Élménybeszámolók

Előzmény itt: https://sielok.hu/forum/viewtopic.p...hp?t=2571&onemessagei...

A karintiai Klippitz után Salzburg, illetve Mauterndorf felé vettük az irányt. Teljesen ismeretlen tájakon, sohasem látott vidéken, hegyeken-hágókon, mesebeli osztrák falvakon át vezetett az út, hiszen az autópályára, gyorsforgalmi utakra visszatérni kerülő lett volna. Megérte kalandozni.

Grosseck-Speiereck terepén jártuk már korábban, de szilveszterkor, az annak megfelelő zsúfoltsággal. Szerencsére most, február-március fordulóján egészen más volt a helyzet. Végre rendesen átláttam a rendszert. Illetve ez túlzás, mert látni éppen nem nagyon láttam, mivel kezdetben extra köd nehezítette dolgunk. Bár nem láttuk, de legalább éreztük, hogy kitűnő minőségű havon síelünk, főleg a hegy tetején.

A Speiereck-Gipfelbahn mellett lejövő piros, illetve fekete pálya nagyon jók, a fekete sem vészes, mert nagyon széles. A négyes beülős pedig gyorsan pörget, lehet variálni, kombinálni a piros és a fekete pályát.

Nagyon élvezetes csúszás a két talfahrt is a hegy két oldalára, de itt már változatosabbak a hóviszonyok. A déli lejtő, St.Michael felé jónak indul, de a Sonnenbahn kabinos felé közeledve egyre kásásabbá vált a hó, itt érdemes rögtön reggel lejönni, akkor még rendben van a pálya.

A másik oldal, Mauterndorf felé szintén kitűnő minőségű hóval indul a lejtő, lejjebb érve reggel elég kemény, alaposan kifagyott a pálya – csábít a száguldásra. Aztán napközben a ratrakok nyoma eltűnt, maradt a jég, óvatosnak kellett lenni. Délutánra viszont már olvadt annyit, hogy ismét nagyon jó itt lejönni. Aki annyira nem szereti a kihívásokat, annak van egy elkerülő kék szerpentin is, elég lassú, de csúszás közbeni nézelődésre tökéletes.

A terep két “érdekessége” a “Trogalmbahn” kettes, és a “Grosseckbahn II” hármas beülős, ezeknek ugyanis a világon semmi értelme. Az előbbi csak keresztben átvisz egy olyan részre, ami egy jóval hosszabb és élvezetesebb csúszással is elérhető a már említett Speiereck-Gipfelbahn segítségével. Erre a felvnóra egyszer sem ültünk fel. Hasonlóan értelmetlen a Grosseckbahn II. Erre ugyan felültünk, mert ködben nem láttuk, hogy egy olyan “csúcsra” visz fel, ami nem több néhány száz méternél és két kanyarnál, aztán máris a Grosseckbahn kabinos felső állomásánál találja magát az ember. Apropó, ezen a ponton található a terep legjobb hüttéje, tágas, nincs tömeg, és gyönyörű a panoráma.

Grosseck-Speiereck után másnap Obertauern-t vettük célba, hogy aztán a negyedik, és egyben utolsó napra még visszatérjünk ide, akkor már gyönyörű, napsütéses időben. Grosseckről még talán annyit, hogy azért az az 50 kilométer, ami itt található 1-2 nap alatt megunható, így érdemes a többi közeli tereppel is számolni, főleg Katschberg-gel.

Folytatás itt: https://sielok.hu/forum/viewtopic.p...hp?t=1562&onemessagei...

Képek itt: https://www.flickr.com/photos/tenge.../albums/72157665471097416...

Szakadó esőre ébredtünk február 29-én, reményt csak az adott, hogy Obertauern egy 500 méterrel magasabban fekszik, így ott jó eséllyel a hó esik. Így is lett, csakhogy a havazáshoz köd és erős szél társult. Egész délelőtt katasztrófális idő volt, többször gondoltam arra csúszás közben, hogy akkor ezt én most vajon élvezem-e? Persze a magyar gyerek nem nagyon válogathat, ha minimum 5-600 kilométert kell utazni az 1500-2000 méteres magasságokért, úgyhogy kitartottunk.

Obertauern amúgy nekem egy talány. Valahogy az az érzésem, hogy túl van hype-olva ez a terep. Oké, hogy van 100 kilométernyi körbesíelhető pálya, csakhogy ehhez sok helyen rengeteget kell kepeszteni, kínlódni, kézzel hajtani, gyalogolni vagy éppen extrém lendületet venni. Aztán lehet, hogy csak az én balszerencsém, de én eddig akárhányszor itt jártam, mindig borzasztó volt az idő, a köd az alap, napsütés csak elvétve. És akkor még nem beszéltem a tömegről, pedig ugye az osztrák síszünetnek már vége, hétfő van, szar idő, szóval semmi sem indokolná, hogy állandóan másokat kelljen kerülgetni a pályát, aztán meg mégis.

Persze azért a nap összességében nem volt annyira rossz. A Gamsleiten 1 aljában parkoltunk, a Gamsleiten 2-re is feltett szándékunk volt felmenni, de az egész nap zárva volt. Így a völgy másik oldala felé vettük az irányt. A nagy ködben aztán többször is elvétettük az irányt, de aztán sikerül megérkezni a “hátsó” katlanba, ahol három felvonó, a Scönalm, a Seekarspitz és a Kringsalm ér össze. Az 5a és 5 b variációk korábban is kedvencnek számítottak, sajnos azonban sokan voltak errefelé. A nem egészen koncepcionálisan követett, de azért nagyjából végrehajtott “Tauernrunde” végén, a Zehnerkarbahn kabinos melletti piros pályákra késő délelőtt értünk el, itt az addigiakhoz képest nagyon jókat lehetett síelni a különbözően variálható, egymásba fonódó, illetve elágazó piros pályákon. Csak hát brutális szél volt.

Egy óra körül próbáltunk egyet hüttézni, mert éhesek voltunk, de esélytelennek bizonyult. Volt, ahol kaja nem volt, máshol meg még állóhely sem. Aztán meg ez lett a szerencsénk: a Gamsleiten 1 melletti pályáról megpillantottuk, hogy a völgy túloldalán, a Seekareckbahn feletti gerincen vezető piros pályát süti a nap. Hagytuk a kaját, helyette megiramodtunk arrafelé. Szerencsére az elsők között érkeztünk, így végre napsütésben csúszhattunk néhány igazán jót. Aztán persze mások is észrevették, hogy ezt a részt süti a nap, így kezdtek sokan lenni, mi pedig odébbálltunk. Lejöttünk a Panoramabahn melletti fekete pályán, amin délelőtt a ködben még nem mertünk elindulni. Ez a lejtő jó meredek, jelentett azért némi kihívást. Mivel örültünk annak, hogy végre kitisztult az idő, ezért maximálisan kihasználtuk a napot. Zárás előtt még addig csúsztunk a Zehnerkarbahn kabinos mentén, amíg ment a felvonó – olyannyira, hogy az utolsó körnél már elkezdték betolni a garázsba a kabinokat.

Végül az obertauern-i nap is jól alakult, de összességében nem hiszem, hogy a jövőben ezt a terepet erőltetném. Az időjárással sohasem volt szerencsém, a tömeg viszont rendszeres, és rengeteget kell kínlódni az átcsúszó, gyakorlatilag vízszintes szakaszokon. Ráadásul az állandó különutas Obertauern ahogy nem része a Ski Amadé-nak, úgy nem lehet követni a felvonózásokat a Skiline-on, pedig szerintem tök jó látni a nap végén a statisztikákat.

Akad még azért olyan határközeli, Szombathelyről 2 órán belül elérhető, és egyben értékelhető nagyságú síterep, amiket már régóta nézegetek, hogy jó lenne őket kipróbálni. Ilyen például Hirschenkogel, ami mellett számtalanszor elszáguldunk, hiszen inkább Stuhleck-re (vagy az S6-on még távolabbra) megyünk. Dél felé meg az A2-esről látom mindig a Koralpe táblákat. És ott van még Klippitztörl, amit most végre kipipáltunk.

Két beülős felvonó, egy húzólift, 28 kilométer pálya, és még Mauterndorf felé sem jelent kerülőt – így esett a választás Klippitzre. Az A2-es autópályát elhagyva egy egészen komoly kaptatós szerpentin vitt felfelé. Az ismeretlen helyen a parkoló volt az első kihívás. Az út melleti P1-esnél reggel 9 körül elég nagy volt a káosz, nyilván belejátszott ebbe a szombat is, ezért visszafordultunk, és a feljebb található P2-est válaszottuk, ahol viszont igazán kényelmesen lehetett megállni és átöltözni, felcsatolni. Jegyet venni nem itt, hanem egy nagyon rövid csúszást követően a húzó felvonók aljában lehet.

Olyan félig ködös, félig napos időnk volt, ami azt jelentette, hogy a hegy déli, dél-nyugati oldalán nehezebben lehetett látni, míg északra, észak-keletre tiszta volt az idő, és a nap is kisütött néha. Kifogástalan volt viszont a pályák minősége, elsőosztályú hóval. És ami még fontos, szombat ellenére sem tapasztaltunk zsúfoltságot. Kifejezetten gyorsan síelhető, zömmel kék pályákon lehet csúszni, és a pirosak is könnyűek. Bár mi most nem vittük a lányokat, azt azért megállapítottuk, hogy ezt a terepet élveznék ők is, igazi családi pályák ezek.

A négyes beülős Bärenwaldift melletti 9-es és 10-es pályán nagyokat lehet veretni, és a kezeletlen 11-es sem rossz, leszámítva a végén az erdei kanyargós részt. Ez utóbbinál a vége felé már enyhén izgultunk, hogy hol kötünk ki, de végül megláttuk a felvonó alját.

A terep másik felén egy régi kettes beülős van, a mellette lejövő 2-es pálya elég unalmas, de legalább széles. A legizgalmasabb lejtők a rendszer közepén találhatók, több variációban is el lehet érni a húzólift alját. Ráadásul errefelé alig találkoztunk emberrel, talán éppen a húzólift miatt. Nem nagy ugyan az egész terep, de a nap végére mégis annyira elfáradtunk, hogy össze-vissza dőltünk ki a csákányosból, úgy röhögtünk, hogy konkrétan nem sikerült magunk alá emelni a rudat többedik próbálkozásra sem a beszállásnál. Végül aztán külön-külön megoldottuk.

Összességében csak pozitívat tudok írni Klippitztörl-ről. Egy egynapos síelésre tökéletes választás, tempós csúszásokra ugyanúgy, mint akár családi programnak.

Megszerettük. Megfogadtuk. Visszatértünk. | Hochkönig update 2016

Hochkönig síterepéről továbbra is csak felsőfokban tudok beszélni, minden áll, amit első látogatásunk alkalmával írtam itt: https://sielok.hu/forum/viewtopic.p...hp?t=9858&onemessagei... Beleértem ebbe azt is, hogy jövünk jövőre is.

Volt izgulás az idei katasztrofális hóhelyzet miatt, de szerencsénkre az érkezésünk előtti napokban óriási havazás kezdődött. Olyannyira, hogy a végébe belefutottunk mi is, 50-60 centi hullott összesen egy hét alatt. Ebből következően a pályák eléggé buckásodtak kora délutánra, de mivel friss hó volt, simán át lehetett szántani azokat. Amúgy összességében nem volt panasz a hó minőségére.

Továbbra is abszolút kedvenc a Fellersbach felvonótól induló két pálya, illetve a völgyben ugyanoda érkező, de a Kings Cab kabinostól induló 4-es és különösen annak alternatívája a 4a pálya.

Emellett minden nap más-más hóviszonyok vártak minket, így minden nap más-más pálya kapott kitüntetett szerepet. Volt, amikor Bürglalm felvonó mellett futó extra széles 14-es pályán hatszor jöttünk le, meg olyan is előfordult, hogy délután találtunk tökéletes hóviszonyokat a Hochmais lift mentén a 29 piros – 31 fekete pálya kombón.

A tavalyi tapasztalatokból kiindulva Maria Alm lejtőin keveset síeltünk, ezek a csúszások viszont annál élvezetesebbek voltak. Valahogy kevesebb tanulóba futottunk bele, mint tavaly (Maria Alm-ra jellemző, hogy sok a kezdő).

Ugyancsak tavalyi tapasztalat alapján nem Maria Alm-ban, hanem Mühlbach-ban kerestünk szállást: ez van a legközelebb az autópályához, és a pályarendszer ezen részén vannak a számunkra fontos hosszabb, változatosabb lejtők.

Zsúfoltságnak nyoma sem volt, a négy nap alatt egyszer előfordult, hogy 3 percet vártunk a Kings Cab-nél, ez volt a „legrosszabb”, amivel találkoztunk. A pályákon néha-néha előfordultak csomósodások, de ez is inkább csak szabályt erősítő kivétel volt.

Tavaly videót készítettem, az idén Flickr albumot, itt található:
https://www.flickr.com/photos/tenge.../albums/72157663621012792...

Tapasztaltabbaknak, de nekik nagyon!

Legyen legalább 100 kilométernyi besíelhető pálya, de ne legyen tömeg, illetve próbáljunk ki egy olyan síterepet Ausztriában, ahol még nem jártunk, és amelyik megközelíthető legfeljebb 6 órás autózással Budapestről indulva. Ezek voltak a szempontok, amikor úti célt kerestem január közepére, egy négy napos síelésre.

Nem emlékszem arra, hogy korábban bármikor hallottam volna Hochkönigről. Pedig a terep a maga 110 kilométernyi pályarendszerével a nagyobbak közé tartozik, még akkor is, ha valójában azért kevesebbel lehet csak számolni. Van ugyanis néhány, rövidebb, illetve kisebb – jellemzően húzófelvonóval ellátott – pálya a völgy déli oldalán, amelyek nincsenek egybekötve a rendszer többi részével. Mi ezeken nem is jártunk, teljesen felesleges lett volna, hiszen ami a másik oldalon várt minket, az nem hagyott kívánni valót maga után.

Pedig az első nap nem indult igazán jól: szemerkélő esőben szálltunk be a Maria Alm-ból induló Abergbahn kabinosba, abban reménykedve, hogy feljebb már a hó esik majd. Szerencsékre így is lett, de a nap egészét nézve azért az időjárás elég messze volt a tökéletestől. A hó egész nap esett, délutánra már olyan sűrűn, hogy nem győztük törölgetni a szemüvegről. A nedves idővel együtt járt a párásodás is, a kettő együtt pedig egészen minimálisra rontotta a látási viszonyokat. A következő három nap azonban kárpótolt mindezért, tiszta idő és sok napsütés várt minket a hegyen.

Miközben Maria Alm-ban van a legtöbb pálya, nekünk ez a rész jött be a legkevésbé. Mivel van egy nagyon hosszú, széles, kényelmesen síelhető kék pályája, ezért a síoktatások, a kezdők is komoly számban találhatók errefelé. Dienten és Mühlbach pályái azonban kifogástalanok: nagyon hosszú, széles, változatos meredekségű lejtőkön csúszkáltunk egész nap.
A Sinalcobahn kabinos tetejéről elindulva a piros 29-es pálya első fele nagyon élvezetes – főleg reggel – azonban a fekete 31-es elágazása után jön egy szűkebb kanyar, alatta jegesebb szakaszokkal. A Hochmais beülőssel visszatérve a Gabühel csúcsra a kifejezetten széles piros 21-es pálya indul Dienten felé. A völgyben egy hídon átcsúszva lehet elérni a Bürglalm felvonót. És innen kezdődik a paradicsom. A kék színű 14b jelű átcsúszó pályán lehet elérni a 13-as piros, illetve 13a a fekete pályákat – bár ez utóbbi esetében nem igazán értettük, hogy az miért fekete, a két variáció nehézsége között ugyanis nem éreztünk különbséget -, nagyszerű mindkettő.

Innen a Dacheggbahn nevű beülőssel lehet tovább haladni, majd a 4-es kék pályán gondolkodás és ész nélkül tovább veretni (mi ilyet persze sohasem csinálunk). A völgyből aztán a Fellersbach beülős visz fel a következő hegyre. Mellette pedig jön le abszolút kedvencünk, a piros 3-as pálya. Volt, hogy ebből egymás után négyszer repetáztunk röpke fél óra alatt.

A terep keleti szélére, a Karbachalm kabinoshoz el lehet jutni a kék színű, 1a jelű átcsúszó pályán, ami annak ellenére, hogy meglehetősen lankás, élvezetesen gyors (persze a carvingoláshoz ez esetben nem ragaszkodtunk). A másik variáció a fekete 1-es pálya, ami egy igazi megtévesztő fajta. A felső része ugyanis inkább egy átlagos kék pályára hasonlít. Ez az, amikor az ember kérdezgeti magától, hogy miért is fekete ez a pálya, aztán pedig arra gondol, hogy lesz ennek még böjtje. Lett is. Az egyik szűk kanyar után egy, a merőlegeshez közelítő fal várt minket, kellett egy kicsit gondolkozni a letörés tetején, hogy hogyan oldjuk meg. Aztán következett egy nagyjából 200-300 méteres szakaszon egy kőtenger, persze olyan meredekséggel párosítva, hogy kész csoda volt, hogy nem kaptam el egyet sem (nem mindenki volt ilyen szerencsés). Végül abban maradtunk, hogy kihívásnak jó volt – egyszer.

Visszafelé indulva lehet még egyet csúszni a hármason, a Kings Cab kabinosig. Onnan az igencsak jeges, piros 11-es visz le a Zachhofalm beülősig. Aztán következik a piros 14-es, szintén élvezetes, széles pálya Dienten völgyébe. Itt van egy kisebb szívás a hídon: még komoly lendületet véve is csak karmunkával, halszálkával, korcsolyázással (a választott technika behelyettesíthető) érhető el a síterep egyetlen muzeális értékkel bíró liftje, a Doppelsesselbahn Gabühel. A csúcsról a piros 30-as pálya vitt vissza minket a szállásunkhoz. Ennek a felső része inkább egy kék színű, gyorsabb átcsúszóhoz hasonlít inkább, a völgyhöz közelítve azonban délután igazi jeges-buckás széjjeltúrt Talfahrt pályává változik. Alapvetően gond nélkül le lehet jönni rajta, de a nap végén, fáradtan azért élvezetesnek sem nevezném.

Hochkönig terepén a felvonók összességében kifogástalanok. Húzólifttel egyáltalán nem kell közlekedni, a beülősök mind buborékosak, így zordabb idő esetén sem fagynak oda a sportkedvelők az üléshez. Aránylag sok a kabinos is, ahol ugyan le kell csatolni, ellenben gyorsak. Az egyetlen elavult felvonó a már említett Gabühel kettes beülős, de ezt naponta egyszer használtuk csak, így nem jelentett gondot. A pályákat szépen kezelik, amikor ott jártunk komolyan hóágyúzták is.

Vannak ugyan hasonló nagyságú síterepek Budapesthez közelebb is (pl. Schladming, Obertauern), csakhogy ezek elképesztően zsúfoltak tudnak lenni. Viszont olyannal Ausztriában én most először találkoztam, hogy a pályákon úgy lézengenek a síelők, mintha Franciaországban lettünk volna. Arra mentünk a pályán amerre jólesett, majd egyszerűen csak becsúsztunk a felvonóhoz és mentünk is tovább – sehol, semmi sorban állás. Az kétségtelen, hogy megközelíteni nem annyira egyszerű, hiszen autópályán haladva, Linz-Salzburg felé elég nagy kerülőt kell tenni, vagy le kell vágni Schladming felé, de ott meg nincs autópálya. Aztán pedig az A10-estől még egy órát kell vezetni a hegyi szerpentinen, de talán éppen ennek köszönhető, hogy ezt a kitűnő síterepet kevesen fedezték még fel.

Készítettem videót is, aki kíváncsi: youtu.be/zsev9wFLfxY

Hibátlan. Ezzel az egy szóval tudnám a legjobban összefoglalni azt az egy hetet, amit a franciaországi Valloire-Valmeinier síterepén töltöttünk el március közepén. Hogy miért? Mert még délután is találtunk olyan pályákat, ahol kifogástalan minőségű volt a hó, mert ha már 3 percet kellett valahol sorban állni, az már soknak számított, mert gyönyörűen sütött a nap, mert bármerre néztünk, bámulatos látvány fogadott minket.

Igen, ha valaki Franciaországban szeretne síelni, akkor vállalnia kell azt a 12-13 órát az autóban. Jómagam még élvezem is, szerintem kalandos, benne ezúttal ismét a 13 kilométer hosszú Frejus alagúttal. A hegy alatt áthaladva, francia területre lépve, már csak néhány kilométer és indul felfelé a szerpentin, majd érkezés Valloire-ba.

A síterepet a környező csúcsok után Galibier Thabor-nak is hívják. Három hegyet (Le Gros Crey, Crey du Quart, Setaz) foglal magában, az ezeket elválasztó két völgyben helyezkedik el Valmeinier és Valloire települése. Míg az előbbi tipikus francia üdülőtelep, apartman házakkal, addig Valloire egy valódi szavojai hegyi falucska. Mi ez utóbbit választottunk. Valmeinier ellen szól, hogy a többi hegy megközelítése egy kicsivel nehézkesebb, ugyanakkor a nap végén biztosan nem lehet gond azzal, hogy a házakhoz vezető pályán elolvadna a hó. Ez ugyanis Valloire-ban a hét második felére nekünk már gondot okozott, a Lutins nevű kék pályán haladva barnaságokon, kőtengereken kellett átvergődni, néhány szívfájdító sérülést is okozva a léceken, míg az utolsó napon aztán inkább a kabinnal jöttünk le. Szállásunk a francia viszonyokhoz képest már-már kifejezetten tágasnak tűnt. Érkezéskor ugyan volt némi bonyodalom: ez szintén szerves része Franciaországnak, talán már hiányozna is, ha nem lenne valamilyen megoldandó probléma. Apartmanunk elhelyezkedése ugyanakkor tökéletes volt: a pálya kb. 20 méterre, délutáni napsütés a teraszon.

És amiért érkeztünk: a hegyek, a pályák, a látvány lenyűgöző és páratlan. Ez az Alpok Franciaországban.

A Galibier Thabor síterep központi vonulatát adó Crey du Quart csúcsa alatt található a legtöbb pálya és felvonó. A kedvencek közé tartozott a Moneul nevű beülős lifttel megközelíthető három piros szakasz, a Goulet, a Stade és a Plain Palais nevezetű. Ezeken még késő délután is hibátlan volt a hó, semmi olvadó kása, semmi bucka. Innen kicsit távolabb, de még ugyanúgy a középső hegyen a Belette névre hallgató pálya volt még hasonló, hihetetlen sebességgel lehetett rajta veretni, sokszor úgy, hogy senki más sem járt arra. Egy egészen mókás, fapados, évtizedek óta szolgáló beülős lift, a Colerieux tartozott hozzá. Az ehhez közeli, ugyancsak piros színű Rose pályán csúsztunk még nagyon jókat.

Kitűnő szakaszok persze akadtak bőséggel a Valmeinier fölé magasodó Gros Crey alatt is. A hasonló nevű felvonótól induló Génépi-Églantiers kombináció egészen a két hegyet összekötő Armera kötélpályájáig visz, hatalmas élmény megállás nélkül végigcsúszni rajta. Ugyanitt, tehát a valmeinier-i oldalon működik az Inversins felvonó, az alatta futó, kék színű Rhodos, illetve folytatásában a piros Chaudanne pályák is a kedvencek közé tartoztak. Valmeinier-t egyébként átszövik a zöld színű pályák, talán ennek is köszönhető, hogy nagyon sok a kezdő a pályákon, így itt nagyobb óvatosságra, figyelemre volt szükség.

A pályarendszer másik széle, Setaz vonulata fekszik a legalacsonyabban, így itt a pályák alsó részén – március lévén – már dél körül nagyon olvadt a hó, ráadásul errefelé sokan síeltek, így ezen a részen csúsztunk a legkevesebbet. A modern, Cornafond-nak keresztelt lift felső állomását azért kár lenne kihagyni: a lélegzetelállító látvány mellett a kitűnő Bouquetin pálya megér néhány lesiklást, a reggeli órákban pedig a Setaz kabinos aljáig vezető Marmotte is nagyon élvezetes.

A pályarendszeren kifejezetten hosszú felvonók üzemelnek, közöttük nagyjából fele-fele arányban vannak régebbiek, lassabbak, illetve gyors, modern liftek. Valloire-ból két kabinos indul fel két különböző irányba, várakozni soha nem kellett, nyoma sem volt az Ausztriában tapasztalható végeláthatatlan soroknak, lökdösődésnek. Az egyetlen szépséghiba, hogy csak 9-kor nyitnak, pedig szívesen kezdtünk volna korábban is. Húzólift csak néhány akad, de gond nélkül kikerülhetők, szinte mindegyik esetben létezik beülős alternatíva.

Hét éve jártunk először Franciaországban síelni, az idei volt az ötödik. Az, hogy egy terepről milyen emlékeket őriz az ember, persze sok dologtól függ, de azért talán mégis érdemes egy sorrendet felállítani.

5. Isola (2009) – Egy szó: szutyok.
4. Mont Blanc, Saint Gervais-Megeve (2008) – Egy fokkal jobb, de biztos, hogy nem megyünk vissza.
3. St. Francois-Valmorel (2007) – Az első volt. Élveztük, de alacsony fekvésű, márciusban már erősen olvadt.
2. Valloire-Valmeinier (2014) – Nagyon jó választás, ajánlott kategória.
1. Les2Alpes (2012) – A csoda. Biztos, hogy még visszatérünk.