Maga hoké nem választható el a frontális helyzettől.
Amit hokéként látunk, az a talajjal való kapcsolatban rontja a stabilitást.
Vele törvényszerűen együtt jár a csípő (medence) elfordulása. Ez az izomműködést, az erőátadást rontja.
A medence elfordulása hozhatja a váll és a felsőtest elfordulását. Ez csak ront a helyzeten, de igazából lényegtelen.
A laikus szem a frontális helyzetre (vagy az elfordulásra) figyel fel, elsősorban a felsőtestben és a vállban: el vannak fordulva, kifelé néznek a kanyarból.
A lényeg a medencénél van: a csípő elfordulása az igazi baj, ott romlik el az erőátvitel.
A hoké a lábaknál már csak a csípő elfordulása miatt alakul ki.
A hoké és a csípő beforgatása egyébként hatékonyan segíti az élezést. Csak éppen rontja a terhelés elviselését és a stabilitást. Éppen emiatt akkor kritikus, amikor a kanyarban komoly terhelések vannak. (Aki hokéval síel, nem is ad komoly terhelést a lécre a kanyar közepén, hanem lekési, és a végén nyom oda egyet.)
Ergo: a terhelési fázisban törekedni kell a frontális közeli helyzetekre.
A valódi oka pedig az élváltásnál keresendő: a megkésett, lassú, határozatlan élváltás miatt nem állnak természetesen élükre a lécek, és ezt pótolja ki a síelő a csípő elfordításával. Tehát a hoké elsődlegesen egy élváltási hiba korrekciós következménye.
Felesleges ide mindenféle versenytechnikai ködöt befújni, mert nincs. Ez hiba az amatőr síelésben ugyanúgy, mint bárhol.