Menü ≡

Síelés sírva, nevetve

2015.03.17.
Síelés sírva, nevetve A szerelem csodákra képes! – gondoltam, amikor kapcsolatunk elején hagytam, hogy Lacikám rábeszéljen egy egyhetes síútra. Amúgy inkább tengerpárti vagyok, és – hogy őszinte legyek, soha nem vittem túlzásba a testmozgást. Lehet, hogy éppen ezért küldött a végzet egy sportembert az utamba.
h i r d e t é s
Voltam már előtte is sípályán, és bár a hütténél tovább soha nem jutottam, mindig jól éreztem magam egy napozóágyon olvasgatva, forralt borozva. Olyankor a könyvem felett elnézve ámulattal figyeltem a sok boldog embert, amint könnyedén, vidáman siklanak azokban a szép színes ruhákban, jópofa sapkákban.
Lacinak simán elhittem, hogy pár nap múlva majd én is közéjük tartozva elegánsan csúszom lefelé a hegyen a jól megérdemelt császármorzsámért.

Két nap kőkemény szenvedés után még mindig egy, lejtését tekintve leszállópályára hasonlító gyalogúton próbálgattuk a hóekét, meg ilyesmit, amikor láttam, hogy az én drágám vágyakozva tekint a hegyek felé. Erről eszembe jutott az egyhetes síbérlet ára, amit már kifizetett, és picit megsajnáltam.
Túl sokat nem kellett őt győzködnöm, hogy menjen, síeljen, érezze jól magát, én pedig fogadok egy síoktatót.

Christopher fiatal, jó fej srác volt, hamar összetegeződtünk, és már kezdtük is az órát. Aztán még egyet, másnap még kettőt. Ötödik nap már elég jól összebarátkoztunk, és annyit haladtunk, hogy birtokba vehettem egy éppen üres gyerekpályát. Estem-keltem a kis elefántok, aranyos macik között, de a mosolyom addigra már nem volt őszinte.

Még jó fél óra hátra volt az órából, amikor Christopher elvette a botjaimat, mert jött egy óvodás csoport, és féltette a gyerekeket. Ezt persze nem mondta ki, hanem azzal próbált vigasztalni, hogy botok nélkül lehet, könnyebb lesz majd nekem. Volt is ebben igazság, mert végig nagyon zavartak, amikor egyfolytában beleakadtak a színes mesealakokba, meg esés közben soha nem tudtam mit kezdeni velük.

Miközben átadtam neki a botokat, felnéztem a hegyre, ahol méltóságteljesen csúszkált egy kisebb falunyi tömeg, csendben, lazán, felesleges mozdulatok, hadonászás nélkül. Tudtam, hogy köztük van valahol Laci is, mert egy-két óránál tovább úgysem hagyna magamra.
Most viszont nem őt sajnáltam, hanem magamat. De nagyon. Annyira, hogy teljes erővel kellett koncentrálnom, hogy a könnyeimet a pilláim mögött tudjam tartani.
Valószínűleg kevés sikerrel, mert Christopher megállt velem szemben, kedvesen rám nézett. Lassan levette a kesztyűjét, megsimogatta az arcomat, és barátságosan ennyit mondott:
- Mária! Ha te megtanulsz síelni, akkor én megnősülök!
Ekkor új értelmet nyert előttem a "sírva röhögni" kifejezés, de mondhatjuk úgy is, hogy megtanultam milyen az, amikor az egyik szemem sír, a másik pedig nevet.

Lacival összeházasodtunk, de síelni a barátaival jár. Ha egyszer mégis elmegyünk közösen, jól elleszek én a hüttében. Majd viszek könyvet.

Szerző: Kovácsi Szolga Mária
Szólj hozzá, legyél az első!
Kapcsolódó címkék:
Kapcsolódó cikkek:
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »