Élménybeszámolók

Március 6-án délután voltam Gemeindealpén, Mariazellből mentem át, hogy egy kis változatosság is legyen a családi síelésben. A két terepet összehasonlítva elmondható, hogy Gemeindealpének a középállomása van olyan magasan, mint Mariazellben a tető, és onnan még 400 métert emelkedik a hegy, és vélhetőleg nem csak a két nappal azelőtti havazás során, hanem általában is több havat kap, mint a szomszédja. Ezért bíztam benne, hogy lesz egy kis freeride-ra lehetőség, és ebben annak ellenére nem csalódtam, hogy a viszonylag kevés síző és a még kevesebb deszkás már eléggé lejárta a hegyet. Utoljára négy éve csúsztam Magyarországon kívül, az utolsó freeride-élményem 3 szezonnal ezelőtt volt, amikor Visegrádon akkora hó esett, hogy egy délutánt lehetett a Nagyvillámról az erdőben lecsúszni a felvonók tetejéig :-) , szóval már a kicsivel is beértem volna, amit viszont Gemeindealpe most nyújtott, az bőven elég volt a megkopott tudásom és az újra elveszett bátorságom miatt a határaim feszegetéséhez!

A pálya egyébként érdekes, fogalmam sincs, hogy akik csak kezelt pályán tudnak csúszni, azok mit élvezhetnek benne, a tetőről a közepéig "pályán" igazából csak egy változó szélességű "erdei" úton lehet lecsúszni, de a közepétől lefelé is inkább ez dominál. Aki viszont szereti az offpiste-érzést, annak a teteje fekete, majd a középállomásig pirosba hajlik, megfelelő hó esetén (most az volt) elég kihívás legalább egy napra. Lejjebb menni nem is érdemes, mert a lenti ülős lift ugyan gyors, de hosszú (9 perc), épp elég a fenti kétülőssel felmenni a tetejére (az is 6 percig tart a metsző szélben).

Néha össze kellett szedni az inamba szállt bátorságomat a legalább 30 centi, kicsit már összetúrt, az idő haladtával egyre jobban kifagyó, keményedő szűzhóban, főleg a frontos kanyaroknál éreztem, hogy bizonytalan vagyok a fekete részen, nem mindig sikerült a fordulók közben térdből lent maradni, néha kipattogott alólam a lap, egyszer meg akkorát szaltóztam előre, hogy a deszka vége úgy befúródott a hóba, hogy feltápászkodás után simán meg tudtam állni rajta. :-) Lejjebb már érzésre szépen ment a kanyarodás mélyebb hóban is, bár zárás felé, a második óra végén már jelentősen éreztem a fáradtságot. Bizony-bizony, rég mentem ennyit egyszerre.

A középállomás alatt egy elég sok elemből álló freestyle park van, ha minden igaz, a terep egyetlen (a háromból) húzóliftje szolgálja ki, még lejjebb pedig van egy gyorsasági kapu, ahol egyszer 61 km/h-t értem el egyszer pedig 44-et, pedig érzésre ugyanolyan gyorsan mentem, így most nem tudom eldönteni, melyik menetnél zavart be vki a mérésbe.

A csúcson lévő, frissen felújított Terzerhaus meglehetősen impozáns, belül is jól néz ki, egyetlen hibája talán, hogy jelentős részt kitakar az amúgy lenyűgöző körpanorámából.

A két terep egy bérlettel síelhető (plusz Annaberg), nincs is messze, nagyon kényelmesen öt óra volt az út Kismartonon keresztül (egy hosszabb megállóval), tanulókkal, családdal optimális, és ha jó hó van, Gemeindealpe megfelelő kikapcsolódás kicsit komolyabb csúszásokra is.

Robi

Múlt héten márc. 2-6. között voltunk - az időjárást nézve - pár piszok szerencsés napot Mariazellben. Gyerekoktatás miatt nem túl távoli terepet kerestünk, olyat, ahol kabinos lift megy a településről a hegyre és van minimum ülős felvonóval ellátott kék pálya. Szóba jött még Annaberg a hosszú varázsszőnyeg miatt, de a kinézett szálláshelyen nem tudtak már fogadni minket. Nagyjából véletlenül néztem meg Mariazell Bürgeralpe pályatérképét, és meglepődve láttam a gondolás liftet, városközpontból indulva, hegytetőn hüttével, játszótérrel (előzetesen úgy nézett ki, még arra is szükségünk lehet...), kilátóval, fórumokon szolid kék pályának mondott, ülőliftes résszel.

A helyi turizmusirodának írtam, nagyon gyorsan kaptunk sok ajánlatot, végül mégsem a Mariazell központjában tobzódó hotelekből választottunk, hanem a St. Sebastianban, a négyüléses Bürgeralpe Nord-West lifttel szemben, az út túloldalán álló Hotel Bartelbauerben szálltunk meg, tulajdonképpen pályaszállásunk volt. A hotel mindenkinek ajánlom, három felnőttel és két gyerekkel kétszobás, két fürdőszobás, néhány éve készült lakosztályt kaptunk, a félpanziós ellátás bődületesen sok és nagyon finom volt, a személyzet egy része magyar, és mindenki hihetetlenül kedves és segítőkész!
(Ahogy lentebb is írtam, nem tapasztaltam nagy különbséget a mariazelli és a St. Sebastian-i szállásajánlatok között, egyedül néhány olyan apró plusz szolgáltatás miatt választottam a hotelt, amikre a gyerekek miatt volt szükségünk.)

Időjárás, amivel kezdtem: hihetetlen szerencsénk volt ebben a - február végéig - hószegény szezonban! Odautazásunk napján +5 fok alá nem ment a hőmérséklet, hó már csak a pályákon volt, és azok közül is csak 3 volt nyitva (1 - fekete, 2 - piros, 4 - kék). Másnap hajnalban azonban elkezdett erősen havazni, így első nap havazásban, egyre gyarapodó, délutánra jelentősen buckásodó hóban boardoztunk (néhány négyzetméteren még a jeges alap is előjött, de nem volt zavaró). Másnap felhős időben, de tökéletesre elkészített pályán csúszhattunk, csak a 3. nap délelőttjén kezdett megint olvadni, de akkor meg az ifjak is inkább a síelést akarták kipróbálni, nem is mentünk fel velük a hegyre, pár tíz métert húzogattam őket a szállásunkkal szemben. Mikor mindkettő megunta - kb. negyed óra után :-) - a nagyobbikkal mentünk még egy kört a kék pályán, aminek egy része ugyan le volt zárva verseny miatt, de így is elfértünk rajta.
A Mariazell déli részére levezető pályák zárva voltak, a havazás után sem nyitották meg, és talán esti szánkózás sem volt már.

Snowboard szempontjából arra, amire most nekünk kellett, bejött a hely, a kék pálya valóban jó volt a kezdők tanítására, nekem itt csak annyi jutott, hogy rolózásban közlekedtem a többiek előtt-mögött a 4-es pályán, meg háromszor lejöttem a piroson, kétszer ebből úgy, hogy egy gyerek-board volt a hátizsákomon, egy felnőtt deszka meg a hónom alatt. Volt benne kihívás, pláne, hogy azt a piros pályát még a helyi oktatók is inkább feketének mondják! :-)

A kék pálya tetején, a húzólift mellett van egy elkerített rész, ahol szimulált versenykörülmények között videót lehet készíttetni magadról a bérlet felhasználásával, majd a skiline.cc oldalon letölteni. (Sokat fejlődött azóta a technika, hogy legutóbb külföldi síterepen jártam, az ezekkel a szolgáltatásokkal való bíbelődés egész jól ki tudja tölteni a 16:00 és a 9:00 közötti időt...)

Kisgyerekesként nekünk nagyon bejött a síterep, ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a szomszédos Gemeindealpe-ra is gyorsan, ugyanazzal a bérlettel át lehet ruccanni (rövid beszámoló a vonatkozó topikban hamarosan), ahol azért komolyabb/freeride meneteket is lehet menni egy-egy "gyerekmentes" délutánon, akkor meg különösen jó élmény, még ha "csak" 800-1200 méter közötti pályákról is beszélünk.

Robi

Tavaly januárban volt szerencsém egy hétvégét a Montafon régióban boardozni, úgy látom, e fórum közönségének ez még nem egy ismert terep, bővíteném hát kicsit az információkat.

Szállásunk egy ismerősnél volt Bartholomäberg-ben 1200 méter magasan, 600 méterrel alattunk Schruns, szemben a Golmerjoch, körülöttünk csak a hó és a csend.

Az első nap, szombaton a Hochjoch-ot céloztuk meg: leginkább széles, kék pályák az erdőhatár felett, csupa ülőlift, a völgyből pedig egy kabinos és egy gondolás visz fel (a kabinossal sokkal gyorsabban fel lehet érni!). Érdekes megoldás a jegyeknél, hogy csak a min. 3 napos jegyek érvényesek a többi hegyen is, illetve az, hogy itt a napijegy csak vonalkódos, viszont mindössze a völgyállomásokon kell használni, a felső részeken nincsenek kapuk! Nekem ez új volt, ilyen megoldással még nem találkoztam. Persze nyilván logikus, a pályák alja is magasan van, aki 1800 méterre felmegy a saját lábán, az meg is érdemli, hogy ingyen használja a lifteket.

A hegyen -14 fok, szakadó hó, bár az már addig is volt rendesen, a pályák mellett is csábítónak tűnt a terep, de már nem volt érintetlen, ennek ellenére viszonylag sokat sikerült szűzhavazni. Legjobb terep erre a 3-as fekete pálya oldala volt, néhány "örömtől sikongatós" nyomot sikerült ott húzni, de sajnos az ismeretlen terep miatt nagyon messzire nem merészkedtünk.

Itt található a "világ leghosszabb síalagútjaként" reklámozott átkötés a Sennigrat csúcsa alatt, majd' 500 méter, de olyan enyhe a lejtése (nyilván biztonsági okokból), hogy boarddal nagy kihívás átcsúszni rajta, ha nem veszel elég lendületet előtte. Viszont érdekes, ez kétségtelen.

A hegy másik oldala sajnos kimaradt, nem jártunk a Kreuzjoch-Zamangspitze-Fredakopf közötti háromszögben, cserébe találtunk néhány kezeletlen, de jó sok hóval megáldott síutat, ahol próbálgattuk a meredek pályán, túrt hóban való csúszást - én boarddal pedig sokszor a "Snow Inside" című játékot.

A nap végén még egyszer kipróbáltuk a Talabfart-ot, ami kb. 7-8 km, pedig nekem már akkor sem tetszett, mikor egyszer délelőtt lecsúsztunk rajta, plusz most még sokan is voltak a gyakran szűk, 180 fokos kanyarokkal tűzdelt pályán, de hát ez legyen a legkevesebb, mégsem jobb volt, mint kötélen lejönni!

Vasárnap a Golm-ot vettük irányba. Szerkezetileg hasonló, mint a Hochjoch, csak kb. 150 méterrel alacsonyabb, de a legfelső felvonó így is 2120 méterre visz. Délelőtt szikrázó napsütésben tudtunk csúszni, végre nem csak éreztem, de láttam is a buckákat, délutánra viszont megfogott a hegy egy felhőt, amiből még a hó is bőszen esett.

Egynapos jegy itt is csak helyben érvényes, viszont mindenhol beléptetőkapu volt, szerencsére már a "no hand" rendszer, pedig a kártya csak egy vastagabb papírnak tűnt.

A kabinos felvonó középső állomása felett hatalmas famentes területek, baromi széles, főként piros pályák és csábító, csak épp az ismeretlenbe vezető érintetlen lejtők vártak, meg rengeteg síelő, boardos. Szerencsére itt is volt még olyan terület a pályákhoz biztonságos közelségben, ahol legalább térdig érő hóban lehetett csúszni, főként a 7-es pálya fölötti részen, a 87-es felvonó nyomvonala körül. Az utolsó menetnél itt jól meg is szívattam magam, nem voltam már elég szemfüles, és pont egy gödör alján fogyott el a lendület a deszkából, jó 5 perces harc volt, mire kiküzdöttem magam a combközépig érő hóból.

Érdekes volt még a Diaboloabfahrt, amit az Alpok egyik legmeredekebb pályájának mondanak (70%), de ez csak a legfelső szakaszára érvényes, a többi legfeljebb sötétkék. Egy dolog miatt biztos jó a fekete pályás jelölés: nem sokan mernek rámenni, mert csak felülről megközelíthető (újabb alagút, ezúttal egy mozgójárdával, hogy visszafelé is lehessen közlekedni benne... fene a jó dolgukat...), viszont így újabb szűzhavas területek maradtak érintetlenek.

A Talabfart itt sem izgalmas, a nap végére a jégrétegig letúrt lett, szerencsére napközben nincs rászorítva az ember.

Magyarországról kicsit messze van, de ha vki eljut Voralbergbe, és több napot tud rászánni, ezen a részen igazán jó hegyeket lehet kipróbálni! Az árát itt is megkérik, ez nem vitás (39 euró a napijegy), de biztos havat és komoly pályákat, rendes felvonókat kap érte az ember.

Hütték szokásos osztrák színvonal, délben tömegnyomor, de jó kaják, nagy adagok.

Feldberg

Az elmúlt szezonban volt szerencsém 3 különálló napot eltölteni a Feketeerdő legjelenősebb síterepén, a tapasztalataimat szívesen megosztom azokkal, akiket Németország eme (tőlünk) távoli szegletébe vet a jó sora.

Ismerőseim óva intettek, hogy hétvégente mindig nagy tömeg várható, így hát minden alkalommal korán érkeztem, fél kilenc körül még éppen befértem a pályákhoz legközelebb eső nagy parkolóba, szemben azokkal, akik kényelmesen, sokáig aludtak, bizony volt olyan, akinek már csak a liftektől 2-3 km-re jutott hely.

A síterepre a Feldberg elnevezés némiképp csalóka, hisz a pályák a Seebuck és a Grafenmatt Höchst között terülnek el: a több és hosszabb az utóbbi, a szélesebb és modernebb az előbbi lejtőin. A központ - 6 üléses, buborékos felvonó, főpénztár, információ, parkoló, szálloda, a Természet Háza nevű létesítmény - egyértelműen a Seebuck aljában van, az itteni pálya (pályák, mert bár egy hatalmas, fátlan hegyoldal az egész, azért papíron több részre van bontva) széles, barátságosan kék és piros, nagyon szép a panorámája, ám viszonylag rövid, ez egyben azt is vonja maga után, hogy ha rendes hóviszonyok vannak, akkor nagy a tömeg.

A Grafenmatt Höchst oldalában több pálya is van, javarészt csákányosok, de a leghosszabb szakaszhoz itt is ülős tartozik. Sajnos csak négy személyes, ez egy frekventáltabb hétvégi napon azt is jelentheti, akár 15 percet is sorban kell állni, mire sorra kerül az ember.

Ahhoz képest, hogy 850-1493 méter között fekszik a terep, nagyon sok mindent kihoztak az adottságokból. A pályák ugan nem túl hosszúak, de jó vezetésűek, egy-két lassú részt kitapasztalva élvezetesen lehet boardozni is. Amikor én voltam, akkor elég sok természetes hó volt, de a hóágyúk számából arra következtettem, készültek ott is a csapadékmentes időszakra. A jegesedés persze elkerülhetetlen volt, de csak pár helyen jött elő délutánra a kemény felület.

A vendégkör igen változatos, a liftek kiszállóinál sok helyen meg kellett néznem, hova huppanok le becsatolni, mert bizony igencsak meg volt szórva a hó cigarettacsikkekkel! Látszott, hogy ez azért mégis csak egy belföldi terep, sokan egyenest a... hmm, hogyan is kell ezt udvariasan fogalmazni, szóval a reggeli trágyázás után érkeztek, és szerintem a hazáján kívül sehol máshol nem síel ennyi svájci és francia, mint itt! (Közel a 3-as határ, és a szomszédos svájci és francia területekhez ez a síterep esik a legközelebb). Magyarokkal nem találkoztam, ez a terep kiesik a mi fő csapási irányunkból, bezzeg ha orosz lettem volna (ukrán, belarusz, lengyel), akkor meg meg is csömörlök a honfitársaimtól, szerintem egész Baden-Württemberg tartomány teljes szláv vendégmunkás állománya ide jár hétvégi síelésre!

A személyzet mindenhol nagyon segítőkész, a csákányokat serényen adogatják a nép feneke alá. Ottlétem idején a jelölt pályákon a tszf. magassághoz és a hómennyiséghez viszonyítottan korrekt volt a minőség, pályán kívül viszont nem nagyon lehet csúszni, hely sincs hozzá (fahatár alatt vagyunk bőven), ráadásul udvarias táblakon figyelmeztetnek mindenkit, hogy nyílt területen elkódoroghatunk ugyan a karókon kívül is, de a helyi jellegzetesség, a fajdkakas háborítatlan nyugalma érdekeben kerüljük az erdőben való síelést. Mindössze az E felvonó mellett, és a G I. tetején van kis lehetőség, hogy a szűzhavas csúszas némi illuzióját adó terepen lehessen menni. (A térképen jelölt két Freerider Strecke - 10-es, 13-as fekete pályák mellett - ottlétem alatt zárva volt.)

A 9-es kék pálya ideális a hosszabb menetekre, pont a megfelelő lejtésű (bar összességében inkább pirosnak tűnt), elég széles is, annak idején ezen mentem a legtöbbet. A 14-es fekete a Weltcup Strecke, haladó sízőknek, boardosoknak melegen ajánlott, élvezetes csúszást garantál.

Az egyéb infrastruktúra nem marad el a kisebb osztrák terepektől, meglepően sok hütte volt, bar nem azokkal az igazi alpesi stílusú házakkal, hisz mégiscsak a Feketeerdőben vagyunk, itt inkább a brinkmanprofesszoros épület a divat. Síiskola egymás hegyén-hátán, a szervizesek meg igen jó fejek, apróbb javítások becsületkassza-alapon működnek. Jelölésben meg mintha csak egy cég létezne német nyelvterületen, aki ilyeneket készit, egy az egyben ugyanolyan táblákkal találkoztam a lifteknél és a pályák mellett is, mint Ausztriában.

Összegzésként, ha vki Magyarországról erre járna (véletlenül, mert máshogy azért nehezen tudom elképzelni): megfelelő hóviszonyok eseten hétköznap kimondottan jó terep pár napra olyanoknak, akik nem csak a pályán kívül érzik jól magukat, mindenfele nehézségű pályákkal, tanulásra feltétlenül alkalmas, nekem nagyon kellemes csalódás volt.