Az útra erős szélben került sor, és a leszállást az is nehezítette, hogy a helikopteren nem sítalpak, hanem kerekek voltak. A háromfős személyzet helyett így a gép biztonságos landolásához hat emberre volt szükség. A csapatot egy vezető kísérte, ő választotta ki a síelésre alkalmas terepet, és ő haladt a csapat élén a völgy felé. Egyedül nála volt rádió, ezzel hívta a pilótát, miután az ék alakban, egymástól 10-10 méterre haladó sízők leértek a völgybe.
Naponta több lesiklásra is sor került a vad, egyenetlen terepen, ahol a síelők útja törpefenyők, bokrok között vezetett, félméteres kemény szűzhavon. Az egy-másfél méteres szintkülönbségekkel szabdalt területeken a hó gyakran köveket, gyökereket, vagy akár befagyott patakot is fedett, ezért Vági Zoltán azoknak, akik hasonló helyekre vetődnek, a kevésbé jó állapotú lécek használatát ajánlja.
A veszélyekről végül még csak annyit, hogy a második turnus helisízése már nem valósulhatott meg, ugyanis a helikopter meghibásodott és a kényszerleszállás során komolyan megsérült.