Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡

Csúszás a föld alá: Freeride az olasz Tonale terepén

2014.03.21. | Szerző: Pálinkás Norbert
Sokan ilyenkor már temetik, sőt el is temették a szezont. Pedig még nem érdemes a szekrény vagy garázs mélyére dugni a léceket, sok szempontból a legjobb síelések várnak március második felétől. És nem csak a jól megőrzött pályákban érdemes gondolkozni, egy-egy havazás után a freeride is csuda klassz élmény tavasszal.
Francois ugrik (Fred Wallace felvétele)
h i r d e t é s
Épp egy éve ilyenkor Olaszországban, Tonale-Ponte di Legno síterepén töltöttem egy hetet. A közel 100 kilométeres, egybesízhető pályarendszer is megérne egy posztot, de most a pályán kívüli lehetőségekről írok nektek. Tonale fölött két gleccser is figyeli a völgyet: Presena és Pisgana névre hallgatnak.

Közülük a Presenára építettek pályát és lifteket: egy tojásos kabinossal, majd egy elég lassú kétszékessel és végül egy hosszú, meredek csákányossal juthatunk fel 3000 méteres magasságba. Innen nyomni egy hegy-völgy menetet, főleg a liftek alatti fekete pályán már sportértékkel bíró tevékenység. De a java a pályákon túl kezdődik.
A gleccser a szemközti oldalról fotózva, a freeride terület a mögötte lévő völgyben van
Több hivatalos freeride útvonalat is kijelöltek a gleccserek környékén. Egy kis nemzetközi csapattal síeltem be ezek egy részét. Elég szubjektív kérdés, hogy melyik közülük a legizgalmasabb, de abban mindegyikünk egyetértett, hogy melyik a leglátványosabb, legegyedibb út. Beszállása rögtön a csákányos gleccserlift tetejénél kezdődik, itt nem jobbra, a pályák felé, hanem balra kell indulni. Két megközelítése is van az útnak.
Normál esetben a lifttől 30 méterre, a kis nyeregből rögtön indulhatunk a túloldalra. Ajánlottabb azonban a lifttel párhuzamosan kicsúszni az első kis csúcsig, ennek oldalán kimászni egészen a csúcs alatti sziklákig és itt traverzálni át a túloldalra. Na, innen lenézve már egy igazi falat lát maga alatt az ember, és miközben azon gondolkozik, hogy beleugorjon-e vagy inkább mégsem, elkezd buzogni ereiben az adrenalin, ami persze aztán átsegíti a kezdeti pszichés nehézségeken.
Nemzetközi csapatunk a "fal" tetején, ez az izgalmasabb beszállás (Fred Wallace felvétele)
Elképesztő szépen beállt porhavat sikerült kifognunk, alacsony lavinakockázattal. Annyira csábítóan kínálta magát alattunk az első körökben még szinte teljesen szűz terület, hogy nem sok esélyt adtunk a kételynek. Szép sorban ugrottunk neki a meredeknek, minden kanyarban gyönyörű hófelhőket lökve ki a léceink alól zúztuk le az első pár száz méteres szűkebb szakaszt. Aztán becsatlakoztunk a nagy völgybe, és kinyílt előttünk a végtelen fehér világ. Sportgastein-Nordseite jellegű, de tágasabb völgyben vezetett le messzire az a pár nyom, amit már előttünk húztak a helyi, rutinosabb sporttársak.
Alattunk balra a völgy kezdete, ezt síeltük végig (Fred Wallace felvétele)
Felhő az égen alig-alig, mínusz 4-5 fok, ideális körülmények, néhol térdig érő hó. Mit mondjak még? Ha ismeri valaki a flow-t, a koncentrált, néhány pillanatba sűrűsödő boldogságélményt, akkor tudja miről beszélek. Tempótól függően akár egy órát is eltölthetsz itt lefelé, főleg ha élvezettel keresgéled az utadat, hiszen kb. 10 kilométeren keresztül csapathatod a szűz havat. Nem kell aggódni, akkora a terület, hogy délután, amikor már sűrűsödnek a nyomok, akkor is találni érintetlen részeket. Az alsóbb régióban természetesen már keményebb a hó, ráadásul az erdőhatárhoz érve beszűkül az útvonal, majd később egy keményre taposott sítúra ösvénybe megy át. És itt jött aztán a ride legnagyobb mutatványa: egyszercsak megérkeztünk az alagúthoz.

(A felvételeket Codruta Sederias, bukaresti barátom rögzítette fejkamerával, eredetileg nem a blog számára készültek, ezért ez a filmecske talán kicsit szokatlan a többi videómhoz képest.)

A Dolomitoknak ezt a részét az első világháború olasz-osztrák csatározásai során össze-vissza furkálták, építgették mindenféle harci felvonulást segítő objektumokkal. Ezek egyike, egy nagyjából 50 méter hosszú alagút segít nekünk visszajutni a sziklás gerinc alatt a szomszéd völgybe, ahol Tonalét és a liftjeinket találjuk. Az alagút alján kb. 40 centi vastag a tükörjég, és hiába feszítettek ki kétoldalt egy-egy drótkötelet, ebbe kapaszkodva is kihívásosnak mondható az átkelés. Kis túlzással az egész ride legveszélyesebb szakasza ez, legalábbis a legnehezebben kivitelezhető így síbakancsban.
Nagyjából bejelöltem az útvonalunkat
De a túloldalon már csak egy kb. 2-3 kilométeres, jórészt kis lejtésű csúszás vár ránk. Tonale alatt jutunk ki a műútra, innen kb. 15 perces kényelmes sétával elérhetjük a legszélső székes liftet. Aztán indulhat a következő kör.

Négy felvonót kell a használnunk a gleccser tetejéig, van időnk megbeszélni az élményeket és terveket, aztán a síterep zaja mögött már újra ott vár ránk csendben a szűzhavas világ.
Szólj hozzá, legyél az első!
Kapcsolódó címkék:
Kapcsolódó síterepek:
Kapcsolódó galériák:
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »