Zöld erdőben csúsztam

Március 15. a régióban ekkor esett jelentősebb friss hó, azonban a száraz levegőnek köszönhetően maradt a porhó az északias oldalakon, 2000 méter alatt is. 24-re virradóra végre friss hó is esett. Nézzük meg Zell északi részét. Komótosan vontat minket a Hahnkopflift csákányosa, közben ezernyi hópehely járja március végi táncát. Felérünk, rövid csúszás után irány a hegy túloldala, a Kettingkopf északi lejtői, melyet ritkás fenyőerdő borít, közbe-közbe meseszerű tisztásokkal. Minél közelebb szállunk be a Kettingalm hütte vonalához úgy sűrűsödnek a korábbi nyomok. Érthető, kevés vagy gyaloglás nélkül megúszható így a freeride élmény. Az igazán jó helyek és hosszabb siklások azonban a nyugatabbra lévő vadászház felett és attól távolabb vannak, innen már 10 perc gyalogtúra a sípálya. Azonban közvetlen a Kettingkopf alatt egy olyan tisztás van, amit kár lenne kihagyni, egy döntött biliárdasztal porhóval és vagy 35 fok lejtéssel. Örömujjongatás töri meg a hegyoldal csendjét, a tisztást elhagyván, beérve a fák közé ez tovább fokozódik, a hó nagyon porhó, az élmény fantasztikus. Elrontani a lesiklást lehetetlen, mert mindenképpen egy erdei útra érünk (Ketting Forststrasse), innen gyorsan lesz a 10 percből 20-25 perc gyaloglás, megéri. Miénk az egész hegyoldal, az egész erdő, senki se merészkedik a meseerdőnkbe. Délután úgy döntünk, leereszkedünk innen Saalbachba. A terv szerint a Ketting erdei úton eljutunk a Maurerkogel idilli lejtőin elterülő Moserbauernalmig, majd onnan némi hegymenetet leküzdve egy, a távolból oly’ kecsegtető tisztáson egészen Viehhofenig csúszunk. Talán három óra is lehetett, amikor az utolsó örömittas ívek után elhagyjuk a meseerdőt és indulunk az ismeretlenbe. Kisvártatva egy vastag hó alatt roskadozó házhoz jutunk, valahol a Maurerkogel és Kettingkopf közt. Csend. A csend hatalma kerít be minket, már kellően távol vagyunk a sípályáktól, a hüttéktől. Megállsz és mindenhol a csend lengedez, csak szíved lassú dobogása, a csodás hómezők, az idilli lejtők és a mesés fenyők. A háztól lefele egy tisztás, menni vagy maradni, ez itt a kérdés. Az első 500-600, talán 700 méter csábító, csupán a méteres hó alatt kirajzolódó patakmeder ad hajszálnyi kétséget az indulást illetően. Otthagyjuk és továbbhaladunk. Nem is olyan soká’ elérkezünk egy pásztorkunyhóhoz. Mintha megállt volna az idő, az üres istállóban foltokban hever a megtaposott szalma, enyhén lengedez egy kötél, mintha most engedték volna szabadjára a jószágokat. A pásztorlakban rozsdaette tányérban árva kanál hever. A Moserbauernalmtól nehezen találjuk az utat, túl nagy a hó, túl kicsi az út és már a látási viszonyok sem a legjobbak. Felfele tartunk, abban a hitben, hogy a helyes úton megyünk, az út egyre inkább ösvénnyé válik, majd az is elhalványul. Hirtelen három zerge vágtat át alattunk, megállnak, sokáig néznek, majd továbbszökkennek, és másodpercek alatt eltűnnek a sötét fenyvesekben. Közben olyan helyeken járunk, ahol olyan érzésem van, mintha mi lennénk először. Maradunk fenn, szinte csak traverzolunk és mászunk, közben patakmederről patakmederre vándorlunk. A hó még mindig első osztályú, olyan szűzies, megadja magát a lécek, deszkák alatt, mi csak élvezzük. Az utat már elvesztettük, talán kicsit el is tévedtünk, végül egy fiatal fenyvesekkel átszőtt tisztásra érünk, ahol egy határozott zergenyomot vélek felfedezni. Már a patakmedreknél is feltűnt, a zerge okos állat és ott megy át, ahol a legvastagabb a hó híd. A nyomok egy erdei útra vezetnek. Megvan az út, kiálltok! Az út kilométereken keresztül tör utat magának, mire elérkezünk a tisztásra. Már kissé fáradtan, kimerülten, ráadásul fél hat fele jár, a fényviszonyok sem a legjobbak. Az Antigl feletti tisztás maga lenne a freeride álom, de közben elértük azt a magasságot, ahol a korábbi fagyott hóréteget vagy 4-5 cm-es friss hó fedi. Kevés a mélyhó élményhez, egy „nagy napon” azonban amolyan hab a tortán lejtő. Este hat fele sikeresen elérjük a viehhofeni buszmegállót, ahonnan busszal jutunk tovább Zell am See-be.