Interjú Ozsváth Miklóssal, a Magyar Sí Szövetség főtitkárával

- Néhány évvel ezelőtt az Ön elődje azt nyilatkozta lapunknak, hogy a Magyar Síszövetség a túlélésért küzd. Azóta is ilyen súlyos a helyzet?

- Igen is, meg nem is. Az állami finanszírozás összege olyan minimális, hogy még a szövetség működési költségeit sem fedezi, és akkor még szó sincs például a válogatott támogatásáról. Ehhez mindenképpen szereznünk kell támogatásokat, ezért most azon dolgozunk, hogy olyan értékeket tudjunk felmutatni, amelyek a szponzorok számára vonzóak lehetnek. Más a helyzet viszont abból a szempontból, hogy az új elnökség kész szükség esetén kapcsolataival vagy saját erővel is beszállni a szövetség anyagi támogatásába.

- Mi az, ami leginkább pénz kérdése?

- Ahhoz, hogy előrelépjünk, meg kell teremtenünk a hazai síelés komolyabb feltételeit a tömegsport és a versenyzés számára egyaránt. Meg kell oldani, hogy a gyerekeknek legyen lehetőségük Budapesten edzésre járni, és ne több órát vagy napot töltsenek utazással.

Szeretnénk, ha a sífutóknak Csillebérc és Normafa környékén géppel taposott nyom készülne, ami azért lenne nagy dolog, mert erre már lehetne gyerekeket toborozni. A Normafa egyébként is olyan központi terület - Budapest kétmilliós lakosságával, évente 60-80 havas nappal -, hogy ha a szövetség nem szerepelteti stratégiai céljai között, akkor mindenképpen hibázik, tekintve, hogy itt akár alpesi versenyeket is lehetne szervezni. A szövetség kezelésében van a sífutó- és biatlonlétesítmény Galyatetőn, ahol régebben alpesi pálya is működött, mely paramétereit tekintve már komolyabb versenyekre is alkalmas. Vannak, akik azt mondják, hogy a magyar bajnokságot nem is lenne szabad külföldre vinni.

- Az elmúlt években látványos fejlődésnek indultak Mátraszentistván és a Kékes terepei. Mit jelent ez a szövetség számára?

Egy mátraszentistváni szenior bajnokságot leszámítva, eddig még nem tudtuk kihasználni ezeket a pályákat, ugyanis a hétvégi leterheltségük olyan nagy, hogy kezelőik nem engedhetik meg maguknak, hogy egy verseny miatt lezárják a pályákat. Hétközben pedig - mivel a versenyzők amatőrök - szintén nehéz megoldani, de mindenképpen ez lenne a kívánatos.

- Milyen arányban szerepel a szövetség feladatai között a tömeg-, illetve a versenysport?

A szövetség - állam által rátestált - feladatkörei között ott van minden. A sportág egészéért, de elsősorban a versenysportért vagyunk felelősek. Ezzel azonban az a probléma, hogy az állam támogatási rendszere csak a versenysporttal foglalkozik, ráadásul olyan financiális technikával, amely kizárólag az élsportot hajlandó támogatni.

- Ez azt jelenti, hogy egy magyar hobbisíző sohasem fog abból semmit érezni, hogy hogyan működik a szövetség?

- Nem szeretnénk, ha nem érezné, de támogatások ebbe az irányba nem jönnek. Az teljesen egyértelmű, hogy szakadék van a tömegsport és a versenyzők között. A tervek arról szólnak, hogy próbáljuk ezt a két területet közelíteni egymáshoz. Egyrészt az utánpótlás, másrészt az anyagi lehetőségek miatt. A kettő egymásra kellene, hogy hasson. Ausztriában például maga a versenysport erős motivációs bázist jelent a tömegsport számára. Ott egy világkupa-közvetítés napján megáll az élet, vagy ha egy síző egy liftbe ül be egy élvonalbeli versenyzővel, akkor ezt az élményt évekig meséli.

- Mi kell ahhoz, hogy megoldódjon az utánpótlás problémája?

- Ez egyesületi kérdés, a szövetség itt nem nagyon tud lépni. Olyan klubok kellenének, amelyek toboroznak, gyerekeket hoznak be. Az egész sportnak valahol itt van nagy baja. Nagyon sok egyesület van, nagyon kicsi létszámokkal. Kevesebb klub kellene, intenzívebb klubélettel. És ami még borzasztó nagy fehér folt, az az, hogy nincsen belépő szint. Azt látom, hogy az egyesületek többsége nem foglalkozik azzal, hogy 5-6 éves gyerekeket tanítson meg síelni, hanem azt várják, hogy amikor a gyerek már tud síelni, és kiderül róla, hogy tehetséges, akkor majd eljön az edzésre. De nem jön el. Régebben jöttek a családok, hogy az egyesületben taníttassák síelni a gyerekeket, és tízből akadt kettő, aki ott maradt versenyezni. Ez az a terület, ahol a szövetség csak a véleményét mondhatja el, ajánlásokat tehet.

A síiskoláknál pedig gyakori probléma, hogy a gyerekek ott vannak 10-14 éves korukig, amikor varázsütésre eltűnnek, mégpedig azért, mert ebben a korban már célt kell adni nekik. Itt kapcsolódhatna össze a tömegsport és a versenysport azzal, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy most az a cél, hogy legyél jobb, mint a másik, vagy érj el egy szintidőt. Ez akár üzlet is lehetne a kluboknak. Ez az utánpótlás problémája. A gyerekek úgy kezdenek el síelni tanulni, hogy soha nem is gondolnak arra, hogy tovább is léphetnének ebben a sportágban. Ha motiváció lehet az, hogy magyar szinten focizok, akkor a sízésben is el lehetne ezt érni, és akkor már jóval nagyobb tömeg kezdene el mozogni. Az örök példa Horvátország, amely feltornázta magát a világ élvonalába. Pedig az ő lehetőségeik sem voltak komolyabbak!

- Milyen tervekkel és reményekkel látott munkához?

Nagyon jónak tartanám, ha az egyesületek közvetlenül kapnának támogatást. Szeretném az egyesületi világot felfuttatni, szeretnék továbbá a síszövetség megítélésén változtatni. Ha ma megkérdezünk egy átlagos síelőt a szövetségről, arra gondol, hogy van egy szervezet, ami eredménytelen versenyzők eredménytelen támogatásáért dolgozik. Nem lehet azt mondani, hogy pozitív a kép. El kéne addig jutnunk, hogy a magyar síversenyzők teljesítménye is sportteljesítmény legyen, aminek értéke van. A fiatalok is könnyebben tudnak egy sikertörténettel azonosulni. Most, ha valami megjelenik az újságban a magyar sízés eredményeiről, szívesen teszik hozzá, hogy csak Brazíliát és Indiát sikerült megelőzni. Ezt az utolsó megjegyzést kellene elhagyni, és máris jobb lenne a sportág megítélése!