A mozgásvezérlésünk olyan, hogy ha van időnk tudatosan irányítani a test helyzeteit az esés közben, akkor akár el is kerülhető az esés.
Hirtelenebb, nagyobb eséseknél az esés közben a védekező mozgás automatikus. Alacsony vezérlési szinteken történik, mert a vészhelyzetben a gyorsabb megoldásokat választja az idegrendszer (ha túlzott szakmai mélységekbe szeretnék menni: gerincvelői, agytörzsi vezérlések, reflexek és dinamikus sztereotípiák). Ilyenkor általában mire tudatosul, mi is történt, addigra az agy már el is intézte tudat alatt a védekező mozgásokat. Az, hogy ki hogyan tud esni, attól függ, hogy milyen mozgáskészletből válogathat az agy. Akinek szélesebb körű tapasztalata van benne, általában jobban megússza, akit gyerekkorától óvtak az eséstől és a kockázatos sportoktól, feltehetően úgy esik, mint az ólajtó. De mozgástapasztalatot szerezni mindig lehet.
Az esés nagyon sokszor úgy következik be, hogy a tapasztalatok alapján az idegrendszer úgy ítéli meg, hogy már nem tartható meg az egyensúly, és egy biztonságosabb, kontrollált esést választ. A mozgástanulás időszakában éppen ezért gyakori tapasztalat, hogy ezt a fázis egy idő után felül lehet bírálni, és talpon lehet maradni. Ennek hátulütőjeként néha lehet olyannal találkozni, hogy valaki annyira túlmegy a saját biztonsági határain (pl. akaratlanul felgyorsul egy számára túl meredek pályán), hogy félelmében bírálja felül az agy elesési parancsát (nem mer elesni, amikor már túl gyorsan megy), és bizony ennek csúnya vége lehet.
Ha valakit szeretnék jól megtanulni síelni, az egyik legfontosabb a megfelelő terepválasztás. A túl meredek pályával jól el lehet rontani az esélyét a helyes mozgás megtalálásának.
Keresés
12 cm
