Menü ≡

A világ egyik legelegánsabb síparadicsoma

2015.02.27. | Szerző: kimadrum
Mr. Samsonite vagyok. Ha valaki ebből még esetleg nem tudná, hol jártam, annak hadd idézzem Jim Carrey elhíresült szavait: „Mmm, Aspen, Kuwait! Gyönyörű hely!” De hogy is kerül szegény emberfia a világ egyik legelegánsabb síparadicsomába? Mindenesetre nem robogóval, mint Dumb & Dumber című film hősei.
h i r d e t é s
Adott a szakmámban egy évenként megrendezésre kerülő sí verseny, melyet minden évben más-más ország rendezhet meg. Sífutás, snowboard, alpesi sízőknek óriás-műlesiklás… egy heti kemény program. Még szerencse, hogy az esti bulik, élő koncertek, táncoslányok, hab partyk és játékos vetélkedők, illetve a lélekmelegítők feledtetik az egész napi hajtás fáradalmait. Nem hiába volt az év szlogenje: „My drinking team has a skiing problem”. Szóval ezen a versenyen képviseltem három kedves kollégámmal, illetve csapattársammal a magyar színeket. Komoly megtiszteltetés és felelősség :-)

Azt hiszem, kezdek elkalandozni a lényegtől… vagy csak most térek rá?! Egy szó mint száz, 2011-ben a Sierra Nevadaban tartották a versenyt, de nem ám Spanyolországban, hanem a kaliforniai-nevadai határon, a Tahoe-tó környékén. Ám még mindig 1500 kilométerre vagyunk Aspentől…, de menjünk csak szép sorjában.

Kilépés a vetítésből
másodpercenként
3
váltás
Napsütéses, kellemes januári (plusz) 15 fokban szállt le a gépem San Franciscóban. A Lufthansa régi, szakadt Boeing 747-400-asa igencsak csalódást okozott akár a kiszolgálás/fedélzeti ellátás színvonalát nézzük, akár a kényelmi- és szórakoztató berendezésekét. De még mindig jobban jártam, mint a magyar csapat maradék három tagjának egyike – ők ugyanis a franciákkal repültek Párizson keresztül – mivel a bőröndje Európában maradt…

A síelős beszámolóban nem nagyon térnék ki San Franciscó-i városnézés részleteire, de a rendelkezésünkre álló másfél nap amúgy is csak egy kis ízelítőre volt elég, arra, hogy beleszagoljunk egy amerikai nagyváros hangulatába. Harmadik nap reggel már átvettük a bérautót, és átrobogtunk a Golden Gate hídon, hogy a túlparton lévő hegyről visszatekintve vehessünk búcsút a várostól. Pazar panoráma, a híd, mögötte pedig San Francisco és az öbölben az Alcatraz.

Végül péntek estére értünk a Stateline nevű településre, a szálláshelyünkre, a Tahoe-tó partjára.
Az 501 méter mély Lake Tahoe 1900 méter magasan fekszik a hegyek gyűrűjében. Furcsa érzés, hiába 3000 méter felettiek a csúcsok, alacsonynak tűnnek a tó szintjéhez viszonyítva. A Tahoe szó egyébként a Washoe indián törzs dá’o’a ga szavából egyszerűsödött le, és mely eredetileg a ’Tópart’ jelentéssel bírt.
Szombaton – a verseny első napján – csak a csapatok regisztrációja folyt, így mi kihasználtuk az időt: elmentünk motoros szánozni. Rengeteg különleges járművet vezettem már a légpárnástól a Segwayig, de a motoros szán még hiányzott a gyűjteményemből.
A két órás vezetett túrán ragyogó napsütésben, nyolcas konvojban haladtunk a 660-as Arctic Cat túragépekkel a Sierra Nevada méteres hóval borított országútján – helyenként a közlekedési tábláknak csak a csúcsa látszódott a hótakaró felett. Kicsit mérges voltam, mert én száguldásra vágytam, de a guide diktálta a tempót. Aztán egy-egy kanyarban lemaradva, majd a tövig nyomva a gázt én is megértettem, ha huzamosabb ideig ilyen tempóval haladnék a labilis, minden hónyomban, jégbarázdán elkószáló szerkezettel, rutin hiányában biztosan egy fenyő tövében találnám magam, nyakamban a 300 kilós vassal. Mindentől függetlenül, nem lehetett letörölni a vigyort a képünkről mikor visszaértünk a bázisra.
Vasárnaptól megkezdődött a program érdemi része, azaz a síelés. Mivel a versenyeket más-más helyszínen tartották, illetve mi a hét közepére időzített szabadnapot is síelésre használtuk fel, így a régióhoz tartozó 12 kisebb-nagyobb pályarendszer közül négyet sikerült kipróbálni. Heavenly, Northstar, Sierra at Tahoe és az 1960-as téli olimpia helyszíne, Squaw Valley kerültek fel az ’itt síeltem’ listámra.

Mégis, van-e különbség az európai és amerikai síterepek között? A hó fehér, a hegy meredek, a sí csúszik itt is, ott is – gondolhatja az ember. Pedig a síközpontok terén is legalább akkora a különbség a nagy vízen innen és túl, mint a két kontinens kultúrájában.
Az első különbség már a felkészülésnél mutatkozik, mikor az ember még csak a pályarendszer térképét tanulmányozza. Mennyi az annyi? Európában ugyebár kilométerben adják meg pályarendszer nagyságát, Amerikában területben – a mértékegység célszerűen a számunkra értelmezhetetlen acre. Ez annak tudható be, hogy az USA-ban ugyan ki vannak jelölve a főbb irányok és pályák, de leginkább a síterep területe van kötéllel, illetve táblákkal jelezve, és ezeken a határokon belül mindenki arra csúszik, amerre akar. Ilyen körülmények között korlátlan lehetőségek állnak rendelkezésre az off piste, erdő, bucka és szűz hó sízésre. Tényleg nehéz lenne összeadni a pályák hosszát…

A kitűzött pályákon sízők is gondban lehetnek az Európában nem megszokott jelölésekkel. Zöld kör, kék négyzet, fekete rombusz, két fekete rombusz, ’advanced only’, illetve ’for experts only’ jelzések segítik a megfelelő terep kiválasztását.
Összességében elmondható, hogy a könnyebb jelölt pályákat igyekeznek kezelni, minden reggelre simára ratrakolni (a pályák aktuális állapotát a nagy információs táblán és minden liftnél külön-külön figyelemmel lehet kísérni), viszont a nehezebbeket direkt hagyják buckásodni. A sima meredek pálya nagyon ritka. Bizonyos helyeken egy teljes, természetes állapotában hagyott völgyet körbekerítenek, amibe csak meghatározott kapukon lehet besíelni. Ez annak tudatában érthető, hogy a hegy oldalában magas, függőleges sziklafalak lehetnek, amikről helyismeret hiányában nagyot lehetne zuhanni. Ezeket a területeket általában egy gyűjtőlift szolgálja ki és csatolja a fő pályarendszerhez. Ilyen terepen nem ritka a – sítérképen is jelölt – több, mint 100%-os meredekségű lejtő!

De nem csak a terep kijelölésének a filozófiája más, mint mifelénk. A táj is. Az Alpok magasabb régióiban fekvő pályákon megszokott kopár, sziklás hegyek látványához képest a Sierra Nevadában még 3000 méter (oh pardon, 9842’) felett is sűrű fenyőerdőben síel az ember – és én még Eplényben éreztem magamat furcsán, pedig ugyanaz a hangulat. Először nem értettem, hogy a 100%-os biztonságra törekedő, minden felelősséget a felhasználóra hárító amerikaiak miért nem párnázzák ki a felvonók oszlopait, aztán rájöttem, úgy gondolkodnak, mindegy mit talál telibe az ember, egy felvonó oszlopát, vagy egy mamutfenyőt…, és nem lehet az erdőben minden fát bepólyázni, mint egy kisgyereket.

A felvonókkal kapcsolatban egyéb anomáliák is vannak. Kezdjük mindjárt a sorban állással. Egy-egy lifthez 5-6 párhuzamos ’karám’ van sorban álláshoz kialakítva, melyek az ülőlift előtt olvadnak össze hihetetlen káoszt okozva. Szerencsére mindig van az egyedül síelőknek egy külön sor kijelölve, ahol előreslisszolva be lehet ülni a több fős, együtt síelő társaságok mellett esetlegesen üresen maradó helyekre. Az élelmes kelet-európai csoport így pillanatok alatt be tud előzni mindenkit, egymás utáni liftekkel külön-külön fellibegve a hegytetőre.
Kabinos lifteknél még bonyolultabb a helyzet, itt a kordon végén, a kabinok előtt a személyzet kérdezi ki a tömeget, ki-kivel van, hányan szeretnének együtt utazni, majd ezek szerint osztják be a népet a kis bogyókba. Ja, a felszerelést is kiveszik az ember kezéből, és szakértő kezekkel behelyezik a teljesen átlagos tartóba a kabin oldalán. A kedves Olvasó most hunyja be a szemét és képzelje el ugyanezt Franciaországban…

No, de térjünk csak vissza az ülős alkalmatosságokhoz, van ott még érdekesség bőven. Például, hogy nincsen lábtartó… Aha, igen. Az ember egész nap lógatja a lábát, a nem könnyű felszerelés húzza a vádliját, az ülőlap nyomja a combját, így a nap végére nem a síelésben fárad el, hanem a felvonózásban. Ki érti?! És azt, hogy eszükbe sem jut a biztonsági keret lecsukása?! Ülnek szabadon, boldogan, magasan a hegy/völgy/erdő felett és lóbálják a lábukat… brrrr… A legjobb az egészben, hogy a gyerekpályákhoz tartozó ülőlifteket (összesen két korongos liftet láttam a nyolc amerikai síterepen, ahol jártam) arról lehet felismerni, hogy csupán két személyesek, nagyon lassan mennek és még véletlenül sem lehet a keretet lecsukni – ugyanis nincsenek felszerelve! Ehhez képest Ausztriában már a keretre is műanyag elemeket tesznek, melyek meggátolják a gyerekek kicsúszását. Itt az ügyetlenek természetes kiválasztódással le-, illetve elhullnak…

Ezek után már említést sem érdemel, hogy nem ismerik a gyorsulós, a buborékos, az ülésfűtéses ülőliftet, de a technológiai lemaradást az is jól jellemzi, hogy ’hands free’ bérlettel csak Squaw Valleyban, meg Aspenben találkoztam. A többi helyen a Tahoe-tó körül egy vonalkódos kartonlapot adtak, melyet dél-amerikai, nyári munkán lévő diákok olvastak le egy kézi vonalkód-olvasóval körbejárva. Ennyire olcsó a munkaerő?

A munkaerő nem csak olcsó, de barátságos is. Előre féltem mi lesz velem az USA-ban, hiszen nehezen viselem kötelező mézes-mázos, műmosolygós stílust. Szerencsére megdőltek az előítéleteim, mindenki spontán jó fej volt, a liftesnek minden beszállásnál volt egy jó szava az emberhez (How’re you doing?, Have sun up there!, stb.), a térképet böngésző tanácstalan síelő mellett megáll a hegyimentő, hogy megkérdezze segíthet-e valamiben. A sporttársak is azonnal szóba elegyednek a liften, hihetetlen élmény elbeszélgetni velük, pontosabban megkísérelni megérteni az akcentusát a chicagói zsarunak, a San Franciscó-i bárpultosnak, a New York-i nyugdíjasnak, vagy az unatkozó milliomosnak. És a többség tudta hol van Magyarország! Az egyik mesélte, hogy két éve Budapestről indult egy dunai hajókirándulásra, a másik Bécsből ruccant át Sopronba egy délutáni kávézásra, mert hallotta milyen hangulatos hely. A harmadik bátyja Budapesten tanít angolt egy középiskolában. A negyedik rákérdezett, milyen most a politikai helyzet, mert sokat olvasott rólunk. Az ötödik apjának a bombázóját Magyarország felett lőtték le a II. Világháborúban és egy magyar orvos mentette meg… kell ennél több?

De nem csak a síelős sporttársakkal barátkoztam meg, hanem a snowboardosokkal is. Több nap kellett mire rájöttem miért érzem magam furcsán a hegyen, de aztán megvilágosodtam. A deszkások nem ülnek, cigiznek csapatostul a pálya közepén, nem csúsznak lappal előre, letolva az összes havat a völgybe és nem veszélyeztetik őrült manővereikkel a többi síelőt. Röviden: snowboardoznak. Ügyesen, csodaszépen, éltől-élig döntött deszkával karcolva az íveket. Lányok, srácok, így is lehet…
Két monóst is láttam, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a monosízés őshazája az USA, és a Snowshark a mai napig gyárt sorozatban deszkákat.

Egy fontos okosságot viszont az európai pálya-üzemeltetők leshetnének el odaátról. A PMR elterjedésével a hegyi mentőszolgálat folyamatosan figyeli – stílszerűen – a 9-11-es alcsatornát. Hatalmas ötlet, hiszen baj esetén ez egy villámgyors, hatékony és olcsó módja a hegyimentők értesítésének, a mentés megszervezésének. Arra azonban érdemes odafigyelnie az USA-ba tévedő európai síelőnek, hogy Amerikában más a PMR frekvencia szabvány!

No, kiírtam magamból, ami szembeötlött nekem az amerikai pályákkal kapcsolatban 28 évnyi síelés alatt bejárt tizenkét ország, 58 síterepének kontrasztjaként, ennek ellenére maximálisan szubjektívek az észrevételeim és a megjegyzéseim. Viszont a környezetről szinte még nem is szóltam.

Sierra és Northstar viszonylag kicsi terepek, egy-két napra persze elég pályát és kihívást tartogatnak, de egy hetes sítábor végén valószínűleg már unná magát az ember. A jelölt pályák is inkább kezdőknek, középhaladóknak valók. Többemeletes kőházakból álló sí-falu tartozik hozzájuk.

Squaw Valley-t szinte a semmiből építették fel az 1960-as olimpiára. Hat hegycsúcsot magába foglaló remek terep 33 lifttel, az USA egyetlen funitelje is itt található, illetve van egy 120 személyes nagy kabinjuk is. A második legnagyobb sí-terület a tó környékén, de országos szinten is nagy jelentőségű.
A kaliforniai-nevadai határon, South Lake Tahoe és Stateline települések felett magasodik Heavenly. A pályarendszer neve szerényen ’mennyei’-t jelent. Érdekes belegondolni, hogy ez az egyik legnagyobb síközpont az USA területén (30 lift, 97 pálya, 1900 hektár), de a francia 400-600 kilométeres rendszerekhez – ahol egy hétig szinte nem megy az ember kétszer ugyanarra a pályára – szokott síelőnek még így is kicsinek tűnhet. Persze nem vészes a helyzet, bármelyik szezonban szívesen elsíelnék itt egy hetet :-) és azt se felejtsük el, hogy itt a kijelölt területen belül szinte bármerre szabad csúszni, ami hatalmas lehetőségeket rejt magában.
Ugyan a tó körüli pályák mindegyikéről csodálatos kilátás nyílik a tóra és a hegyekre, de Heavenly még a panorámában is kiemelkedőt tud nyújtani.
A hegyről balra nézve a Sierra Nevada fehér, havas csúcsai, a hegyekkel körbeölelt mélykék tó és a végtelen erdők látszanak. Ezzel szemben, a jobb oldalunkon, 3000 méterrel alattunk már a nevadai sivatag szürkés-barnás, homokos pusztasága terül el. Micsoda gyönyörű ellentét!

Ugyanilyen kontrasztként élhetjük meg, ha leereszkedünk a faluba. A kaliforniai oldalon az erdőben kis faházak épültek, a központi kabinos lift környékén modern, de ízléses fa-terméskő borítású emeletes házakat találunk. Azonban csak át kell sétálni a zebrán és máris Nevadában találjuk magunkat, ahol legális a szerencsejáték. Természetesen a kaszinó tulajdonosok a síelőket is meg akarják fejni, így Stateline településen öt hatalmas hotel/casino-komplexum uralja a látképet. Ezek a monstrumok nagyon idegenül hatnak ebben a környezetben. Egyébként mi is az egyik ilyen ocsmányságban laktunk, de legalább meg volt az az előnye, hogy mindenkit egy helyen lehetett elhelyezni és az esti programok, közös reggelik helyszínére sem volt bonyolult eljutni.

A verseny végén szétszéledt a közel négyszáz fős nemzetközi csapat, mindenki hazafelé vette az irányt kipihenni az egy hét megerőltető síelés fáradalmait. Valószínűleg csak én voltam olyan őrült, hogy úgy gondoltam, ha már repültem 9000 kilométert egy síelésért, akkor már nem tart semeddig ’átugrani’ csúszni egyet a Sziklás-hegységben is, valószínűleg többet úgy sem lesz ilyen lehetőségem az életben. Így kötöttem ki hosszú buszozás, két repülőút, majd ismételt buszozás után Aspenben, az egyetlen még épp megfizethető szállás, a helyi hostel négyfős szobájában.

Aspen fogalom, de tudni kell róla, hogy inkább életstílus, mint síközpont. Hollywoodi sztárok, zenészek, sztársportolók, politikusok kedvelt téli üdülőhelye – az amerikai St. Moritz. Több a műkereskedés, szőrme, ékszer, márkás divatáru (Gucci, Louis Vuitton) bolt, mint ahol sífelszerelést árulnak. Ide magát mutogatni megy a ’high society’, társasági életet élni, nem sportolni, ennek megfelelően a pályákon viszonylag kevesen vannak.

Maga a falu, dehogy falu, kisváros nem túl hangulatos. A belvárost merőleges utcák, egy-két emeletes, vöröstéglás házak uralják, a központtól távolabb fa családi házak, vagy lodge-ok épültek. Nem nagy durranás… A luxusvillák távolabb, a hegyoldalban vannak.
Egyik este beugrottam egy ingatlanoshoz, van-e valami kedvező ajánlata a számomra. Apartman 1-2 millió dollár, házikó 4-8, ház 21-35, de volt üres telek is 46 millióért, ami alsó hangon is 9 milliárd forint néhány fűszálért. Az ingatlan árak ismeretében nem meglepő, hogy érkezésünkkor miért nem fért már be a magángépektől a CRJ-700-asunk a terminál előtti előtérre. A pilóta elnézést is kért, hogy többet kell emiatt gyalogolnunk.
Három kisebb és egy nagyobb pályarendszer tartozik Aspenhez, összesen több mint 400 kilométernyi kijelölt pályával. Aspen Mountain közvetlenül a falu felett, Highlands pár perces buszútra néhány könnyebb pályával és egy nagy off piste katlannal. Buttermilk a kezdők terepe, illetve építettek egy komoly, nagy, új, alpesi stílusú, modern síközpontot+falut körülbelül 20 percnyire Aspentől, az a Snowmass. A csúcsa 3813 méteren van, ezzel a világ 8. legmagasabb síterepe!
A kaliforniai pályáknál említettem, milyen érdekes az Alpokhoz szokott síelőnek, hogy egész nagy magasságokig fenyőerdő borítja a hegyet. Nos, Aspent nem véletlenül hívják Aspennek, jelentése angolul ugyanis ’nyárfa’. Nem tudom mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, bár valószínű, hogy inkább a hegyeket borította már az – anno – aranybányász falu megalapítása előtt is nyárfaerdő. Igazából csalódtam, mivel a Sziklás-hegységtől én zord csúcsokat, kopár sziklákat vártam, ehhez képest álltam Aspen Mountain tetején 3418 méter magasan és úgy éreztem magam, mint a Pilisben. A város felett elnézve, sűrű, lombhullató erdő borította, lekerekedett dombság tárult a szemem elé. És akkor 3000-es hegyekről beszélünk…

Arról, hogy a környező pályákról, milyen a kilátás nem tudok beszámolni. Első napomon még kisütött néha-néha a nap, de második és harmadik napra Coloradót is elérte az a hóvihar, ami napokra megbénította az országot, 50 éve nem látott hómennyiséget zúdítva Chicagóra, New Yorkra és a többi nagyvárosra.
Ugyan a repülőterek bezártak több napra az USA keleti részén, de a hazajutás mikéntjével akkor még nem törődtem, inkább próbáltam úrrá lenni a betegségen, ami sajnálatos módon kiütött. Elég kemény végigsíelni három napot -18 fokban, hóviharban, 39 fokos lázzal, ráadásul napokig egy falatot sem bírtam lenyelni. De ha már egyszer eljutottam oda, ilyen apróságok miatt nem fogok meghátrálni…
Legalább a pályáknak jót tett a nagy havazás, nem bántam, hogy puhább havon lehet csúszni, mint a Sierra Nevada napsütéses, de emiatt jegesedő lejtőin. Viszont a havazásban feltűnt, hogy Aspenben az elegánsabb szállodák, boltok előtt fűtik a járdát, de most tessék megkapaszkodni, Snowmassben még az utcát is! Na kérem, ahol hat napra 540 dollár a síbérlet ott megtehetik. Csak viszonyításképp, ennyiért el lehet menni majdnem két hétre Franciaországba szállással, bérlettel, transzferrel. Szerencsére nem csak az utcák fűtésére pazarolják el befizetett pénzt, remek a tömegközlekedés, gyors, kényelmes, ingyenes buszjáratok ingáznak a síterepek között meglepő sűrűséggel, reggel a pályán forró kávét és snacket osztanak, este a kabinos lift aljában pedig forró almaborral kínálják az elcsigázott síelőt.

És ezek után milyenek az emberek? A háztulajdonos Jack Nicholsonnal, Kevin Costnerrel, vagy Mariah Careyvel pont nem sikerült összefutnom, de a többi unatkozó milliomos ugyanolyan természetes kedvességgel és érdeklődéssel társalgott a felvonón, mint ahogy a Lake Tahoenál már tapasztaltam.

Egy megoldandó feladatom maradt az utazás végére: hazajutni. Ugyanis a havazás miatt törölték két repülőjáratomat is. Nem volt nagy kedvem kint ragadni és csövezni valahol napokat, így indulás előtti este kiballagtam a reptérre, hogy megnézzem melyik magán jetet lehetne lestoppolni, vagy átbookolni a jegyem egy bármilyen járatra. De hát azért zártuk szívünkbe a napsütötte Kaliforniát, mert ott februárban is kék az ég, süt a nap és nem utolsó sorban járnak a repülők, így egy San Franciscó-i átszállással zökkenőmentesen Európába jutottam.

Korán reggel szálltunk fel, és kiemelkedve a völgyből, az igazi Sziklás-hegység látványa fogadott, végtelen havas hegyek a felkelő nap fényében. Csodás látvány! De az egész repülőutat nagyon élveztem: Colorado és Utah vörös színben pompázó tájait a semmiből kiemelkedő sziklákkal, a nevadai sivatagot, megcsodálhattam a levegőből is a Sierra Nevada hegyláncot és a pár nappal korábban körbesíelt Tahoe-tavat.

Alig tízen voltunk a hetven személyes gépen, így fel alá vándoroltam annak függvényében, honnan volt jobb a fotópozíció, nem szeretem ha a szárny belelóg a képbe. Végül a stewardess megunta ügyködésemet – nem tudott nyugodtan olvasni a hátsó sorban – és a helyemre parancsolt. Záróakkordként még alacsonyan áthúztunk a Golden Gate felett.

Frankfurt felé a United Jumboja sem volt színvonalasabb, mint a kifelé a Lufthansa nagyvasa, ráadásul hatalmasat kerültünk. Az optimális nagykör észak felé, Kanada felett vitt volna minket, ehhez képest Kansasig stabilan keletnek repültünk. Szinte már ismerős volt a táj, hisz egy héten belül harmadszor repültem ugyanazt az útvonalat, de még így is tartogatott érdekességeket: szépen kivehető volt az amerikai hadsereg lőszerkészletét raktározó bunkerrendszer Hawthorne közelében, az öntözés miatt kör alakú szántóföldek, illetve az úti filmbe illő ’Holdkráter Vulkanikus Terület’ és a Colorado folyó vájta Glen kanyon. Lassan besötétedett, én meg eldöntöttem: ide vissza kell egyszer jönni sífelszerelés nélkül is!

2018.10.13. 01:59:24 Hidvéghy Márton
Köszönjük, tetszett a beszámoló...
Szólj hozzá Te is!
h i r d e t é s
h i r d e t é s
UTASBIZTOSÍTÁS -10% » SÍELŐK NAPTÁRA »
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »