Síelésünk kivesézése

Igen, jól fogalmaztad meg a mondanivalóm lényegét: jobb a hatékonysága a csak kikormányzásban végrehajtott sebességszabályozásnak. (Csak a szaknyelv mélységeit kevésbé ismerők számára: a kikormányzás nem feltétlenül csak a kanyar végét jelenti. Rövid, határozott élváltást követően akár a kanyar nagy része is kikormányzás lehet. Egy jó síelő esetében elképzelhető, hogy 9 és 3 óra előtt már megkezdődik a kikormányzás.)

Még csak borotvaéles léc vagy félelmetes sítudás sem kell (nekem legendásan gyakran gömbölyű a lécem, a kollégák meg állandóan a gyenge sítudásom miatt bántanak...), mert a kikormányzásban ugyanúgy lehet szabályozni a forgatással, bár meredek lejtőn ez már nagyon erősen élben történik. És ahogy írod, alkalmasint szükség lehet a kanyar végét jobban felhúzni a hegy felé, de ez még segítheti is az élváltást.

Az élváltás-bekormányzásban azért problémás a forgatás (bocs, ezt megmutatni lényegesen könnyebb lenne, mint leírni, segítségként képzeljük magunkat egy bal kanyar legvégébe, éppen most kezdünk jobbra kanyarodni), mert a forgatással együtt a csípő is könnyen ugyanarra fordul (kirepül a kanyar külseje felé, azaz balra). Holott most már lassan át kellene kerülnie a lécek felett a völgy felé (jobbra). Ha jobbra indul a csípő, a lécek lassan élre állnak, ha balra, továbbra is lapon maradnak. (Nagyon magas szintű mozgáskultúrával talán meg lehet oldani, hogy a csípő átkerüljön a lécek fölött, és ezzel egy időben elinduljon a forgatás, de én még ilyet nem láttam, valószínűleg azért, mert a forgatást végző hasizmok a csípő átesése ellen dolgoznak.) Ha lapon maradnak a lécek, nincs ami kanyarodásra kényszerítene, ezért a fizika úgy fog dönteni, hogy érintőirányba egyenesen haladjunk tovább, tehát elkezdődik egy kifelé sodródás. Ez lehet ugyan egy rántással jobb irányba kényszeríteni, de ettől kifelé fogunk sodródni (legfeljebb jobban a völgy felé).

Amikor a rántás hatni kezd és segít befordulni, a csípő beljebb kerülhet (tehát először kifelé indul el, majd utána csak ezután a kis kitérő után megy be a kanyar közepébe - ez különbözteti meg a jó és a közepes síelő élváltását). Az így elindult sodródás viszont már végig fogja kísérni az egész kanyart, sokat késik miatta az élhelyzet felépítése, ráadásul rosszabb testhelyzetből lehet ezt megtenni. Emiatt viszont a kikormányzás hatékonysága lesz gyengébb. Külsőleg a két végrehajtás közötti különbség úgy jelenik meg, hogy
- a jó élváltás esetében a kanyar gömbölyű, körhöz hasonlít; a sebesség a az élváltástól kezdve bekormányzás alatt folyamatosan gyorsul, az esésvonalat elhagyva pedig lassul.
- a forgatásos élváltás esetében a kanyar szögletesebb (fűrészfoghoz hasonlít), az elején lassul, majdnem az esésvonalig gyorsul és csak a kikormányzás végén lassul egy nagyot újra.

Emiatt - különösen meredek pályán - ha forgatással szabályozunk a kanyar elején, a kanyar közepén kevésbé tudunk már kontrollálni (hiszen itt azzal vagyunk elfoglalva, hogy a kilendült csípő miatti rossz testtartást korrigáljuk). A kanyar végén szokott jönni még egy rövidebb nagy fékezés, ami óriási terhelést tesz a lécre, amelyik gyakran ki is szakad az élből emiatt (különösen kemény pályán). A forgatás nélküli élváltás viszont lehetővé teszi, hogy nagyon korán kialakuljon a jó testtartás, és már az ív "hasában" is kontrollal menjünk végig, így a terhelések elosztottan és jó tartásban lépnek fel, hiszen nem kell korrigálni. (Arról nem beszélve, hogy az élváltásban így lehetőség van pihenni. Erre persze szükség is van, mert a forgatás nélküli élváltás és bekormányzás eredményeként csodálatos mértékű erőket lehet elérni a kanyarban...) Belülről az az élmény, hogy ha sikerült jól indítani a kanyart, a kanyar "hasában" akkora erők lépnek fel, hogy én pl. nem tudok levegőt venni. Viszont a kanyar végén már csökkenek az erők. Ha meg elszúrom az élváltást és valamiért forgatnom kell a kanyar elején, akkor a kanyar végén jön egy akkor erő, hogy az agyvizem az orromon keresztül a lécre loccsan.

A gyerekeket esetében nagyon szépen kialakítható egy jó élváltás, ha jól építkezünk, nagyon jók a tapasztalatok (bárcsak a versenyzőpalántákat is így tanítanák...). Felnőtteknél, nőknél (főleg a nem kezdőknél) több módszertani trükkre, óvatosságra van szükség, de többnyire ők is meg tudják tanulni, csak nehezebben.

Esetleg érdekességként az idei VB-ről egy felvétel, hogy milyen erősen kényszerít minket a fizika az érintőirányú elrepülésre, ha nem alakítjuk ki időben a kanyarba kényszerítő pozíciót (azzal a különbséggel, hogy nem feltétlenül kell elesni - itt szegény Missilier meg is úszhatta volna, ha nem akad le az éle). Hajlamosak vagyunk lebecsülni a kanyarból származó erőket, pedig kis sebességnél is brutálisak már...