Észak-olasz autós körtúránk során tegnap, illetve tegnapelőtt a Stelviót is útba ejtettük.

A hotel kissé retró volt, de egyébként teljesen rendben: hangulatos, közvetlenül a sílift mellett. Az egész környék olyan volt, mintha A Gyűrűk Ura világából rántották volna elő – mínusz a motorosok. Bár tény, hogy annyian voltak, mint Szarumán fehér orkjai. Ja, és Porsche-ből is túlkínálat volt – annyira, hogy utcát is elneveztek Ferdinandról.

Csütörtök reggel nyolckor, üres liftben ejtettük meg a két kabinos felvonót igénylő feljutást, majd jött a döbbenet: nincs tovább felvonó. Illetve... a darabjai ott hevertek szétszórva a gleccserjégen. Talán jövőre el is készül.

A gleccser: megdöbbentő.
Már láttam ezt-azt, sőt idén februárban a Theodul-gleccseren még a vállamat is darabokra törtem, de itt olyan szinten testközelben volt a hóval nem takart jég, hogy teljesen sokkolt.

A hosszú lejtőn lesétálva – ajaj, ide majd vissza is kell mászni – leértünk a ratrakkokhoz, ahol aztán rögtön ki is állt nekünk egy jármű, és felvitt a pályák tetejére. Imádtam az utazást, nagy élmény volt.

Fent – talán a felhős időnek köszönhetően – remek hóviszonyok fogadtak.
Kifagyottnak nem mondanám, de prímán síelhető felszín volt végig.

Viszont hütte nincs.
Egy bódé vagy árus sem. Így zárásra, 12:30-ra már taplószáraz szájjal és farkaséhesen kerestem, kit falhatok fel. A környező hegyekről érkező porral szennyezett hó is egyre kívánatosabbnak tűnt. Mindemellett kiválóan csúsztunk.

Visszafelé nem volt ratrak, de egy kényelmes, lecsúszó pályán gyakorlatilag szűzhóban ereszkedtünk le. Kicsit túl sok is volt a hó a 95%-os pályalécemnek. Na, ez az alján megváltozott: a végén szinte a gleccserjégen siklottunk le a ratrak-pihenőig, néhány könnyed átkeléssel a gleccserpatakokon.

Ez volt az első síterep az életemben, ahol a hegyimentők jégcsákánnyal, karabinerrel, és annyi kötéllel mászkáltak, hogy egy közepes fétispartit is kiszolgált volna.
Apró kis emlékeztető, hogy a gleccser nem játék.

A lecsúszás kicsit kalandos volt, beleértve egy, a sebes gleccserpatakon büszke gályaként tovalibbenő síkesztyű reménytelennek tűnő, ámde meglepő módon sikeres üldözését is. De összességében sem veszélyes, sem nehéz nem volt.
Ugyanakkor a testközelből megérinthető jégmező fenséges – ámde halálos – szépsége egészen lenyűgöző volt.

Ekkor érkeztünk meg a már említett emelkedőhöz.
Szerencsére észrevettem, hogy félúttól a hütte felé van egy varázsszőnyeg. Nosza, szorgos serpaként felkapaszkodtunk hozzá a havon, jégen és köveken.

Ez volt az általam valaha látott leggyorsabb és legmeredekebb varázsszőnyeg.
Se korlát, semmi – csak két oldalt a köves, meredek lejtő a gleccserig. Már a felszállásnál erősen megbillentem; az utazás maga komoly edzés volt a záróizmoknak, de meglepő módon a leszállás könnyen ment. Azt hiszem, ez volt a túránk legveszélyesebb szakasza. :D

Cserébe a gigantikus – ámde üres – hüttében remek szendvicset kaptunk.

Összefoglalva:
A hágó lenyűgöző, a pályák július végéhez képest kiválóak voltak, és a gleccser maga felejthetetlen élmény.
Az összhatás nagyon retró – aki svájci kényelemre vágyik, annak ez nagyon nem az ő világa. Nekik inkább Zermatt/Cerviniát javaslom nyárra. Az is csodaszép, és sokkal komfortosabb.

Stelvio picit sem kényelmes – ámde hatalmas kaland.