Így mozogj lavinaveszélyes terepen

Ebben az írásban két olyan elméletről lesz szó, melyek időről időre felbukkannak a hegyi sportok közösségi oldalain, szaklapok cikkeiben, kötetlen beszélgetésekben. Mivel egy-egy részkérdés még a szakértőket is megosztja, nem csoda, ha a sportolói oldalon sok bizonytalanság, tévhit, féligazság. Érdemes tehát közelebbről megvizsgálni ezeket.

Lavina 1x1 (egyszerre egy)

A lavinaveszélyes terepen való mozgás, döntéshozatal egyik „aranyszabálya”, hogy ha csoportban mozgunk, a kritikus pontokon egyszerre csak egy ember legyen kitéve lehetséges veszélynek, hiszen ilyen módon:

• csak egy ember kerülhet bajba,
• a többiek figyelhetik aktív társuk mozgását, probléma esetén megkezdhetik mentést,
• kisebb eséllyel terheljük túl a gyenge réteget, mint csoportosan.

A gyakorlatban ez a szabály nem annyira hangsúlyos, mint az oktatási anyagokban, kurzusokon. Hogy miért nem, annak lehetnek „praktikus”, szándékos okai:

• túl nagy csoport,
• túlságosan nagy, vagy tagolt terület (nem tudunk vizuális kontaktust fenntartani)
• túl kevés idő (pl. sötétedés, erősen romló időjárási körülmények),
• a hó stabil (legalábbis annak hisszük),
• a csoport tagjainak eltérő, vagy elégtelen a tudásszintje, felszerelése (akár mozgásban, akár mentésben).

Lehet szándékainktól független is, mert nem ismerjük fel:

• a lavinaveszélyes helyeket,
• azok peremein túl a biztonságos pontokat,
• magát a problémát, szituációt (ignorancia).

A fenti ellenérvek közül több is megfontolandó lehet adott helyzetben, ami viszont megkérdőjelezi az 1x1 (angolul: one at a time, röviden OAT) általános érvényességét. Az amerikai The Avalanche Journal (TAR) számos szakértőt megszólaltatott a témában, akik segítettek jobban árnyalni a képet.

Csoportméret

Télen, a behavazott hegyekben mozgó csoport ideális mérete 2-4 fő. Akár vezetős, akár privát csoportról beszélünk, a valóságban ez a szám gyakran magasabb, olykor szürreális méreteket öltve. Ha a csoport egyes tagjai nem képesek önálló mozgásra, avagy fennáll (és az esetleges lavináénál nagyobb) a kicsúszás, sérülés veszélye, a vezető érthető módon a segítségre szorulók közelében tartózkodik. Hegymászó-parti esetében ez konkrét összekötést jelent.
Biztonságos helyek

Elméletileg a veszélyes helyeken történő átkelés két olyan biztonságos pont között történik, melyeket semmi esetre sem érinthet az adott körülmények között kialakulni képes lavina (vagy egyéb veszélyforrás, pl. kőhullás). A több évtizedes gyakorlattal rendelkező vezetők beszámolóiból kiderül, hogy a gyakorlatban ezzel több gond is lehet:

• sportolók a lavina pályáját/kifutási zónáját inkább alul, a biztonságosnak vélt helyek (fás, sziklás pontok) véderejét pedig túlbecsülik,
• komplex terep esetén a kívánalmaknak megfelelő helyek alig léteznek,
• annyira távol esnek, hogy gyakorlatilag megszűnik a társakkal a kapcsolat, a mentési/menthetőségi lehetőségek jelentősen csökkennek
• ahogy a körülmények változnak, úgy változik a lehetséges lavinák karakterisztikája, mérete. Egy adott hely, ami biztonságos egyik esetben, a másikban betemetődhet.

Humán faktor

Az egyszerre egy-elv korlátai ellenére kézenfekvő, ha kereszteznünk kell egy veszélyes részt. Fenn kell tartanunk azonban egy még biztonságosabb lehetőséget: nem megyünk, visszafordulunk, alternatív útvonalat választunk, ha úgy gondoljuk, hogy a lejtő kioldhat. Mint oly sok módszer és eszköz, az OAT is csak annyit tehet, hogy a rossz döntéseink következményein enyhít; az ár, amit fizetnünk kell, még így is magas lehet, legjobb nem kockáztatni.

Ha már egyszer nekivágtunk, a csoport fegyelmén is sok múlik. Számos esetben az történik, hogy amikor az első síelő/mászó a szakasz vége felé közeledik, a második már indul is. A harmadik már nem vár ennyit sem, mondván, a lejtő láthatóan stabil, ha gond lenne, már megtörtént volna. Ez a hiedelem átvezet minket egy másik fontos kérdéskörhöz.

Friss nyomok a hóban = biztonság?

Itthoni fórumokon is már többször előfordult ez a felvetés, sokakat foglalkoztat. Hogy megválaszoljuk, két külön kérdésre kell bontanunk:

Mindenképp kiold az instabil lejtő az első néhány terhelésnél?

Attól függ, hogy mi a lavinaprobléma. Értelemszerűen minél nagyobb területet érint a lavinaveszély, annál könnyebb rátalálni. Két példa:

• újhó: a napokban komoly frontrendszer jelentős havazást eredményezett XY hegységben. Az alacsonyabb részeken 30-40 centiméter, a csúcsrégiókban, gerincek közelében akár az 1-1,5 métert is meghaladhatja az újhó szintje
• széltábla: Hosszan tartó hideg időt követően egy front erős NY-ÉNY széllel vonult át az elmúlt 24 órában ugyanitt.

A hegységre érvényes lavinaveszély-jelentésben mindkét esetben emelni fogják a besorolást legalább egy fokozattal, kiemelve, hogy bizonyos tengerszint feletti magasságon vagy adott tájolású lejtőkön (a 2. példa alapján K-DK) a lavinaveszély széleskörű.

Ha ezeken a területeken síelünk, mászunk a következő pár napban, az első próbái a hótakarónak beszédesek lesznek, kiváltképp, ha a lejtőszög és/vagy a lejtő formája adott a megcsúszáshoz. Ha nem történik semmi, a helyzet valószínűleg biztonságos, ugyanott, pár emberrel később sem fog történni. Ez jó hír lehet felfelé menet, amikor sportágtól függetlenül igyekszünk ugyanazt a nyomot használni, jelentőségét veszíti viszont lefelé jövet, amikor kifejezetten a szűz havat keressük. Más a helyzet a kitartó gyenge rétegekkel. Ha mélységi dér, felszíni dér, átkristályosodott szemcsékből álló réteg lapul a hóban betemetve, az a terepen elszórtan, forrópont-szerűen lesz észlelhető. Még ha a kialakulás során nagyobb, egybefüggő területen jelenik is meg, előbb utóbb
- a szél,
- az olvadás,
- az újabb havazások miatt a hófelszíntől való eltávolodás,
- a természetes tömörödés
valahol eltűnteti, máshol megkíméli. Ahol megmarad, ott akár hetekig-hónapokig kitart, éppen ezért nem fogja befolyásolni a lavinaveszély-skálát sem. Mivel a rárakodó hórétegek vastagsága különböző lehet (pl. szélárnyékban, direkt napsütésnek kitéve, sziklák tövében stb.), egyes sekély helyeken könnyebben hat rá a terhelés. Hogy miért történnek 2-es fokozatban halálos lavinabalesetek, arra ez egy lehetséges válasz.

A lavinát kioldhatja az első, második, ötödik, huszadik síelő is. Egy, vagy több "akna" van elrejtve a lejtőn, aki véletlenül megtalálja, veszít.

A szituáció alátámasztására nézzük meg ezt a hajmeresztő régi videót: Ami a felszínen homogén egységnek tűnik, a felszín alatt rendkívül változatos rétegzettséget takarhat, nincs tehát két egyforma csúszás, nyomvonal még ugyanazon a lejtőn sem.

Hogy tovább árnyaljuk a képet: széltáblák esetén is létrejöhet olyan vegyes mintázat, ahol biztonságos részek (bordák, púpok, oldalgerincek) után hirtelen veszélyes hó következik (mélyedések, teknők, kuolárok) – ez a keresztöltés (crossloading), amikor a szél a gerinccel párhuzamosan fúj.

A probléma tehát sokkal összetettebb annál, hogy felszíni megfigyelésekkel meg lehessen oldani. Aki biztosra akar menni, amennyire csak lehet, annak álljon itt egy Clint Eastwood-idézet: Egy néhány perc alatt kiásott hóprofil egy alkalmas stabilitási teszttel kiegészítve sokat segíthet: feltárhatjuk az esetleges gyenge réteget, gyenge réteghatárt, kiderülhet a nyíródási minőség. Ez utóbbi ún. első osztályú adat (McClung osztályozása nyomán) , a lavinaveszéllyel közvetlenül összefügg. Ha törést idéztünk elő, ami ráadásul könnyen terjed, az akkor is gond, ha a teszt pontszáma magas (azaz nagyobb terhelés kellett az előidézéséhez); ilyen eredményt kapott volna a fenti videó szereplője is a lavinát megelőző csúszások helyén. Egy példa: Lehetséges-e a lejtőt emberi mozgással stabilizálni?

Röviden: igen, lehetséges, de rendkívül körülményes és a tartóssága is korlátozott ahhoz, hogy freeride-, túrasí- vagy mászó-szempontból kiemelt jelentősége legyen.

Hogyan működik?

A sportolókra veszélyes méretű táblalavinák csak úgy jöhetnek létre, ha a gyenge rétegben a fentebb is említett nyíródási potenciál magas fokú, azaz a törés a másodperc törtrésze alatt messzire terjed benne. Hogy ezt megakadályozzuk, az egybefüggő gyenge réteget fel kell darabolnunk kis szeletekre, hiszen ha nincs összeköttetés, nincs terjedés, egy nagy lavina helyett legfeljebb sok kicsi bezökkenést kapunk.

Coloradóban, az Aspen Highlands síterepen például bevett gyakorlat emberi erővel tömöríteni a havat. A szezon elején, amikor a vékony hótakaróban rendre kialakul a mélységi dér, alkalmazottak és önkéntesek nagyméretű csoportja járja végig vállvetve (és kötéllel biztosítva) a veszélyes lejtőket, hogy bakancsos nyomaikkal felszabdalják a gyenge réteget. Később, ahogy a hóréteg vastagodik, már a jelentős síforgalom „önerőből” is hozzá tud járulni a stabilitáshoz, így az adott részt alig kell lezárni a szezon folyamán. Észak-Amerikában minden lejtő, ami a ski resort külső határain belül esik, részesül valamilyen formájú lavinaveszély-enyhítésben, függetlenül attól, hogy kijelölt pálya-e vagy sem. Ennek köszönhetően a sílifttel könnyen megközelíthető off piste lejtők még nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint nálunk, az öreg kontinensen.

A bakancs-tömörítéses (boot packing) hadművelet tehát ezeken az off piste részeken zajlik, sikerrel, de azt a szakértők is mindig igyekeznek kiemelni, hogy 100%-os megoldást és biztonságot ez sem jelent.

Összegzés

Legyen szó gépről, bakancsról, vagy bármilyen felcsatolható eszközről, az emberi nyomok erősítik a stabilitást, egyrészt tömörítő hatásuk, másrészt a gyenge réteg megbontása által. Ez a hatás viszont meglehetősen bizonytalan. A nyomoknak mind számban, mind mélységben el kell érniük egy kritikus szintet, és csak elképzeléseink lehetnek, hogy ez megtörtént-e. Ami biztos, hogy Európában aligha találunk olyan lejtőt, ahol a sportolóknak ebben a hatásban érdemes bízniuk; ellenben mivel itt csak a kijelölt és megnyitott pályákon számíthatunk lavinabiztonságra, a veszély azoktól akár csak néhány méternyire is leselkedhet.

Hasonlóan gyenge lábakon áll, hogy az adott lejtő biztonságosnak minősíthető-e az azt átszelő nyomok alapján. Mint feljebb láttuk, a lavinaproblémától függ, hogy a később érkező sportolók milyen kockázattal kell, hogy számoljanak. A meglepetéseket még úgy sem zárhatjuk ki teljesen, ha vesszük a fáradtságot, és megnézzük a hótakaró profilját, tesztet végzünk. Mivel egy teszt csupán a gödör közvetlen környezetének állapotait tükrözi, csak akkor tekinthető eredményesnek, ha instabilitást mutat.

Ami az 1x1 elvét illeti, mint minden aranynak hitt szabály a lavinákkal kapcsolatban, ez sem állja ki teljesen a gyakorlat próbáját. Vannak szakemberek, akik legszívesebben törölnék a köztudatból, mivel az elv sarokpontjának számító biztonságos szigetek nem léteznek, vagy csak éppen annyit érnek, mint valódi társaik hurrikán idején. Mint a legtöbb esetben, a helyes megoldás a két véglet, a tömött sorokban mozgás és az izolációként ható távolságtartás között lesz. Hogy az adott szituációra nézve pontosan hol, hogyan, azt is csak a terepen tudjuk eldönteni, ezért még a legaprólékosabb felkészülés mellett is nyitott szemmel, józan fejjel kell mozognunk.