Winterkarl, út a hegy mögött

A mélyhó sízés mindenkinek más jelent, sokan már freeride-ot kiáltanak egy 10x10 méteres szakasznál a liftek közt. A Winterkarl nem ilyen. Az útvonalat még 2011-ben „fedeztük fel” – guide kíséretében – először és azóta szinte minden évben sorra kerül.

Idén március 28. volt ez a nap. 30-40 cm friss porhó, napsütés, kell ennél több? Minden adott volt egy nagyszerű mélyhavazásra. Először a kapruni gleccseren melegítettünk be, majd jó néhány menet és egy gyors ebéd után viszonylag későn – tavasszal meglehetősen ellenjavallt- indultunk útnak.

Egyre magasabbra szállít minket a Kristallbahn, közben figyelmünk a „beszállóra” tapad, amely túloldalán a lecsúszást tervezzük. A Kristallbahn hegyállomásától léc és deszka háta, röpke tíz perc gyaloglás következik, majd innen még ugyanennyi traverzálás a sílécekkel.

Az előző napok széllel kombinált havazásai nem segítették a dolgunkat. A beszállót a Kaprun felé vezető oldalon igencsak befújta a szél, már messziről látszott; nem lesz könnyű dolgunk.

Először is traverzálnunk kell egy meredek hómezőt, ahol ma már lement egy kisebb lavina. Zsilipezve haladunk, egyenként csúszunk keresztbe. Elsőre Attila, ahogy becsúszik a lejtőre a hó egyből megtörik és rianásként fut métereken keresztül a törésvonal.

Egyszerre szisszenünk fel, az átmeneti ijedtségen kívül szerencsére más nem történik. Utána következek én, jobb kezem a lavinazsák kioldóján, „biztos ami biztos” alapon. Aztán Laca is átmerészkedik. Vassy egyelőre marad, és a távolból szemléli a küzdést.

Nem lesz egyszerű, a szél valóságos hófalat épített, ami egyre meredekebb. Attila boardját a hóba vágva húzza fel magát, minden egyes méterért keményen küzdelem zajlik. Mi lecsatolunk, ami egy ilyen hegyoldalon nem az egyszerű feladatok közé tartozik, ráadásul arra is ügyelünk, hogy a lecsatolt léc ne induljon a völgy felé.

Szépen feladogatjuk a lécet Attilának, aki már a szűk gerincen vár minket. Egyesével felmászunk; sícipő orra mélyen bevág a hófalba, majd következik a kapaszkodó találása a kéznek. Végre! Fenn vagyunk!

Egy szűk gerincen, hátunk mögött tudjuk Kaprunt és Vassyt – aki nemet mondott a lesiklásra és a völgyben vár majd minket - , előttünk a Winterkarl.

Magunk mögött hagytuk a hangos hüttéket, az élettel teli sípályákat, a felvonókat, a civilizáció utolsó morzsáit is. Innentől már valóban csak mi vagyunk és a hegy, a csodás természet, a Magas-Tauern nemzeti park pompás hegyvidéke.

Csatolás után egyesével síeljük az első lejtőt, sajnos a mai napon meglehetősen szélfújt, így az élvezeti faktor minimális. A fenti lejtő után azonban jobbnál jobb részek következnek, laza porhó fogad minket, hatalmas terek, széles hegyoldalak és szinte felfoghatatlanul nagy terek.

Élvezet minden egyes méter, minden egyes kanyar. 2000 méter körül apró kőház emelkedik a hegyek közt; a Lakaralmhoz érkeztünk. Nyáron pásztorkunyhó, most egy elhagyatott kőház ebben a varázslatos téli világban.

Kis szünet után csatolunk és csúszunk tovább, most kezdődik a Winterkarl legveszélyesebb része, egy meredek lejtő, ami közel 1600 méterre visz le minket.

A március végi nap erejét már érezni pályán kívül, míg fenn csodás porhó, úgy itt a naposabb részeket már nehezebb – de még jól síelhető – hó fedi. Kisvártatva a Mühlbach völgyébe érünk, ahol egy laza, de hosszú csúszás vár ránk. Utunkat hegyi patak kíséri.

Ahogy haladunk lejjebb, úgy csökken a hótakaró, végül egyre hiányosabbá válik, így a lecsatolás mellett döntünk. Röpke negyedórás gyaloglás következik, közben találkozunk Vassyval is, aki elénk túrázott.

Winterkarl, ismét megcsináltuk, ismét lecsúsztunk a hegy túloldalán, ez ám az igazi magashegységi varázslat!