Zell am See és Saalbach: összekötve

Ismét egy havas március kezdet. A Schmittenről a saalbachi völgy felé vezető freeride útvonal mindig is érdekelt. Mivel nagy, csaknem 1000 méteres a szintkülönbség és az alja úgy 900 méter alatt található, ezért igen csak kedvező csillagállás szükségeltetik az ideális viszonyokhoz. Ebben a szezonban januárban és februárban is adódtak ilyen időszakok, azonban szabadidő most volt rá.

Nosza menjünk, nézzük meg! Vastag felhőbe burkolództak a Zelli tó felett emelkedő hegyek, odafenn minusz 10 fokig süllyedt a hőmérő higanyszála. Kedvenc részemen, a Kettingbahn hatüléses melletti ritkásabb erdőben mentünk néhány bemelegítő kört. A hó minden várakozást felülmúlóan remeknek bizonyult, laza porhó, olyan amilyennek szeretjük.

Irány a Sonnenalm, ahol még több hó. Itt a sípályáról letérve a négyüléses mellett mentünk le, én maradtam a felvonó alatt, a többiek, Laca és Attila elkalandozott tőlem jobbra - egy kisebb, de annál fárasztóbb mászással fizettek érte.

Csendben libegünk felfelé, egy-egy hópehely száll a magasból a ruhánkra. Felértünk, a bemenetet nem lehet eltéveszteni, mint ahogy az egész útvonalat sem, mivel végig jelölt freeride pályáról beszélünk.

Az elején tábla figyelmeztet „egyes szakaszokon nehéz viszonyokra”, elcsúszunk mellette, majd egy tisztáson találjuk magunkat. Nem meredek, de pont elég arra, hogy csússzon, ami a talpunk alatt van. A hó lágyan repül szerteszét minden egyes kanyarnál.

A kezdőlejtő után azonban egyre inkább azt érezzük, ez holmi mézesmadzag volt, amit galádul elhúztak előttünk. Hó az még bőven volt, de egyre több a laposabb, ennyi hóban botozós, snowboardosoknak sétálós szakasz.

Szerpentinezve haladunk lefele a táblák szerint, majd később arra jutunk, miszerint legközelebb érdemes és élvezetesebb toronyiránt lejönni; a hegyoldalak meredekebb, de egyúttal nagyobb élvezeti faktort jelentenek.

Ahogy haladunk egyre lejjebb a friss hó is rohamosan csökken, egyre inkább érezzük az alatta lévő régi hó ütéseit és a kijárt „buckapályát”. A mélyhavas varázslat hamar szertefoszlik.

Csakhamar leérünk, magunk mögött hagyva az útvonalat, a hegyoldalt. Lenn vagyunk, immáron a saalbachi völgyben, ahonnan síbusszal megyünk tovább. A mai napot Saalbachnak – a zell am see-i felső részek mellett – sikerült megmentenie. Laca hamar búcsút int, mi Attilával folytatjuk tovább.

Az eredeti terv szerint átsíhintázunk Hinterglemmbe, hogy az ottani nagyszerű freeride lejtőket vegyük szemügyre, azonban a Wetterkreuz hatüléses melletti tisztáson húzva az íveket valami egészen másra lettünk figyelmesek; a szemközti hegyoldal.

Egy jól megdöntött biliárdasztal itt-ott ligetszerűen csoportosuló fenyőkkel, mindez gyermekkori szűziességében várta a betörést. Közeledvén csak egy kósza nyomot véltünk felfedezni az egész hegyoldalon.

Nem véletlenül! Ez az egyike Saalbach azon részeinek, ahol a térkép szerint nem szabad freeride-olni. A táblákra fittyet hányva helyi síoktatók és tősgyökeres saalbachi hoteltulajdonosok merülnek bele az itteni mélyhóba.

Felfelé libegvén a Reiter Ost székesfelvonóval nagyszerűen szemügyre vehetjük a lejtőt. A felső részén egy korábbi lavina nyomát véljük felfedezni, itt olyan 35 fokos a belépő. Óvatosan csúszunk a biliárdasztal tetején, először két nagyobb fenyőliget közti biztonságosabb részt nézzük ki.

A hó frenetikusan jó, ujjongatva húzom az íveket a völgy irányába. Attila is hasonlóan örömittas menete után egymásra nézünk, s nem is kell kommunikáció, tudjuk mi ezt magunk nagyon jól; maradunk itt. A negyedik menetnél a belépők legmagasabb pontját nézzük ki. Ez már keményebb lejtő, de még nagyobb élmény. Minőségi porhó, az elmúlt egy-két hét legjobb csúszásai ezek.

Olyannyira megtetszett a tiltott gyümölcs, hogy észre se vesszük és szinte ránk sötétedett. Jól eső fáradtsággal indulunk vissza, a völgybe. Csodás nap volt ez is, Saalbach ismét hozta a formáját.