Interjú Bartus Miklóssal, az örökös magyar bajnokkal

Bartus Miklós nagy utat járt be. Filmklasszikussal élve: ő az a férfi, "aki a dombra ment fel, de hegyről jött le". Az egykori tizenkilencszeres magyar bajnok sízőből Magyarország egyik legkiválóbb szakembere lett, s bár tevékenyen már nem vesz részt a versenysportban, aki betér III. kerületi üzletébe (Bartus & fiai Slalom SPORT) és tanácsot, segítséget szeretne kérni a sízéssel kapcsolatban, biztos, hogy pontos, szakszerű és kielégítő válasszal távozik majd.

Nagy múltú sportbolt a III. kerületben. Az üzlet hátsó részében korszerű műhely, ahol Bartus Miklós épp egy márkás léc fölé hajol - szervizel. A falakon képek, oklevelek, elismerések, de nem csak ettől érzi úgy az ember: jó helyen jár. Több mint öt évtized tapasztalata, odaadása, munkája ötvöződik ebben az üzletben, s amikor a múltról, a kezdetekről faggatjuk tulajdonosát, egy halovány mosoly kíséretében életre kelti az emlékeit.

A HŐSKOR

Hogy milyen volt az ötvenes, hatvanas években síelni? - tekint maga elé Bartus Miklós. - Na, az volt az igazi hőskor! Én 1952-ben a Budapesti Honvédban kezdtem a pályafutásomat, hiszen a katonai kiképzés része volt a síképzés is. Ma is magam előtt látom a fa léceinket, a posztónadrágunkat, és nem felejtem el a hosszú zötykölődéseket sem a ponyvás katonai teherautó platóján. Így utaztunk a Mátrába versenyezni és edzeni. Akkoriban zárt közeg volt a sízőké, a Honvéd és az Újpesti Dózsa versenyzői közé nehéz volt magánszemélyként, hobbisízőként beférkőzni. Szóval mindenki ismert mindenkit és mindenki megosztozott mindenen.

Vagyis nem voltak még saját léceik sem.

Nem, párosával osztoztunk meg a léceken. Ráadásul az első felszerelések csak az 1950-es években jöhettek be külföldről. Lengyel és csehszlovák síléceken bontogattuk a szárnyainkat.

Mikor utazhatott el először komoly síterepre?

Negyvenkilencig még jártak külföldre síelni a magyar versenyzők, majd 1950 és 1956 között úgymond lezárták a határokat, nem utazhatott senki. Én 1956-ban Lengyelországban szerepeltem először nemzetközi versenyen, Ausztriában pedig 1961-ben egy területi versenyen csatoltam először lécet. Az első jelentősebb világversenyem az 1963-as innsbrucki előolimpia volt, amelyre a Szabadság-hegyen egy 100 méteres pályán készültünk fel.

Gondolom nagyot ámultak az innsbrucki körülményeket látva.

Konkrétan berezeltünk a három kilométeres pálya tetején. Irreális volt minden, kimondhatatlan volt az a szakadék, ami a mi felkészülési, no és a versenykörülmények között tátongott. A kötelező edzésen a többiek inkább egy műeséssel oldották meg, hogy ne kelljen indulniuk a lesikláson. Én azonban rajthoz álltam a Patscherkofelen, és még ők voltak megsértődve, amikor sikerült célba érnem a borzasztó nehéz pályán. Azt hiszem, a 104. helyet szereztem meg.

Mikor érintette meg a magyar sísportot a "profizmus szele"?

A hetvenes években. Akkor már elvétve kaptunk "ablakot" az útlevelünkbe, Kovács Barna barátommal több Világkupán és Európa Kupán is rajthoz álltunk. Elképesztően ócska autóval jártuk Európát, az üzemanyag alig volt elég az oda-vissza útra. Később már ügyesen sáfárkodtunk. A gyártóktól kapott hat pár lécből például hármat eladtunk, és ebből az összegből már két-három edzőtábort fedezni tudtunk.

FOCIMECCSEK THÖNIÉKKEL

A Világkupákon sikerült a sztárok, mondjuk Jean-Claude Killy, Karl Schranz, Franz Klammer vagy Gustavo Thöni közelébe kerülni?

Óriás-műlesiklásban mi száz feletti rajtszámokkal versenyeztünk. Kis túlzással a hónaljunkig ért az a teknő, amit az előttünk lévők a kapuk körül kikotortak már a pályán. Amikor mi elrugaszkodtunk a rajtnál, Thöniék már lezuhanyoztak és az ebédjüket fogyasztották, szóval elég távol voltunk az ő nagyságuktól. Azért néha egy-egy focimeccs erejéig összecsaphattunk velük a Világkupák előtt.

A női válogatott technikai edzőjeként is hasonló körülmények voltak jellemzőek a magyar sísportra?

Talán egy kicsivel szervezettebben működött a sportág. Egy-egy közös tréningek erejéig összefogtunk a lengyel, a szlovén, a csehszlovák csapattal. Az őszi időszakokban volt, hogy három-négy edzőtáborba is el tudtunk utazni a lányokkal, de az igazi csapatmunka, a nagy stáb még mindig hiányzott a versenyzők mögül. Jórészt minden önerőből működött, és sajnos működik most is. Akkoriban Apjokék voltak a példái a családi elhivatottságnak, most a Berecz család tesz meg mindent azért, hogy lányukból, Annából Világkupás versenyző lehessen.

Csak pénz kérdése, hogy az osztrák versenyzőkéhez hasonló szintre jusson magyar síző?

Elsősorban pénzkérdés. És rengeteg pénzről van szó! Az NDK példája tökéletesen mutatja ezt. Annak idején elhatározták, hogy ütőképes csapatot építenek, és minden követ meg is mozgattak ennek érdekében. Négy év alatt olyan versenyzőket neveltek, akik a Világkupában rendre hozták a Top10-es eredményeket. Aztán rájöttek, hogy képtelenek folyamatosan előteremteni ezt a pénzt, és mintha elvágták volna, az NDK-s sízők eltűntek a süllyesztőben.

JÓL NÉZ KI A MAGYAR A PÁLYÁN

Azért fejezte be az edzősködést, mert kilátástalannak érezte a helyzetet a versenysportban?

Több lehetőséget láttam a síoktatásban. Akár hiszi, akár nem, már az átkosban kiválóan működött a síoktató rendszer. Az emberek szervezett síutakra mentek, és valódi pályákon, képzett síoktatókkal tudtak végigsíelni egy-egy hetet. Ez nagyon felhozta az átlag magyar síelő tudását.

Jellemzően ma is igénybe veszik az oktatók segítségét a magyarok?

A többség igen. És megmondom őszintén, jól néz ki a magyar síző, komoly tudással bír, egy-két kivétellel egyáltalán nincs szégyenkeznivalónk a síparadicsomokban. Sok olyan síző van, aki a téli szezonban legalább egy hetet oktatóval síel, hiszen fontosnak tartja a fejlődését. A lényeg, hogy a megfelelő technikát elsajátítsuk, hiszen akkor hajlott korban is, kis erőfeszítéssel élvezetesen tudunk síelni.

Gondolom, a carving lécek "forradalma" is középpontba helyezte a síoktatókat.

Így van, hiszen új fejlesztéseket kellett megismerni, új technikát kellett elsajátítani az embereknek. Én legelőször 1995-ben találkoztam carving lécekkel, Japánban az Intersí Kongresszuson mutatták be a svédek. A versenysportban először Alberto Tomba használt ilyen léceket, de ha jól emlékszem, 1998 óta használják a versenyzők a Világkupa-sorozatban.

Ön kétszer is vezetője volt a magyar demo csapatnak az Intersí Kongresszusokon. Milyen a megítélése a magyar síoktatóknak?

Nagyon jó, erős a képzés Magyarországon, így állíthatom, hogy felkészült, napra kész oktatóink vannak. Bár sokan úgy hiszik, hogy a jó sítudás elegendő az oktatói vizsgához, sokan elvéreznek a "poroszos" képzés során. Az elmúlt évek során akadtak élversenyzők is, akik nem tudtak megfelelni a vizsgakövetelményeknek, hiszen nem elegendő végigrepeszteni a pályán, meg kell tanulni azt a metódust, ami az oktatás lényegét jelenti.

Keresettek a magyar oktatók külföldön?

Igen, nagy a bizalom irányunkban. És érdekes, hogy nem csak oktatóként, de edzőként is igénylik a magyar szakembereket. Kovács Barna például dolgozott már a chilei, az ausztrál és az új-zélandi válogatott mellett, míg Kovács Tamás Hollandiában és Olaszországban kapott munkát.

Ön nem fogadna el hasonló felkérést?

Ó nem. Én már szakítottam a versenysporttal, csak kívülről szemlélem az eseményeket. Nem is nagyon szeretek véleményt formálni, mert okoskodásnak, magamutogatásnak tűnne. Én például a szorgalmamnak köszönhetem mindazt, amit elértem ebben a sportágban, kitartásommal sokszor a nagy tehetségek feje fölé tudtam nőni. Most abszolút boldog vagyok ezzel az üzlettel és a fiaimmal, akik szintén kiveszik a részüket a vállalkozásunkban. Ezt a síszezont idén már új, nagyobb üzlethelyiségben kezdtük, ahol már kölcsönzéssel, nyáron pedig kerékpárokkal is foglalkozunk, így igyekszem a legtöbb energiámat erre fordítani. A versenysportból pedig elég nekem mindaz, amit a televízión keresztül látok. Hétvégenként, ha van időm, megnézem a Világkupa-futamokat és szorítok a norvég versenyzőkért, mert az ő hozzáállásuk, kitartásuk és akaratuk áll a legközelebb az én hitvallásomhoz, felfogásomhoz. Szóval, köszönöm szépen: jól vagyok ...

BARTUS MIKLÓS ÉLETÚTJA:

• 1952: versenyző (Bp. Honvéd Síszakosztály)
• 1955-1976: Négyszeres ifi és 19-szeres felnőtt magyar bajnok
• 1978: Síedzői Diploma (Testnevelési Főiskola)
• 1978-1984: Technikai edző (Női alpesi válogatott)
• 1982-től: síedző-vizsgáztató (a TFTI megbízásából)
• 1988: Örökös magyar bajnok (a Magyar Sí Szövetség 75 éves jubileuma alkalmából)
• 1989-től: vezető síoktató (a Síoktatók Magyarországi Szövetségénél részt vesz a síoktatók felkészítésében, vizsgáztatásában)
• 1990-től: síoktató filmsorozatok bemutatóvezetője (MTV), valamint számos egyéb oktatófilm és könyv lektora, szakmai tanácsadója
• 1991: St. Anton am Arlberg, Ausztria: demonstrátor (Hungarian Snowsport Demo Team)
• 1995: Nozawa Onsen, Japan: demonstrátor (Hungarian Snowsport Demo Team)
• 1995-1998: Magyar Eurosport szakkommentátor (Sí Világkupa)
• 2000: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (a sísport és síturizmus népszerűsítésében és a hazai síoktatásban végzett kiemelkedő munkájáért)