2025. január 18. és 25. között síeltünk egy hetet Les Sybelles-ben, és bár persze – mint minden több száz kilométeres francia síterepen – jól éreztük magunkat és jót síeltünk, összességében, más, igazán szuper terepekhez viszonyítva inkább NEM ajánlom ezt a síterepet. Ne értsétek félre, nincs semmi komoly gond vele, de hiányzik belőle pár olyan fontos pozitívum, ami igazán csodálatossá teszi a francia alpesi síelést máshol.

Egyrészt nagyon kevés igazán hosszú piros pálya van, sőt, igazán hosszú egyáltalán nincs, valamivel több mint 2 kilométeres a leghosszabb. (Ha nyitva lenne a pálya legszélső, Bottieres nevű része, egy hosszabb szakasz lenne, de ott jártunkkor ez elég kedvező időjárási feltételek mellett sem volt nyitva egyetlen napot sem.)

Másrészt valamiért itt a csúcsokról alig indulnak valódi pályák: a központnak számító Ouillon csúcsról egy pályát leszámítva kizárólag más felvonókhoz lehet átcsúszni, a Les 3 Lacs csúcsról kettő (és egy rövid piros leágazás), a Grand Truc csúcsról szintén kettő. A francia síterepeken megszokott, egy felvonó végétől minden irányba induló változatos pályák itt csak az alacsonyabb régiókra jellemzőek, ahol értelemszerűen pár fokkal melegebb van még, és azért az érzés sem ugyanaz, mint lesiklani a legmagasabb csúcsokról. Máshol is érezni, hogy valahogy szerencsétlen a pályák elrendezése: egy példa a Pierre du Turc felvonó, amin hiába utazik az ember hosszú ideig, miután kiszállt a felvonóból, rájön, hogy kizárólag szinte vízszintes átkötő folyosók és egy-két apró, másik felvonóhoz vezető pálya indul innen.

Harmadrészt a nap végi hazautak sem túl élvezetesek; a fent már említett, rengeteg rövid, érdektelen átkötő pálya miatt ezek az akár egyórás utak nem igazán tűnnek síelésnek, inkább csak felvonótól felvonóig araszolgatásnak (noha sok más síterepen a hazaút is abból áll, hogy egyik felvonótól a másikig is élvezetes, hosszú csúszásokra van lehetőség). Negyedrészt, bár ez már tényleg apróság, akad egy-két olyan pontja a térképnek, ahol bosszantóan nehéz kiigazodni, mert bár a legtöbb helyen úgy a térképen, mint a pályákon is érthetően, jól láthatóan eligazítanak a táblák és a molinók, itt-ott ezek mégis elmaradnak. (Például a térképről sehogy nem derül ki, hogy a Petit Vadrouille pálya nem visz el a Mont Corbier felvonóig, mert az előtt még van egy emelkedő: csak egy apró nyilat kellett volna a térképre rajzolni, hogy egyértelmű legyen, a folytonos vonal egy pontig lejtő, onnan viszont emelkedő. Aztán ember legyen a talpán, aki elsőre megtalálja a Soleil pályát, mivel egyik kereszteződésbe se helyeztek ki táblákat, sőt a kereszteződéseket is nehéz kiszúrni. A Cretes pályán sem jelölik, hogy nagyrészt vízszintes, sőt még kis emelkedők is akadnak benne, nem érdemes erre csúszni.)

Mindezzel együtt persze senkinek nem kell félnie, aki ide foglalt szállást: a 300 kilométeres rendszer elég arra, hogy még a hatodik napon is új pályákon csússzon az ember. Mi St. Jean D’Arves-ban laktunk, mert sajnos az utazási iroda nem szervezett máshová utazást: ha tehettük volna, nem itt szállunk meg, mert ez nagyon a pálya széle, csak egy felvonó indul innen és egy pálya vezet ide, és ezt az egy részt leszámítva mindenhonnan hosszú idő hazaérni a nap végén. (A síterep „fővárosa” La Toussuire, a második legközpontibb rész Le Corbier.)

Bár még nem csúcsidőben voltunk itt, kellemesen szellősen voltak az emberek a pályákon és a felvonóknál, sorban állnunk talán ha kétszer kellett, akkor is csak pár perceket – ez előnye a kevésbé frekventált rendszernek. Hátránya viszont, hogy több francia síterephez képest itt valamivel kevesebb felvonót modernizáltak még, több helyen akadnak még régimódi, lassú liftek, sajnos olyan helyeken is, ahol ez igazán nem jön jól: ilyen a Grand Truc felvonó is, pedig az alatta kanyargó két piros pálya (Louis Buisson és Grand Truc) talán a síterep legjobb pályái, szívesen körözgetne ott az ember – de egy idő után megunja az ember, hogy minden kétperces csúszás után negyed órát vánszorog a felvonó.

Egyetlen lehetőséget találtunk arra, hogy igazán hosszan csússzunk felvonózás nélkül: az Ouillon csúcsról (2400 méter) egészen a legalacsonyabban fekvő Saint Colomban Des Villards-ig (1100 méter): a két végpontot összekötő pályák összesen 8 kilométer csúszást tesznek lehetővé, pár izgalmas piros szakasszal, sok panorámarésszel és itt-ott a kékeken is komolyabb lejtőkkel, az utolsó, Ornet Bleu nevű már-már pirosnak is elmenne. Üröm az örömben, hogy innen visszafelvonózni a csúcsig nagyon lassú, és megint csak főképp szinte vízszintes, unalmas átcsúszó pályákból áll.

Nem is igazán érdemes kedvenc pályákat sorolni a pirosak közül: mivel a legtöbb nagyjából ugyanolyan hosszú, 1 és 2 kilométer közötti, szinte ugyanolyan élvezetes mind, a már említett kettőn kívül nincs igazán kiugró, sem csalódást keltő. A kékek közül nagyon kellemes a Lait a Charvin Express felvonó alatt, és annak ellenére, hogy ez az egy pálya vezet St. Jean D’Arves-ba, még záráskor se volt rossz rajta a hóminőség, és túl sokan se voltak rajta. Kellemes és jó hosszú a Racourts is. A Grande Vadrouille felső szakasza szinte vízszintes, de alul, a Charvin Express felvonó tetejétől a Mont Corbier aljáig nagyon kellemes. A feketékkel nem nagyon kísérleteztünk, rég nem esett friss hó, amikor ott voltunk, viszont a Mur pálya felső része nagyon jó (a második szakasza, ami később indul, viszont egész más, buckás, középhaladóknak nem ajánlott).

Ami még szimpatikus, hogy kifejezetten sok a vécé a pályák mellett. Szintén nagyon jó, hogy láthatóan csak akkor zárnak le pályákat, ha muszáj: az egyik napunkon brutális köd volt, néha hóeséssel vagy esővel, de így se zártak le semmit. Hüttéből valamivel kevesebb van a pályák mellett, mint megszokott, de azért bőven találni; az árak a szokásosak, magyar pénztárcának nyilván nem olcsó, de nem kiugró. A Crozets nevű szavojai nevezetességet (sajtos tésztaétel) érdemes megkóstolni.

Szóval nem ideális, de persze nem is rossz rendszer Les Sybelles, nekem mindenesetre marad a kedvencem Briancon és 3 Vallées.