Csúszás a föld alá: Freeride az olasz Tonale terepén
2014.03.21.
Pálinkás Norbert
Sokan ilyenkor már temetik, sőt el is temették a szezont. Pedig még nem érdemes a szekrény vagy garázs mélyére dugni a léceket, sok szempontból a legjobb síelések várnak március második felétől. És nem csak a jól megőrzött pályákban érdemes gondolkozni, egy-egy havazás után a freeride is csuda klassz élmény tavasszal.
Francois ugrik (Fred Wallace felvétele)
Épp egy éve ilyenkor Olaszországban, Tonale-Ponte di Legno síterepén töltöttem egy hetet. A közel 100 kilométeres, egybesízhető pályarendszer is megérne egy posztot, de most a pályán kívüli lehetőségekről írok nektek. Tonale fölött két gleccser is figyeli a völgyet: Presena és Pisgana névre hallgatnak.
Közülük a Presenára építettek pályát és lifteket: egy tojásos kabinossal, majd egy elég lassú kétszékessel és végül egy hosszú, meredek csákányossal juthatunk fel 3000 méteres magasságba. Innen nyomni egy hegy-völgy menetet, főleg a liftek alatti fekete pályán már sportértékkel bíró tevékenység. De a java a pályákon túl kezdődik.
Több hivatalos freeride útvonalat is kijelöltek a gleccserek környékén. Egy kis nemzetközi csapattal síeltem be ezek egy részét. Elég szubjektív kérdés, hogy melyik közülük a legizgalmasabb, de abban mindegyikünk egyetértett, hogy melyik a leglátványosabb, legegyedibb út. Beszállása rögtön a csákányos gleccserlift tetejénél kezdődik, itt nem jobbra, a pályák felé, hanem balra kell indulni. Két megközelítése is van az útnak.
Normál esetben a lifttől 30 méterre, a kis nyeregből rögtön indulhatunk a túloldalra. Ajánlottabb azonban a lifttel párhuzamosan kicsúszni az első kis csúcsig, ennek oldalán kimászni egészen a csúcs alatti sziklákig és itt traverzálni át a túloldalra. Na, innen lenézve már egy igazi falat lát maga alatt az ember, és miközben azon gondolkozik, hogy beleugorjon-e vagy inkább mégsem, elkezd buzogni ereiben az adrenalin, ami persze aztán átsegíti a kezdeti pszichés nehézségeken.
Elképesztő szépen beállt porhavat sikerült kifognunk, alacsony lavinakockázattal. Annyira csábítóan kínálta magát alattunk az első körökben még szinte teljesen szűz terület, hogy nem sok esélyt adtunk a kételynek. Szép sorban ugrottunk neki a meredeknek, minden kanyarban gyönyörű hófelhőket lökve ki a léceink alól zúztuk le az első pár száz méteres szűkebb szakaszt. Aztán becsatlakoztunk a nagy völgybe, és kinyílt előttünk a végtelen fehér világ. Sportgastein-Nordseite jellegű, de tágasabb völgyben vezetett le messzire az a pár nyom, amit már előttünk húztak a helyi, rutinosabb sporttársak.
Felhő az égen alig-alig, mínusz 4-5 fok, ideális körülmények, néhol térdig érő hó. Mit mondjak még? Ha ismeri valaki a flow-t, a koncentrált, néhány pillanatba sűrűsödő boldogságélményt, akkor tudja miről beszélek. Tempótól függően akár egy órát is eltölthetsz itt lefelé, főleg ha élvezettel keresgéled az utadat, hiszen kb. 10 kilométeren keresztül csapathatod a szűz havat. Nem kell aggódni, akkora a terület, hogy délután, amikor már sűrűsödnek a nyomok, akkor is találni érintetlen részeket. Az alsóbb régióban természetesen már keményebb a hó, ráadásul az erdőhatárhoz érve beszűkül az útvonal, majd később egy keményre taposott sítúra ösvénybe megy át. És itt jött aztán a ride legnagyobb mutatványa: egyszercsak megérkeztünk az alagúthoz.
(A felvételeket Codruta Sederias, bukaresti barátom rögzítette fejkamerával, eredetileg nem a blog számára készültek, ezért ez a filmecske talán kicsit szokatlan a többi videómhoz képest.)
A Dolomitoknak ezt a részét az első világháború olasz-osztrák csatározásai során össze-vissza furkálták, építgették mindenféle harci felvonulást segítő objektumokkal. Ezek egyike, egy nagyjából 50 méter hosszú alagút segít nekünk visszajutni a sziklás gerinc alatt a szomszéd völgybe, ahol Tonalét és a liftjeinket találjuk. Az alagút alján kb. 40 centi vastag a tükörjég, és hiába feszítettek ki kétoldalt egy-egy drótkötelet, ebbe kapaszkodva is kihívásosnak mondható az átkelés. Kis túlzással az egész ride legveszélyesebb szakasza ez, legalábbis a legnehezebben kivitelezhető így síbakancsban.
De a túloldalon már csak egy kb. 2-3 kilométeres, jórészt kis lejtésű csúszás vár ránk. Tonale alatt jutunk ki a műútra, innen kb. 15 perces kényelmes sétával elérhetjük a legszélső székes liftet.
Aztán indulhat a következő kör.
Négy felvonót kell a használnunk a gleccser tetejéig, van időnk megbeszélni az élményeket és terveket, aztán a síterep zaja mögött már újra ott vár ránk csendben a szűzhavas világ.
Közülük a Presenára építettek pályát és lifteket: egy tojásos kabinossal, majd egy elég lassú kétszékessel és végül egy hosszú, meredek csákányossal juthatunk fel 3000 méteres magasságba. Innen nyomni egy hegy-völgy menetet, főleg a liftek alatti fekete pályán már sportértékkel bíró tevékenység. De a java a pályákon túl kezdődik.
A gleccser a szemközti oldalról fotózva, a freeride terület a mögötte lévő völgyben van
Nemzetközi csapatunk a "fal" tetején, ez az izgalmasabb beszállás (Fred Wallace felvétele)
Alattunk balra a völgy kezdete, ezt síeltük végig (Fred Wallace felvétele)
A Dolomitoknak ezt a részét az első világháború olasz-osztrák csatározásai során össze-vissza furkálták, építgették mindenféle harci felvonulást segítő objektumokkal. Ezek egyike, egy nagyjából 50 méter hosszú alagút segít nekünk visszajutni a sziklás gerinc alatt a szomszéd völgybe, ahol Tonalét és a liftjeinket találjuk. Az alagút alján kb. 40 centi vastag a tükörjég, és hiába feszítettek ki kétoldalt egy-egy drótkötelet, ebbe kapaszkodva is kihívásosnak mondható az átkelés. Kis túlzással az egész ride legveszélyesebb szakasza ez, legalábbis a legnehezebben kivitelezhető így síbakancsban.
Nagyjából bejelöltem az útvonalunkat
Négy felvonót kell a használnunk a gleccser tetejéig, van időnk megbeszélni az élményeket és terveket, aztán a síterep zaja mögött már újra ott vár ránk csendben a szűzhavas világ.





