Élménybeszámolók

Legújabb grúziai utazásunk sem volt élmények nélküli, ezúttal a frissen átadott grúz síterepet Tetnuldi-t látogattuk meg, és egy kalap alatt megnéztük, milyen a szilveszter éjszaka Mestiában, a területhez legközelebb eső legnagyobb településen, a 4.858 m magas Tetnuldi hegycsúcs szomszédságában.

A Wizzair gépe hajnalban pontosan szállt le ezúttal is Kutaisi-ben, bennünket pedig már várt a korábban bérelt kisbusz, hogy a már jól ismert borzalmasan ijesztő körülmények között Mestiába szállítsanak. Ezúttal is 2 sofőrrel vágtunk neki a Kaukázusnak, enyhe gyanút a felkészültségüket illetően mindössze az keltett, amikor az egyikük széles mosollyal jelezte nekünk, hogy milyen szuper hely lesz ez a Gudauri. Miután jeleztük neki, hogy mi inkább Tetnuldiba mennénk, laza vállrándítással jelezte, hogy akkor oda megyünk...
Az út kétharmada eseménytelenül telt, de aztán egy komolyabb emelkedő mégiscsak érdekessé tette a hátralevő időt, ugyanis ennek tetejére már nem tudtunk feljutni, visszacsúsztunk, és a sofőr belevezette a buszt a hófalba. Némi próbálkozás és sűrű telefonálgatás után kiderült (ami nagyrészt az orosz medve termetű kísérő sofőr rózsaszín színű telefonjáról történt!), hogy egy ideig ezen a helyen is maradunk, mert látszólag semmi ötletük nem volt arra vonatkozóan, hogyan menjünk tovább. Természetesen sem hólánc, se lapát, de tulajdonképpen még egy vastagabb kesztyű sem volt a jóembereknél, mintha meglepte volna őket, hogy itt télen havazik, és csúszós az út! Nehezen tudtunk magunkhoz térni ekkora felelőtlenség láttán, hogy mindezek nélkül egyáltalán hogyan indulhattak el 11 turistával. Most nyert értelmet az a mondás, amit sok helyen olvastunk: "This is Georgia".
Bennünket a gondolkodásban mindenképpen segített az a pár üveg alkohol, amit unalmunkban a következő több, mint 3 órában elfogyasztottunk, az erőnket is megnövelhette, mert sikerült kitolnunk a buszt a meredek szakaszon, igaz, hogy utána megérkeztek a szállodánkból elénk küldött négykerék-meghajtású kisbuszaink, és ezekkel végül estefelé megérkeztünk a szállásunkra.
Így persze a szilveszter napi síelésünk elmaradt, viszont a szilveszter éjszaka mindenképpen különleges volt a világnak eme szegletében, a központi téren felállított színpadon változatos műsorok szórakoztattak mindenkit, aki képes volt a hidegben kint tölteni az éjszakát.
Mestia egyébként is csodálatos hangulatú település, egészen elképesztő középkori épületekkel, amelyek joggal érdemelték ki, hogy szerepeljenek az Unesco világörökségi listáján. Este kivilágítva tényleg egy gyöngyszem a hatalmas kaukázusi bércek tövében.

Másnap dél körül a szétesett társaság valahogyan összeszedte magát, és a tegnapi kisbuszokkal, kavargó másnaposságtól lökdösve, elindultunk Tetnuldi felé, amely mintegy 17 km-re van Mestiától, egy havas, kacskaringós, szűk, és folyamatosan emelkedő, meglehetősen veszélyes úton. Tudtuk értékelni a négykerék-meghajtást, más autóval itt felelőtlenség elindulni. Úgy hallottuk, hogy a legalsó felvonót le akarják vezetni a legközelebbi völgybe, mert a felső útszakaszon már eddig is sok baleset történt.
Tetnuldi az építés és fejlesztés fázisában van, hatalmas pályarendszer fog itt kiépülni hamarosan, jelenleg csak mintegy a fele készült el. Vadonatúj POMA felvonókkal (3 db), szépen karbantartott pályákkal rendelkezik. Sajnos a személyzet egyelőre nem igazán érzi azt, hogy mi is a feladatuk, elképesztő döntéseket hoznak időnként. Volt úgy, hogy 3-4 szék is elment előttünk, de a beengedő kiskapu nem nyílt ki, és hiába voltak bent hárman(!!) a kis házikóban, csak hangos kiabálás után voltak hajlandóak megnyitni a kapukat. Még szerencse, hogy alig volt síelő a pályán, elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha többen vagyunk.
A fegyelemre itt is síelő rendőrök vigyáznak, mi persze röhögtünk rajtuk, mert szegény közegek most tanulnak síelni, és hát egyelőre nem igazán uralják a pályát. Ezek elől most még könnyű lenne meglépni...

Másnap igyekeztünk hamarabb kijutni a pályára, így 11 órakor már ott voltunk, hiszen 10-kor indulnak a felvonók (legalábbis a tájékoztató szerint). Természetesen a felvonók csak a bemelegítés fázisában voltak, az egyik kezelő konkrétan velünk utazott a felső részre (holott már egy órája ott kellett volna lennie), és persze nem zavartatva magát kedélyesen rágyújtott egy cigarettára, ami nem esett annyira jól nekünk a bura alatt. De hát persze: "This is Georgia".

A síélmény ezzel együtt fantasztikus, bár az idővel nem volt igazán szerencsénk, ezúttal alig volt részünk napsütésben, viszont a hó minősége, a pályák állapota csodálatos volt. Rengeteg lehetőség van pályán kívüli csúszásra is, mindenki megtalálhatja a számára leginkább megfelelő területet.
Párszor felmentünk a legfelső részre is, ami 3.165 méteren van, sajnos a sok felhő miatt szétnézni nem igazán tudtunk, viszont innen indulva a pálya legalsó részéig az út 9,5 km, ami azért már jelentős táv.
Nagyon kevés a meredek szakasz, sok rész kifejezetten lankás, de a teljes terület ezzel együtt nagyon jól síelhető. Sajnos nem igazán vannak jelölve a pálya szélek, ezek hiánya különösen ködös időben érezhető.
Étterem és bár a lenti parkoló mellett van egy hatalmas épületben, amelynek egy része még most készül, enni és inni itt lehet, illetve kint van még egy kis büfékocsi forralt borral, grillhúsokkal. A forralt bort sajnos agyoncukrozzák, de ezzel együtt is egészen fogyasztható, és van ereje is.
Amit azért hiányoltunk akár Gudaurihoz képest is, az a mosoly, ebből keveset tapasztaltunk. Nem udvariatlanok, de kevésbé kedvesek ahhoz képest, amit a messziről ide vetődő turista joggal elvárhatna.

A visszafelé út ezúttal 6 óra volt Kutaisi-ig, egy hacsapuri-faló pihenővel együtt. Az elakadós-megcsúszós-tologatós izgalmaktól ezúttal megfosztattunk, köszönhetően egy mogorva, duzzogó, javakorabeli sofőr bácsinak, aki viszont elképesztő profizmussal uralta a kisbuszt és vele a havas utat, így már-már unalmasnak volt mondató a visszaút, ami ugyebár igencsak nagyképűen hangzik a grúziai körülményeket valamelyest már tapasztalva.

A fejlesztési minisztérium tervei között szerepel a közeljövőben egy összekötő út építése Kutaisi és Mestia között, amelynek révén 2 órára rövidülne az út (persze ezt értsd grúz értelmezésben, de egyébként ez majd kb. 3 órát jelent szép időben). Valószínű, hogy a következő úttal ezt meg fogjuk várni, mert biztosan fogunk még ide visszajönni. A Kaukázus könnyen rabul tud ejteni.

Történt, hogy világlátott barátaink javaslatára repülőjegyet váltottunk tavaly ősszel a wizzair grúziai járatára, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kiderítsük, milyen érzés lehet síelni a Kaukázus hófödte lejtőin. Úticélunk az itteni legjelentősebb síparadicsom Gudauri volt, a többi terület ennél lényegesen kisebb pályarendszerrel rendelkezik.
Az éjszakai repülés fárasztó órái után az első kellemes meglepetés az útlevél ellenőrzés után ért, amikor a kezelő kedves mosollyal egy kis üveg vörös bort nyújtott át nekünk, mint Grúziába első alkalommal látogató turistáknak. Szép gesztus, máris jobb lett a kedvünk tőle.
A kijáratnál már várt bennünket a bérelt kisbusz a helyi sofőrrel, ugyanis azon az útvonalon, amely Tbiliszi felé vezet, célszerűbb az itteni vezetési szokásokat ismerő, azokkal azonosulni tudó vezetővel nekivágni. Ha mégis valaki vezetni szeretne itt, akkor elképesztő türelmet kívánunk neki, és rendszeres imákat, továbbá mindenképpen javasolnánk végrendelet elkészítését:-) Egészen elképesztő, hogy miket művelnek, különösen a hegyi utakon ezek a jóemberek! Szerencsére voltunk annyira fáradtak, hogy az 5-6 órás út nagy részét végig aludtuk, és szombat reggel lévén a forgalom sem volt jelentős. Sajnos visszafelé nem volt ilyen szerencsénk, kevesebb időt tudtunk a jótékony álomban tölteni...

Útközben megálltunk egy kedves fogadónál, nem messze Gudauritól, itt láttuk azt amiről korábban olvastunk, hogy a grúzok a híres boraikat nem hordókban, hanem a pince padlójába épített tározókban érlelik. És nem is rosszul! Nekem legalábbis ízlett, bár arrafelé még a száraz bor is hangyányit édes, de zamatuk kellemes, állaguk pedig testes.
Szállásunk Gudauriban egészen kellemes, nemrég épült panzióban volt, a személyzet kedves, bár angolul nem igazán beszéltek a tulajdonos kivételével. Némi zavart a vacsora mennyisége okozott első este, kissé alul kalkulálták az adagokat...
Már a megérkezésünk után síelni mentünk, hiszen itt 10 órakor nyitnak a pályák, délután pedig 5-6 körül zárnak, tehát bőven volt időnk még csúszni. Gyors síbérlés után (bakancsot és egyéb felszerelést itthonról vittünk), megvásároltuk a hihetetlenül olcsó napijegyeket (kb. 3.500,-Ft/nap/57 km pálya), és már úton voltunk a felső pályák felé.
Elég hideg volt ahhoz, hogy a napsütés ellenére az olvadás legkisebb veszélye se fenyegesse a csodásan kezelt pályákat, így igazi síélményben volt részünk első perctől kezdve. Bár a felvonók igen hosszan mennek, ez nem a sebességük miatt van, hanem azért, mert tényleg hosszú távolságot tesznek meg, ez a lecsúszásnál lett igazán nyilvánvaló a számunkra. Hosszú, és egymásba olvadó pályák sokasága közül válogathattunk, és bár a legtöbb kék színnel van jelölve, azért ezt illik nagyvonalúan kezelni: bizonyos helyeken az erős piros jelzés lett volna inkább megfelelő. De ezt nem így éreztük ott, hiszen annyira jól kezeltek a pályák, hogy a meredekebb részek fel sem tűntek.
Vasárnap ragyogó napsütés ismét, emiatt aztán Tbilisi jómódú polgárságának jelentős része kitelepült síelni Gudauriba, ezért a felvonóknál jelentős sorok alakultak ki. Ez kissé visszavetette a lendületünket, bosszúságunkat mérsékelendő sűrűbben söröztünk, mint előző nap, de ezt leszámítva szintén csodás napunk volt. Feltűnt, hogy sűrűn találkoztunk rendőrökkel a pályán, különösen a felvonóknál, ők nyilván a rendre ügyeltek, bár nem láttunk olyan esetet, ahol esetleg be kellett volna avatkozniuk. A nagy tömeg ellenére a pályákon nem volt torlódás, egyszerűen eloszlott a tömeg a sokféle pályán. Érdekes volt, hogy sok gyalogost lehetett látni sétálni, szánkózni a fenti részeken is, de zavarónak nem nevezném a jelenséget.
Bár tartottunk tőle, sem az oroszok, sem a helyiek nem száguldoztak őrültek módjára, nem volt szükség külön elővigyázatosságra. Persze az is lehet, hogy csak szerencsénk volt.
Ami feltűnt, hogy rengeteg lehetőség van szűzhavas síelésre, szinte a teljes hegyoldal használható erre (bár egyik részen láttunk lavina nyomokat is, nem árt az óvatosság). Sokan gyalogolnak a hegycsúcsok felé, ahonnan megérkezés után hosszan lehet lecsúszni.
A pálya legmagasabb pontja 3.279 méteren van, elképesztő a kilátás a környező csúcsokra, illetve a lenti tájra. A hóra nem lehet panaszkodni, fehér lepel borított mindent, amíg a csak szem ellátott.
A "hütte" hangulat azért itt még nincs jelen, bár elég sok helyen lehet enni-inni a pályán, amint vége a napnak, mindenki eltűnik, az addig szóló zene is elhalkul és megszűnik. Az árak viszont kifejezetten kedvezőek, különösen annak, aki osztrák sípályán levő árakhoz szokott. A hacsapurit (nekünk jobban tetszett a kacsapüré elnevezés - annak legalább van értelme) viszont kifejezetten jólesik frissen elfogyasztani egy sör vagy bor társaságában.

Este a szállásunkon vacsora után némi grúz házi bor elfogyasztásától felbátorodva, kissé feldobtuk az addig posványosnak tűnő hangulatot, és értelmet adtunk az "after-ski party" e vidéken eddig ismeretlen fogalmának. A háziak kifejezetten kedvesek, türelmesek és elfogadóak voltak, nekünk úgy tűnt, hogy tetszik nekik a Neoton Família zenéje a mi "zenei"kíséretünkben is:-).

A visszafelé úton némi városnézést azért beiktattunk, a bérelt kisbuszhoz 2 sofőrt és túravezetőt is kaptunk, aki nagyon lelkesen ismertette a fontosabb tudnivalókat. Mtskheta, az ősi főváros megtekintése után Tbilisi központját is bejártuk, aztán következett egy közel négyórás út Kutaisziig, amelyet örömmel elfelejtenénk. Itt aztán tényleg semmi sem szent a vezetésben, szabályok nincsenek, záróvonal, piros lámpa, tiltótábla, semmi sem számít, a pillanatnyi érdek és cselekvés mindent felülír. Az utazás biztonságáért felelős angyalok itt különösen nagy számban vannak jelen, és folyamatosan túlóráznak a siker érdekében, mással nem igazán magyarázható, hogy ennyi beláthatatlan kanyarban előzés után sem történik baleset. Dudálás, káromkodás, villogás, erőfitogtatás, ez mind folyamatosan jelen van, mondhatni pezseg az élet a grúz közutakon. Következő alkalommal a visszafelé utat is át kell majd aludnom, ha az utat megúszni nem lehet, legalább ne tudjak róla...
Mert lesz visszaút ide, azt már elhatároztuk. Az élmény óriási volt, Grúzia csodálatos ország, remek emberekkel, gyönyörű tájakkal. Mindenkinek ajánlani tudjuk, aki szeretne az eddig megszokottól eltérő hangulatú síélményben részesülni, mert a sok utazást és az ezzel járó kellemetlenséget bizton feledtetni fogják a Kaukázus csodálatos ormai, hó borította lejtői.