Mount Everest - sílécen és snowboardon

Számukra a legnagyobb kihívást természetesen a legmagasabb csúcs, az Everest jelenti. Idén volt 50 éve, hogy Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay először megmászták a csúcsot. Az azóta eltelt öt évtizedben több mint ezren követték őket, idén nyáron már szinte ki lehetett tenni a megtelt táblát az alaptáborba, annyian gyűltek össze. Ez alapján arra is gondolhatnánk, hogy az Everest csúcsáról is tucatjával jutottak már le extrém síelők. Ez azonban koránt sincs így. Sőt! Eddig mindössze egyetlen embernek sikerült sílécekkel lejutnia a 8850 méter magasból, és a snowboardosok között is csak egy ilyen akadt.

Az egyetlen extrém síelő, akinek sikerült lejutnia szlovén, Davo Karnicarnak hívják. 2000. október 7-én, Elan lécein, a világon elsőként a 8850 méteres csúcsról síelt le az 5300 méter magasban lévő alaptáborig, anélkül, hogy síléceit akár egyszer is levette volna. Mindehhez öt órára volt szüksége. Három évvel Davo sikere után 2001 és 2002 extrémsí-világbajnoknője, a 37 éves amerikai Maegan Carney úgy döntött, ő is megpróbálja. Kétszeres világbajnokként azt senkinek sem kellett bizonygatnia, hogy a sítudása megvan ahhoz, hogy épségben le tudjon jutni. Nem is ez jelentette számára a problémát. A négyszeres csúcsmászó, hegyi vezető kanadai Wally Berg expedíciójához csatlakozott. Úgy döntött, hogy arra megy felfelé is, amerre le akar jönni, a déli oldalon, hogy közvetlen közelről tanulmányozgassa közben a hóviszonyokat, a sziklásabb részeket. Az expedíciót nem a mászási főszezonra (tavasz-nyár) időzítették, hanem a hóban sokkal gazdagabb, de egyben viharosabb őszi monszun időszakra. Ez a mászásnál hátrány, a síelés szempontjából viszont előny. Már ha valakinek sikerült a csúcsig feljutnia.

Lefelé a legnehezebb szakasznak a 60 fokos lejtésű Hillary Stepet tartják. Itt Maegan abban bízva akart keresztülvergődni, hogy azt a mászás előtti hetekben leesett hó részben feltölti. A világbajnoknőnek - legalábbis idén - ez nem adatott meg. A viharos időjárás és a lavinák miatt az expedíció egy másik tagjával 2003. október 27-én úgy döntött, nem kockáztat, és még mászás közben, félúton visszafordult.

Maegannal a meghiúsult kísérlet után sikerült beszélnem. A világbajnoknő így összegezte tapasztalatait: "Az Everest veszélyesebb, mint valaha is képzeltem. Minden nap szakadtak le darabok a Khumbu jégfalból vagy egy lavina zúgott le az útvonalunkon. Ha bármelyikünk pont ott lett volna abban a pillanatban, már halott lenne. Mivel több mint két hónapot töltöttünk a hegynél, rengeteg időnk volt ezeken a veszélyeken gondolkodni. Másrészt úgy éreztem, hogy a sítudásom bőven elegendő volt a feladathoz, ezért mindenképpen vissza akarok menni és újra megpróbálni."

Az illendőség megkívánja, hogy ejtsünk pár szót az osztrák Hans Kammerlander kísérletéről is. Néhány forrás szerint a híres tiroli hegymászó nevéhez fűződik az első lesíelés az Everestről. Ez azonban nem teljesen igaz. Hans ugyanis az út egy részén, ahol nem volt elég hó, levette a léceit. Érdekesség, hogy Davo első kísérlete Hanséhoz hasonlóan szintén 1996-ra tehető. Neki akkor a hóvihar hiúsította meg a síelését.

És mi van a snowboardosokkal? - merülhet fel a kérdés. Az első hivatalos csúszás itt is egy tiroli nevéhez fűződik. Dr. Stefan Gatt 2001-ben mászott fel a csúcsra, egy snowboarddal a hátán. Lefelé azonban, Hans Kammerlanderhez hasonlóan, nem a teljes utat tette meg a deszkán. Stefan visszaemlékezése szerint: "Ott álltam a világ tetején. Készítettem néhány fotót, majd felcsatoltam a deszkát, és lesnowboardoztam 8650 méterig. Ott lecsatoltam a deszkát, és 7600 méterig cipeltem. Itt töltöttük az éjszakát, mielőtt továbbindultunk lefelé."

Az első igazi deszkás lesiklás a francia Marco Siffredi nevéhez fűződik. Marco ránézésre az extrém sportolók prototípusa, a szivárvány színeiben játszó hajával és olyan széles mosollyal, mint az Everest északi fala. Bár sokan csak legyintettek, amikor bejelentette, hogy ő a csúcstól az alaptáborig akar ledeszkázni, mondván, hogy túl fiatal (22 éves volt ekkor). Nemsokára kiderült, hogy az örökké jókedvű Marco komolyan beszélt. 2001 májusában az Everest északi oldalán, a Norton Couloiron jött le, egészen az alaptáborig. Vagyis 5300 métert deszkázott végig a világ tetejéről, egy Elan deszkán. Karnicar és Kammerlander is megoldhatatlannak tartotta ezt az útvonalat, mondván, hogy félút táján van benne egy megvalósíthatatlan ugrás. Felfelé oxigénnel mászott, ráadásul nem is ő cipelte végig a deszkáját, de őt nem is a kaland hegymászásrésze érdekelte. Ő a lefelé vezető útra tartogatta az erejét.

A veszte az lett, hogy még ez sem volt elég neki. Új kihívásokra vágyott. Úgy döntött, megpróbálja a lehetetlent: lejutni a Hornbein Couloiron, az északi fal nyugati részén. Ez a legmeredekebb folyosó, végig 45-55 fokos lejtővel. Marco 2002. szeptember 8-án sikeresen feljutott a csúcsra, ahol egy órát töltött. Délután háromkor elindult lefelé. A mászásban segítő serpák addigra már útban voltak az alaptábor felé. Egy serpa maradt hátra 3000 méterrel a csúcs alatt. A terv az volt, hogy ő bevárja Marcot, és a Hornbein Couloir aljában töltik az éjszakát, majd másnap indulnak tovább az alaptábor felé. Marcot lentről, az alaptáborból, egy teleszkóppal figyelte barátja, Olivier Besson. Ő volt az utolsó, aki a svájci fiút látta. Napokig kutattak utána, 8600 méterig találtak deszkanyomokat, annál lejjebb azonban nem bukkantak Marco nyomára, azóta sem.

Ahogy a síelőknél, a snowboardosoknál sem bővült azóta a sikeres lesiklások listája. Viszont a deszkásoknál is van egy próbálkozó, aki Maeganhoz hasonlóan szintén amerikai, ő Stephen Koch. Stephen azt vette a fejébe, hogy ő lesz az első ember, aki nemcsak, hogy megmássza a Hét Csúcsot, vagyis a hét kontinens legmagasabb pontjait, de azokról le is snowboardozik. Hatot már kipipálhat, az Everest azonban eleddig kifogott rajta. Mivel Stephent is jó adag egóval áldotta meg az ég, úgy döntött, ha már nem ő lesz az első, aki deszkával lejön az Everestről, előáll valami újdonsággal, olyasmivel, ami eddig senkinek sem sikerült. Ez pedig nem más, mint a Hornbein, ahol Marco meghalt.

Stephennel még a nyáron otthonában, Wyomingban sikerült beszélnem. Elmondása szerint neki azért lehet több esélye a svájcinál, mert "én ott szeretek fölmászni, ahol ledeszkázom. Így pontosan fel tudom térképezni, hogy milyenek a körülmények, és mi vár rám majd lefelé. Marco nem a Hornbeinon ment fel. A másik különbség az lesz, hogy a serpáimmal én oxigénpalackok nélkül mászom, mert így fizikailag pontosabban tudjuk, hogy merre járunk". Így is tettek. Csakhogy a hegy hozzájuk sem volt kegyes. Többhetes kísérletezés után idén szeptember 10-én úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Az időjárási viszonyok és a hó állapota miatt nem tudtak feljutni a csúcsra. Persze Stephen így is deszkán tette meg az utat lefelé, azonban továbbra sem mondhatja el magáról, hogy mind a hét kontinens csúcsáról ledeszkázott. Az Everesttel nem bír.

Vagyis jelenleg Davo Karnicar az egyetlen élő ember, aki mesélni tud arról, hogy milyen az út a csúcstól az alaptáborig, léceken a lábán. A legutóbbi információk szerint Davo - Stephenhez hasonlóan - a Hét Csúcsra tör.