Az egykori KGST-országok sípályái

h i r d e t é s

Magyarorsazág

Kis pénz, kis foci - mondta legnagyobb labdarúgónk az előző rendszerben. Kis pénz, kis síelés - mondhatnánk erre az utóbbi években. A kis pénz arra az eléggé alacsony összeghatárra vonatkozik, amely felett már nem érdemes befektetni a hazai síterepekbe, mert sosem fog megtérülni a beruházás. Az utóbbi években modernizálódó síterepeink átlagosan 200-300 millió forintos beruházással próbálják behozni az előző évtizedek összes lemaradását. Biztosan lehetne többet is költeni fejlesztésre, de attól a hegyeink nem lesznek magasabbak, a pályákon nem fog több síelő elférni, és ami a lényeg: sokkal több bérletet nem lehetne eladni. Egy olyan tél után, mint a tavalyi, az is kész csoda, hogy egyetlen magyar pálya sem ment tönkre az idei szezonra!

Az idő megszépíti az emlékeket. Állítólag régebben sokkal több volt a hó, jóval hidegebb volt és jókat lehetett síelni, miután kezdésnek a síelők közösen letaposták a pályát. Egy dolog nem változott: a tömeg. A síelés ma is rendkívül népszerű nálunk. Nincsenek alpesi hegyeink, hosszú és meredek pályáink, kényelmes ülőliftjeink, a napijegyárak jobb helyeken már közelítik az ötezer forintot, hétvégenként mégis annyian vagyunk a pályákon, hogy szinte lépni sem tudunk egymástól.

Így volt ez a hőskorban is, a Bükk és a Mátra parkolóit tömegesen lepték el a kor autói. Bánkút fogalom volt abban az időben. A bükki síterep népszerűsége egy mai fiatalnak felfoghatatlan lehet, de abban az időben sokat szerepelt az állami tévécsatorna műsorán. A hírekben továbbra is szerepelnek, de sajnos legtöbbször már nem azt hallani, hogy milyen nagyszerűek itt a hóviszonyok. Tavaly egyetlen napot sem lehetett itt síelni.

Nem tudok olyan síterepről Európában, ahol hóágyúk nélkül lehet üzemeltetni egy teljes szezont. Még a gleccsereken is hóágyúznak az Alpokban. Bánkút a Bükki Nemzeti Park és a természetvédelem fogságában szenved évek óta. Minden tiltott, amivel egy modern síterepet normálisan lehetne üzemeltetni. Ezzel vélhetően megpecsételődött a síterep sorsa, mert nincs olyan bolond, aki a jelenlegi körülmények között pénzt költene rá.

Hasonlóan reménytelen harcot folytat a helyi erdészettel a nagy-hideg-hegyi sípálya. Nem véletlenül hívják így a környéket, de víztározó és hóágyúk nélkül lassan itt is csak a hógolyóra valót lehet összekaparni. Tiszteletre méltó törekvések ugyan akadnak: felújított turistaház, új liftek, rendbe tett pályák, de az ellenérdekelt felek tesznek róla, hogy már a pályák megközelítése, valamint a parkolás is komoly kihívás elé állítsa az ideérkező síelőket.

Kicsit jobb a helyzet a Duna másik oldalán. Visegrád-Nagyvillám apró, de határozott léptekkel a legjobb úton halad afelé, hogy egyszer a budapesti családosok síterepe legyen, akár egy munka utáni esti síelésre is. Lassan feléledt a magyar síelés bölcsője, Dobogókő is, ahol az országban először már 1923-ban is lehetett síelni. Komolyabb befektetők nem jelentek meg, egy lelkes alapítvány vette kezébe a pálya üzemeltetését. Csak addig tudnak nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ér, de munkájuk első komolyabb jelei már szemmel láthatóak. Közelsége miatt mindkét hely kárpótolhatja némiképp a Normafától megfosztott fővárosi síelőket.

Az előző rendszerben két közkedvelt síterep létezett. A már említett Bánkút mellett Kékestetőre is özönlött a nép egy-egy havas hétvégén. Az ország legmagasabb pontján található pályákat hosszú távra bérbe vette egy gazdasági társaság. A déli pályát kissé átszabták, megnőtt a szélessége, enyhültek a lejtői, igazi családi pálya lett belőle, ahol akár nagymama és unoka is biztonságosan síelhet együtt. A legendás északi pálya és a hozzá tartozó lift modernizálása is megtörtént, de Holle anyó tavaly nem díjazta havazással az üzemeltetők fáradozásait.

A szomszédos Mátraszentistván néhány éve kisebb lépéselőnyre tett szert. A korábban is működő két meredekebb pálya mellé számos kezdőknek valót építettek az üzemeltetők. A műszaki felszereltségnek köszönhetően az utóbbi években itt tartottak nyitva a legtöbbet a pályák. Úgy tűnik, a Sípark üzemeltetői jól okoskodtak, amikor a hóágyúzás feltételeinek javítására költötték a pénzüket, hiszen idén decemberben csak a hóágyúzott pályákon lehetett síelni itthon, ám a hideg időnek köszönhetően egész hónapban folyamatosan. A múlt emlékei a Mátrában is kísértenek, szebb napokat látott sípályák árválkodnak Galyatetőn vagy Mátraszentimrén, akárcsak szerte az országban. Közös bennük a pénztelenség, az elhanyagolt és elavult műszaki berendezések. Havazás hiányában nem üzemelnek, így nincs pénz a létesítmények fenntartására sem. Gyakran előfordul, hogy amiben a természet nem tud kárt tenni, azt vandálok teszik tönkre, vagy a felvonók értékesebb darabjai a hulladékfelvásárlók telephelyein kötnek ki. Ha eddig ez nem derült volna ki, minden tiszteletünk azoké, akik megpróbálják a hazai síterepeket a mostoha körülmények ellenére is életben tartani.

Sőt! Vannak olyanok, akik a fent említett nehézségek ellenére is belevágnak egy lepusztult pálya modernizálásába, mint például az idén az eplényiek. Magyar viszonylatban igazán irigylésre méltó műszaki beruházással próbálnak egy színvonalas síterepet kialakítani a Bakonyban. Az első hetek adatai bebizonyították, hogy látogatókban nincs hiány, valószínűleg még néhány hasonló méretű síterepet is gond nélkül megtöltenének a téli sportok magyar szerelmesei.

Igény tehát van a hazai síelésre, de amíg az igény nagy, a hazai kínálat kicsi. Már odáig jutottunk, hogy aki tud, az inkább csak hét közben megy, hogy elkerülje a tömeget. Biztosan javítana a helyzeten, ha a többi jobb napokat látott síterepbe is életet lehetne lehelni, de manapság még lasszóval sem lehet fogni olyan őrültet (a szó nemes értelmében), aki állami támogatás nélkül, a hivatalok packázásai ellenére és a túlbuzgó természetvédők ellenszelében jelentős pénzzel szállna be a fejlesztésekbe. Amíg ez így marad, addig túl sok változásra nem lehet számítani, a közeli szlovák és osztrák síterepek pedig tárt karokkal fogadják majd a hazai viszonyok elől odamenekülő magyarokat.

Csehszlovákia

A legtöbb magyar annak idején Csehszlovákiába járt síelni, vagyis inkább koptatni a pályákat, mert a szlovákok még ma is csak arra emlékeznek, hogy jöttek a magyarok a drága felszereléseikkel, de síelni nem nagyon tudtak. Mint minden túlzásban, ebben is van egy kis igazság, hiszen lapos kis országunkban nem sokat lehetett gyakorolni akkoriban (sem) ezt a sportot.

Amikor beköszöntött a rendszerváltás, sokan azt hitték, hogy majd ömlik a pénz a szlovák síterepekhez, és éveken belül felzárkózhatnak az osztrákok mögé. Ebből mára semmi sem lett, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a pozsonyi síelők is inkább az osztrák Alpok, mint a hazai hegyek felé veszik az irányt. Így utólag visszatekintve különösebb csoda nem történt, inkább az lett volna meglepetés, ha tényleg beindultak volna a komoly fejlesztések.

A „bársonyos forradalom” után csak arra kellett várni, hogy Csehország és Szlovákia elváljon egymástól. Erre a síterepek is nagyon vártak, hiszen a rendszerváltástól az 1993-as önállósodásig nem is épült ülőlift (lanovka) szlovák területen. Az első már tényleg szlováknak számító síszezonban gyorsan átadtak néhány ülőliftet Korompán, a Csorba-tónál és Chopok déli oldalán.

Hamar kiderült, hogy európai színvonalú síterepek létrehozásához és üzemeltetéséhez nagyon sok pénzre van szükség. Az állami üzemeltetésű síterepek lassan kerültek magánkézbe, és a külföldi befektetők sem tolongtak. A külföldieket több tényező is elriasztotta. Szlovákia tele van apró, összesen néhány kilométernyi pályával rendelkező síterepekkel, amelyek sosem veszik fel a versenyt az alpesi terepekkel. A hazai fizetőképes kereslet korlátozott, a külföldi síelők pedig nem fognak iderepülni és eltölteni egy hetet 5-10 kilométeres síterepeken.

Persze lehetne az apró síterepeket bővíteni vagy modernizálni, de a bürokrácia útvesztői és a környezetvédők kemény fellépése az összes külföldi befektetőnek azt üzenték, hogy jobb, ha máshol fektetik be pénzüket. Azóta már a hazai befektetők is fennakadtak a környezetvédők ellenállásán.

Az ország jelképének számító Magas-Tátrában teljesen megállt az idő. Lassan harminc éve nem épült új sípálya, és a felvonók közül is csak olyanokat modernizáltak, amelyek nyáron is szállíthatnak turistákat. Jelenleg teljes építési tilalom érvényes a Magas-Tátrára, csak a meglévő infrastruktúrát szabad modernizálni, amit érthetően senki sem kapkod el. Az ország egyik legnagyobb cége papíron már rég átszabta a Magas-Tátrát modern liftekkel, új pályákkal, de amíg nem tisztázódnak a viszonyok, addig senki sem akar itt fejlesztésre költeni. Fáj az ember szíve, amikor szezon előtt csak olyan újdonságokról tud beszámolni éveken át, hogy átszervezték a bérletrendszert, kifestették a buszmegállót, pár kocsival több fér el a parkolóban, de sehol egy új lift vagy egy új pálya.

Az új tervek pedig nagyon hatásosak. A 2010-es évekre egy tehetősebb réteg igényeinek megfelelő és az ő pénztárcájukat megcélzó fejlesztéseket terveznek, és ha ezek megvalósulnak, akkor már nem nagyon beszélhetünk majd a régi idők téli tömegturizmusáról. Amíg a magasan fekvő és viszonylag hóbiztos területeken a törvények hátráltatják a fejlesztéseket, addig az alacsonyabban lévő síterepek elég bátran fejlesztettek.

A földrajzi hátrányaikat modernebb infrastruktúrával kompenzáló észak-szlovák síterepek (pl. Vratna, Velka Raca vagy Orava Snow) korszerűbb szolgáltatásokat nyújtanak, mint az idegenforgalom fellegvárának számító Magas-Tátra. A kisebb terepek fejlesztési kedve töretlen, lassan megszokott lesz, hogy legalább egy-egy lanovka üzemeljen ezeken a helyeken is. Lassan, de fejlődnek egykori kedvenc helyeink, Donovaly és Chopok is.

A chopokiak minden évben körülbelül 2 milliárd forintot költenek fejlesztésre, ebből az összegből már 5-6 magyar pályát elég jól rendbe lehetne tenni, de ezt a befektetést meg is kell fizettetni a síelőkkel. Hóágyút, ratrakot vagy modern lifteket ide is uniós áron hoznak a nyugati cégek, az elavultabb felvonók miatt még az üzemeltetési költség sem sokkal kisebb. Mivel az árak már az osztrák szintet idézik, sokan osztrák szemüvegen keresztül vizsgálják a terep színvonalát is. Ha még jobban megemelnék a drága jegyárakat, akkor sem lennének kevesebben, ugyanis nincs igazán hova menni. A drága jegyek miatt lemorzsolódott néhány szlovák vagy magyar helyére jóval több lengyel vagy orosz érkezik.

Lassan eltűnik a helyiek egykori kizárólagos felvonógyára, a késmárki Tatrapoma. A gyár még üzemel, de felvonóinak nagyobb részét a cseh, lengyel, orosz vagy magyar terepeken kénytelen értékesíteni. A hazai piacról teljesen kiszorítják őket a sokkal modernebb megoldásokat szállító külföldi felvonógyártók. Az osztrák Doppelmayr már megvetette a lábát Szlovákiában: leányvállalatot alapított Kassa mellett.

Bulgária

A volt KGST-országok közül Bulgária nagyon begyújtotta a rakétákat. Banszko, Borovec és Pamporovo már az „átkosban” is népszerűnek számított, azonban ha valaki így, évtizedekkel később újra odatévedne, valószínűleg rá sem ismerne a szocialista síelés egykori fellegváraira. Közvetlenül a rendszerváltás után a bolgárok lemaradtak a külföldi pénzek becsalogatásáért folytatott küzdelemben. Ez azonban jelentősen megváltozott az utóbbi években, hiszen aki egy zsák pénzzel érkezik, az szinte bármit építhet az idegenforgalom szférájában. Ennek köszönhette Banszko is hirtelen felvirágzását. Az angol és ír befektetők szinte új várost húztak fel néhány év alatt, a Doppelmayr nem győzte építeni a modern ülőlifteket. A helyiek úgy érezték, megfogták az Isten lábát. Aki valamit építeni akart, és volt hozzá pénze, megtehette. Az ész nélküli fejlesztéseknek hamar megjött a böjtje, a fejlesztés nélkül hagyott régi elektromos és egyéb közműhálózatok képtelenek voltak kiszolgálni a megnövekedett igényeket. Jöttek a korlátozások, hogy elkerüljék a bolgár aprés-ski életet koromsötétben.

Az ország tele van 2000 méter feletti hegyoldalakkal és fejlesztési tervekkel. A következő évtizedben külföldi segítséggel akár tíz teljesen modern síterepet is kiépíthetnek a magas hegyekben. A bolgárok mentalitását találóan jellemzi a fejlesztésekben résztvevő osztrákok véleménye, mely szerint a hazaiak nagyon türelmetlenek: „Banszkóban öt év alatt akartak annyit felépíteni, amennyit Kitzbühelben száz évig tartott.”

Jugoszlávia

Az egykori Jugoszlávia nem volt igazi KGST-ország (csak társult tag volt), de abban az időben remek síterepekkel rendelkezett, ahova el is jutott néhány honfitársunk. Először a szlovénok szabadultak ki a nagy közösködésből. Rövid idő alatt sikerült rendbe tenniük országukat és síterepeiket. Ma már sokkal inkább az osztrák síterepekre emlékeztetnek a szlovén pályák, mint a többi délszláv ország terepeire.

A mai Bosznia területén található síterepek a nyolcvanas években lépést tartottak a világ legmodernebb síterepeivel, hiszen 1984-ben itt rendezték a téli olimpiát. Jahorina és Bjelasnica síterepeire azóta sem költöttek sokat. Osztrák befektetők láttak fantáziát az egykori olimpiai helyszínekben, de nagyon lassan halad a fejlesztés, talán 2020-ra lehet kész a síterep.

A délszláv háború nemcsak károkat okozott a síterepeken, hanem hosszú időre vissza is vetette azok fejlődését. Teljesen érthető, ha egy háborút lezáró ország nem a síterepei rendbetételével kezdi meg az újjáépítést. Boszniában még ma is vannak olyan síterepek, ahol a pályákon kívül tilos síelni, mert még nem szedték fel az összes aknát. A szerbek legjobb síterepén, Kopaonikon is csak tavaly sikerült eltávolítani az utolsó NATO bombákat.

Miután a síelés egyik fellegvára, az ottani legmagasabb hegység, a Júliai-Alpok Szlovéniához került, a szerbek tekintete a második legmagasabb hegyre, a montenegrói Durmitor-hegységre és annak síterepeire szegeződött. Ez sem tartott örökké, hiszen a montenegróiak 2006-ban különváltak a szerbektől. A montenegróiak is a bolgár utat követik az idegenforgalmi fejlesztések területén, de egyelőre a síterepekkel nem nagyon törődnek, szinte csak a tengerpartra koncentrálnak.

A rendszerváltásnak - az élet más területeihez hasonlóan - a síterepek között is vannak nyertesei és vesztesei is. Az állam teljesen kiszállt a sípályák üzemeltetéséből az egész régióban, és csak azok a terepek maradtak életben és fejlődtek tovább, ahová pénz érkezett. A magyar és szlovák pályákra egyaránt jellemzők a pénzhiány, valamint a leküzdhetetlen tiltások és korlátozások. Bulgária, a délszláv régió és előbb-utóbb Románia is szép fejlődést futhat be a beérkezett külföldi pénzeknek és a lazább szabályozásoknak köszönhetően.