdt, másik orrát gyengéden odahajtva füstölgött. Később a pályán a mentők ingajáratban vitték a sérülteket, akiket a tapadós hó számlájára írhattunk. Este hazafelé az egyik háznál villogó autókat láttunk, s egy fekete zsákot, aki nem is olyan régen még a háztetőről havat lapátoló ember volt. Furcsa nap volt, s az események befelhőzték a síelés miatt érzett örömünket. Veszélyes üzem a tél.

2014.02.18. Második nap Passo San Pellegrino

Kezdek féltékeny lenni, mert a feleségem szerelmei egymás után tűnnek be a képbe. Most ez a Passo gyerek jött elénk, s ráadásul nagy örömöt is okozott. Az én boldogságommal kezdődött. Imádnivaló volt a magas hófalak között kanyarogni. Az ember csak nyomta a gázt, csillogott a szeme, a feleség pedig vizet fakasztott a karfából, közben pedig sóhajtozva imádkozott, hogy ne jöjjön semmi szembe. Kellemes volt az út. Mellesleg jegyzem meg, hogy ezek a laza olaszok akkora havaktól takarították szárazra az utat, egy rövid délelőtt, hogy nálunk akkora hó áprilisig kitartott volna. Hiába hazánkban az olvadás nagyban segíti a szakszerű hóeltakarítási munkát.
Bevackoltuk magunk a kellemesen letisztított parkírozóba, a hatalmas hóhalmok közé, s azt már ekkor lehetett látni, hogy nem lesz tömegtumultus a pályákon.
Remek pályák, kevés ember, ez a jó síelés egyik alapkövetelménye. Mondjuk a lappangó köd nem tartozik ezek közé, de ne legyünk telhetetlenek.
Kedvencünk ez a terep, de mindig újra elolvassuk. Balról, jobbra (már a térkép szerint nézve) Ilyen sorrendben csússzuk be a pályákat. Ezen a terepen szép széles pályákról beszélhetünk, változatos terepviszonyokról, ahol kedvére való nyomvonalat választhat az ember. S milyen csodálatosan tudok csúszni ezeken a pályákon! El sem tudjátok képzelni! No jó, maradjunk a marketing szövegnél. A csúszkálás ezen az oldalon mindig a Cima Domo 3003 méteres csúcsától induló pályával fejeződik be. S hogy ki ne hagyjam nagyon jó, szép kilátással rendelkező hütték találhatóak ezen az oldalon. Kicsit magasabbak az árak, mint például a sógoroknál, de a síelés nem igazán a spórolásról szól. (No így beszél egy igazi élvezeti síelő.)
Pellegrino napfényben akkora öröm, mint amikor a kiskutya gazdája hazaér, s a kutyus a gazdi láttán körbepisili az előszobát. Azt hiszem jó plasztikusra sikeredett ez a hasonlat. Amikor már léceinkkel végigolvastuk ezt az oldalt, az út feletti hídon átcsúsztunk Falcade felé. Jött a kötélre kötött „busz”, s repített felfelé Col Margheritához. (2513 méter magasra) Ez egy kellemes csúcs. Van ott egy kis talponálló jellegű becsületsüllyesztő, ahol a rendes ember mindig megiszik valamit, ha már ide feljutott. S miután jól kinézelődtük magunk (szép visszanézni a Pellegrinói oldalra, vagy a másik irányban látni Falcade lefelé hajló hegyeit, a kellemes vonalvezetésű pályákkal), nagy lendülettel essünk lefelé a hegyről. Én az esés irányának a Falcade felé vezető pályákat ajánlanám, amik egy jó, mindig buckás meredekkel indítanak, de aztán megszelidülve surran a hó a lécünk alá. Másik irányban egy meredek szakadék tátong. Bár arra is láttam már irigykedve néhány sínyomot.
Kellemes csúszkálásokat végezhetünk Falcade lejtőin. Kezdők paradicsoma lehet ez a vidék, néha még botozni is kell. Kellemes tanulópályákat is találunk. Ha kedvünk van leereszkedhetünk egészen Falcadeba, igaz itt a lefele vezető út nagy része buckás volt, illetve a hütte után jeges. Nagyon kezdőknek nem javaslom.
Bejárva ezt az oldalt is, vissza indultunk. Ismét felkapaszkodtunk Col Margheritához, van ott a felvonó gépház mellett egy becsületsülyesztő, a többit tudjátok…. Kapacitáltam feleségemet, hogy csússzunk le a hegyről, de ő nem vállalta be. Sokszor átvertem már, s olyan helyekre vittem, ahova magától biztos nem ment volna. Ilyen akciók után, bár lejött, de némi mosolyszünet következett közöttünk. Most biztos nem akart velem veszekedni, ezért a liftezés mellett tette le a garast. Én nekiindultam. Ez a lemenetel nem volt egy kéjhömpöly. Keskeny rész volt járható a pályából, nagy buckák, jeges foltok váltogatták egymást. Komoly küzdelmet folytattam, míg leküzdöttem a hegyet. Leérve mondtam is az asszonynak, bánhatja, hogy nem jött le, nagyon kellemes lájtos pálya volt.
Megint leereszkedett a köd megnézni mi van velünk, s mi meg akartuk mutatni neki, hogy jókat lehet csúszni a pellegrinói oldalon. A végén még robogtunk is, hogy a 16 óra harmincas lifttel felmenve egy utolsót tudjunk csúszni.
Nagyon élveztük ezt az örömcsúszást. A néha előbukó ködön kívül más nem zavarta az élvezetet. Egész nap nagy lendülettel csúsztunk, siettünk, mert másnapra fél méteres havat jósoltak. Nagyon hiányzik ehhez a több mint két méterhez.


2014.02.19. Harmadik nap. Lecsó

Úgy döntöttem ma ismeretlen helyet fedezünk fel, Sella Ronda még várhat. Reggel hétkor örömmel láttam, hogy még nem havazik. Az eső zuhog.

Ezt a napot kidobjuk a szemétbe. Néha tudni kell veszíteni, de az élvezeti síelő a legrosszabb időben is megkeresi az örömét.
Sok csapadékot jósoltak, de azt nem mondták, hogy plusz 1-2 fok lesz, s így a sok csapadék eső formájában esik le.
Ígértem, hogy új helyet fedezek fel, de az rendőri intézledés miatt meghiúsult. No nem kaptak el gyorshajtás miatt, más is történhet velem.
A terep ahova menni akartam Passo Costalunga Karerpass. Szimpi kis terepnek nézett ki, így nekiláttam Vigo Di Fassánál megmászni a hegyet. Némi kanyargás után egy útelzárásba botlottam. Kanyar, s máris Ciampedie felvonójánál voltam, de én nem ide akartam jönni. Otthagytam a gyülekező síelőket, s kerestem tovább.
Ismét kanyar s irány tovább felfelé. (az útelzáráson kicsit félrefordítva a fejem áthajtottam) Pár kilométer után egy komolyabb lezárás következett. Nemzetközi kupaktanácsot hívtunk össze az időközben odaérkező olasz, holland, német, cseh és magyar résztvevőkkel. A tárgyalás eredményeként a német továbbment a többi visszafordult. Ezt a terepet én ebben a szezonban nem csúszom be.
Újratervezés!
Elindultam Pampeagó síterepe felé. Predazzo előtt a Latemar feliratú nagy sífelvonó magányosan állt. Sehol egy autó, sehol egy mozgó felvonó. A sportboltban érdeklődtem, hogy mi lehet az ok. Annyit tudtam meg, hogy itt vége a szezonnak. A felvonó három oszlopának ménkű nagy talapzata, betontömböstül a sok vizes hóval és földdel együtt megcsúszott. A kb. négy méternyi vizes hónak akkora volt a súlya, hogy elnyomta a földet, a nagy darab álló felvonóoszlopokkal odébb csúszott. A sok hó is okozhat gondot. Itt bezárták a szezont, nekiláttak a felvonók nagykarbantartásának. (lezárva a 30, 31,32 felvonó, s a hozzá tartozó pályák. A pályarendszer többi része megy.)
Egyetlen haszon volt, hogy a sportboltban a sisakomat (mivel itt vettem) meg megjavították. (elrepedt forgóelemeit kicserélték) Ingyen!
A szakadó esőben újraterveztem!
Mivel Alpe Lusia alacsonyabban van, ezért ismét Passo San Pellegrinóba vezetett az utam. A hegyen is eső esett. Tiszta takony a hó, kupacokba rendeződött pályával küzdött néhány ember.
Jöttek a hírek. Passo Rollen 8 méter magas havat mondanak. Canazeinél a fekete pálya felvonójánál szintén éjszaka néhány oszlop kimozdult, azt is lezárták, de a többi pálya megy.
Ez a töménytelen vizes hó rettenetes gondokat tud okozni. Várom, hogy mikor áll el az eső. Otthonról jött a hír, hogy itt piros hó esik. A hír nem igaz. Nem esik hó, s ami az előző napon esett az nem piros, hanem sárga. Valami szaharai homok keveredhetett a felhőkbe, s most mindent mocskos hó fed. Olyan, mint az út mellett lévő összetúrt hó kamioninvázió után.
A látvány lehangolt, s mivel fél órán belül a sok víztől úszóhártyáim nőttek volna pocsékba dobtuk a napot. Jött a délutáni feleség édesgető program, vagyis az ajándékok vásárlása.


2014.02.20. Negyedik nap Alpe Cermis

Ma Alpe Cermis a cél, ha odaérünk. Már nem merek jósolni. Az idő most kellemesebbnek tűnik. Úgy döntöttem az utolsó két napra tartogatom a Rondát.
Ez a sárga hó a környéken mindenhol esett. De én vidáman beülök a sivatagi kivitelű, fekete szinét elfeledett kocsimba, s csapzottan elindulunk Cermis felé.
Alpe Cermis remek hely. Kicsit eldugott, megbújik a nagy, neves pályák árnyékában, de megéri a pénzét. Éjszaka itt hó esett, s ahogy látszik minden tapadós, buckás hóval fedett.
Kicsit gondot okozott megfejteni honnan indul a lift, de végül rátaláltam a kellemes apró konténerre, amely a pénztár és a WC szerepét is egyben betöltötte. Több felvonón keresztül felküzdöttük magunk a hegyre. A középső állomásnál, ha az annak nevezhető kellemes hüttéket találtunk. Kis gombákban két úriember grillezett ínycsiklandozó húsokat. Tudtam, hogy ide még visszajövünk.
Kellemeseket csúszkáltunk a kék és piros pályákon, bár a friss hó nem támogatta igazán a technikánkat. Ezek a pályák jó időben, jó hóban kitűnő szórakozást nyújtanak. Mert azt talán elfelejtettem mondani, hogy ismét előmerészkedett a köd.
Győztesek lettünk a hóval vívott csatában, s győzelmünket kitűnő szabadtéren sütött húsok elfogyasztásával ünnepeltük meg.
Kis terep, de aki nem szereti a tömeget, az itt igazán jól érzi magát a családias hangulatban.
A hús belém ültette az ördöngőt. Feleségemet ismét a felvonóra bízva nekiálltam lecsúszni a hegyen. Ez abból állt, hogy bolond fejjel a végén lejöttem az olimpiai pályákon. 7200 m döntően fekete, még döntőbben kezeletlen (le is volt zárva) pálya. Ha jól kezelt kitűnő fekete lehet, most keménykedett. Az első szakasz után egy műanyag szalag volt keresztben, s a nép elment balra a kék pályák felé. Nem vagyok én papírkutya gondoltam magamban, s behunytam a szemem, hogy ne lássam azt a fránya szalagot. Mindig olyan fegyelmezett vagyok, ideje egy kis kirúgásnak a hámból. Voltak a pályának olyan szakaszai, ha oldalra állt az ember rá tudott könyökölni, s ezt még vidáman tarkította a méteres buckák sűrű tömege. Nem lehetett ráfogni, hogy kezelt pálya. Szenvedtem, de élveztem. Nem voltunk errefelé sokan. A végén azt hittem a lucskos hótól és a buckahegyektől leszakad a lábam. A konténerhez érve arra nem volt erőm, hogy megálljak. Örömmel estem feleségem nyakába. A combfarkas ott tombolt bennem, de mosolyogtam mint egy óvodás, aki meglátta az óvónéni bugyiját.

Döntöttem. Holnap Sella akkor is ha Ronda.

2014.02.21. Ötödik nap Sella Ronda

Ma végre rákerült a sor. S nem csalódtam. Bejött a papírforma, Sella Ronda ronda volt mint a bűn!
Ez a kb. 5 cm vastag sárga hó mindenhol esett, itt is, s rettentően elcsúfította a tájat. Furcsa ilyen szines hóban síelni.
Viszont az idő remek, a hó a színétől eltekintve csodás. Reggel némi tömeg (45 perc sor), de a pályán bőven elfértünk. A parkírozó nagy, de most nem tudták letakarítani, a kocsik csúszkáltak a jégbordákon. Ha nem időbe jön ide az ember bizony hosszú sorbanállásra számithat, pedig emlékezetem szerint a felvonó vagy 170 embert nyel el egyszerre, akik aztán baráti kipárolgásban szoronkodnak a tetőig.
Ahogy felér az ember várja egy kellemes hűtte, ahol a nap végén illik rendesen elbúcsúzni a hegytől. Aki zárásra nem ér ide az rosszul jár, az utolsó liftet nem célszerű lekésni.
A Sella főleg a körjáratról híres. Érdemes megcsinálni, de egy közepes síelőnek már nem kihívás. Tavaly körbementem, most kellemes pályákra vágytam, s ezért csak csipkedtük a hegyet. Nem volt konkrét cél, csak kerestük a nekünk legkedvezőbb pályákat. Hó az volt rendesen. Ahogy a helyiek mondták egy deszkás lábáról leesett a deszka. Kért kölcsön két botot, s úgy döntött, hogy a felvonó alatt az úttól 10 méterre fekvő deszkát felhozza. Lecsúszott, s ott belemerült a hóba. Sportos gyerek volt, négy óra alatt vagy két métert ment felfelé. Teljesen kimerült, mire a hegyimentők felhozták. Nem volt igazán értelme lemenni a pályákról.
Az idő sem volt rossz, s végül így egész jó kis csúszkálás kerekedet.

Este a közutasok a szállodában azt mondják kávézás közben (itt értenek hozzá, a kávéhoz és a hóhoz is), hogy éjszaka lesz 15-20 cm hó. Nem hiányzik, de legalább minden fehér lesz.

2014.02.22. Hatodik nap Sella Ronda

Az olasz közutasnak mindig igaza van. Még mindig szép egyenletesen esik a hó. Gyönyörű fehér minden. Most ennek a hónak nem örülök, mert simapályás száguldozást terveztem, de nem baj, mert van egy megrendelésem tájképfotózásra a nappali falára.
Mellesleg a közutasnak az éjszaka vonatkozásában volt csak igaza. A hegyek tetejéről nem beszélt. Ott egész nap esett a hó és fújt a szél. Van vagy 30 cm friss hó. S ez nem a ragadós fajta, holnap remek pályák lesznek.
De mi még ma itt szétsíeljük magunk, s mire remek pályák lesznek hazamegyünk. Ez az élvezeti síelő élete.


2014.02.23. Hazafelé
Az idő remek. Minusz egy-két fok lehet kinézve az ablakon, tiszta ég, ropog a hó.
Persze mi most indulunk haza.
Mindenkinek jó csúszást!
Koszos autónkkal nekivágunk az útnak.
Hazaértünk, sajnos!
Mint közben kiderült az az egy-két minusz fok, amit reggel említettem minusz 12 volt. Ebből alig több mint 7 óra alatt átmentünk plusz 14 fokba.
Piszkosul hajthattam.


Csabor az élvezeti síelő