Amerikai síélmények felsőfokon: önkéntesként a világkupán

A Beaver Creek-ben található Birds of Prey, „a ragadozómadár” a világ egyik legizgalmasabb és leggyorsabb lesiklópályája. Nem véletlen, hogy 2015-ben az alpesi sívilágbajnokságot is itt rendezték. 2024. december 6-8-ig a férfiak, míg 14-15-én a nők versenyére került sor, óriási várakozás előzte meg a versenyt, több okból is. Tavaly ugyanis a verseny napján törölték a futamokat, így nagyon várták, hogy a ragadozómadár visszatérjen, másrészt Mikaela Shiffrin 100. világkupa győzelmét várta hetek óta a fél ország. Aztán a Birds of prey-t megelőző versenyen (Killingtonban) Shiffrin ijesztően nagyot bukott, szúrt sebet szerzett, amit valószínűleg az egyik pályamunkás szabálytalanul elhelyezett hátizsákja okozott, így minimum 4-6 hétre kidőlt. A másik szenzáció az volt, hogy Lindsey Vonn bejelentette, hogy 40 évesen, öt évvel a visszavonulása után visszatér néhány verseny erejéig, de a Beaver Creek-i versenyig nem sikerült összegyűjtenie az induláshoz szükséges FIS pontokat, így a Birds of Prey-n „csak” előfutó volt, de St. Moritzban karácsony előtt újra ott állt élesben a rajtban a korábbi síkirálynő. A „ragadózómadár” felkészítése már hónapokkal a verseny előtt elkezdődik, az egyik munkatársam elmesélte, hogy szeptemberben egy szál pólóban feszítették ki a bukóhálókat. A verseny lebonyolítása hatalmas közreműködői gárdával történik, akiknek a többsége, egészen pontosan több, mint 800 fő, köztük én is önkéntesként dolgozott, a profi szakemberek és a FIS delegáltak közreműködésével. Az önkéntesek nagyon részletes felkészítő anyagokat és instrukciókat kaptak előzetesen emailben. A jelentkezőket sítudásuk és szakmai tapasztaltuk alapján osztották be a különböző egységekbe.

Az önkéntes munkának nagyon komoly hagyománya van az USA-ban, a legtöbb önkéntes „visszajáró” Beaver Creek-be és az USA legkülönbözőbb részeiről érkeztek, számtalan nagyszerű embert ismertem meg. Én a Talon Crew-ba kerültem, azaz a pályán dolgozhattam, a Harrier Jump egységben, ami a pálya alsó harmada, innen már látni a célt. A férfiak és a nők ugyanazon a meredek, technikás és gyors pályán síeltek, csak a férfiak rajtja följebb volt. Azon önkéntesek, akik még nem dolgoztak a korábbi években, azoknak egy héttel a verseny előtt teljesíteni kellett egy „betanuló” napot. Ekkor elsődlegesen a pálya és a biztonsági rendszabályok megismerése a fő cél valamint a pályalocsolása, a hálók rögzítése és egyéb logisztikai háttérmunka adott feladatot. Én a betanuló napomon például 5-6 órán keresztül locsoltam a pályát, ennyi idő alatt kb. 150 métert haladtunk a „supervisor” folyamatos felügyelete és útmutatása mellett. Több millió gallon vizet locsoltak az előzetesen többszörösen ratrakolt pályára, ami másnapra betonkeményre fagyott. A pálya tehát nem jeges, hanem masszív jég volt. Ezért volt jelentősége, hogy csak borotva éles lécekkel lehetett felmenni a pályára, amikor reggelente lementünk a Harrier Jumphoz, de így is minden tudására szüksége volt a legjobb sízőknek is. Az önkéntesek nagyon kemény munkát végeztek. Egyrészt reggel 6-kor kezdődött a műszak, ahol a reggeli közben megismerkedett az ember az aznapi munkatársaival és a vezetővel (crew chief), majd a legfontosabb tudnivalókat, biztonsági rendszabályokat mondták el a jelenlévő több száz önkéntesnek. Reggel 7-kor már a liften ültünk, gyakran volt mínusz 10-15 celsius, érdemes volt alaposan felöltözni. Másrészt a pálya tisztántartása, gyakran meredek részeken komoly kihívás volt. Volt szerencsém, ún. tüsketalppal (kramponnal) a sícipőmön, anélkül és sílécben is lapátolni. A pálya szekciókra volt osztva és minden ilyen pályaszakasznál volt egy 10-20-30 fős egység, akik között voltak pályamunkások, mentősök, a reklámbannerekért vagy a kapukért felelős személyek és pályabírók. A Golden Eagle, a pálya egyik legnagyobb ugratója alatt 3-4 kapuval volt a Harrier Jump, ezen két szekció munkatársai együtt voltak, itt volt egy közvetítő állás is néhány fős operatőr személyzettel. Kiváló hangulat volt, mindenki szurkolt, függetlenül attól, hogy éppen ki jött a pályán és 11 órától sült a hamburger és a hot-dog a grillsütőn.

A pályabejárásnál tudatosult bennem, micsoda aprólékos stratégiai tervezés előzi meg az éles versenyt, ekkor ugyanis az edzői stáb tagjai rengeteg képet és videófelvételt készítenek, majd a versenyzőknek kapuról kapura konkrét instrukciókat adnak, hogy melyik kaput milyen sebességgel és milyen szögben vegyenek. A lesiklóversenyek alkalmával megjelentek edzők mögöttünk, akik 8-10 méterre felmásztak a fákon, hogy onnan tökéletes szögből lássák a versenyzők érkezését leadják a drótot a startban lévő stábtagoknak. Az pedig leírhatatlan élmény, hogy 5-10 méterre száguldanak le a világ legjobbjai 100 km/h sebességgel. Este 16-17 óra között végeztünk, akkor az egyik hotel konferenciatermében minden önkéntest sörrel, pezsgővel, üdítővel vártak a szervezők, amikor a sícipő levétele volt a legnagyobb ajándék. Felejthetetlen élmény marad ez a három hétvége, amikor személyes tapasztalatokat szereztem és közelről láthattam Odermatt, Murisier vagy Goggia győzelmét és megtapasztalhattam a símegszállott Vastagh Család – Márta és István –fantasztikus magyar vendégszeretetét is, akik vendégül láttak otthonukban a munkanapjaim előtt vagy után. Lányuk Márta 2002-ben Salt Lake Cityben magyar színekben indult alpesi sízésben az olimpián, fiuk Péter New Yorkban ügyvéd, de amikor csak teheti, jön síelni a szüleihez Coloradoba. Képek és szöveg: Dr. Christián László