Vancouver 2010: Snowboard az olimpián

A legrangosabb sportesemény, amely bár pénzdíjazás szempontjából utolsó helyen áll a rendezvények között, hiszen itt egyedül a dicsőségért száll versenybe mindenki, mégis, aki egyszer olimpiai bajnok lesz, örökre beírja magát az adott sportág történelemkönyvébe. Nincs ez másképp a téli sportokkal sem, hiszen több mint 100 éve már a havas és jeges sportok megszállottjainak is lehetősége van elnyerni ezt a megtisztelő címet. Nemsokára, egészen pontosan 2010. február 12. és 28. között minden figyelem a kanadai Vancouverre irányul majd, hiszen jön a következő, immár a XXI. téli olimpia. A versenyzők fejben és a pályákon / félcsövekben már régóta készülnek erre a 17 napra. Lássuk hát, hogy is alakul majd a snowboardosok körében a szezon legkomolyabb eseménye.

Kis történelemóra

Nem sokkal az első újkori nyári olimpia (1896) után a téli sportok kedvelői is megkezdték a téli játékok szervezését. Eleinte nem olimpiának hívták, hanem a Nordic Games, azaz északi játékok nevet kapta, melyek közül az első 1901-ben, Svédországban került megrendezésre, főszervezője pedig a szintén svéd Viktor Gustaf Balck volt. Az első három alkalommal kétévente rendezték meg, majd 1926-ig a ma is megszokott négyéves ciklusban. Balck, aki mellesleg a Nemzetközi Olimpiai Szövetség tagja is volt, és jó barátja az újkori olimpiai játékok alapítójának, Pierre de Coubertin-nek, megpróbálta a nyári játékokba integrálni a téli sportokat, elsősorban a műkorcsolyázást. Erre először az 1908-as londoni olimpián került sor. Ezt követően több alkalommal is szerepeltek téli sportok a nyári olimpiákon, az első hivatalos téli olimpiát pedig végül 1924-ben, Chamonix-ban rendezték meg. Azóta – a második világháború miatti rövid megszakítással – minden négy évben eljön a két hét, amire annyi téli sportoló várt és vár.

A sportágak közül az alpesi síelés először a Garmisch–Partenkirchenben tartott téli játékok alatt került be a versenyszámok közé, 1936-ban. A snowboard, mint sokkal fiatalabb sportág, csak jóval később jelent meg az ötkarikás játékokon. Elsőként az 1998-as naganói (Japán) olimpián vették fel a programba, két versenyszámmal: a félcsővel és az óriás műlesiklással (mely akkor - először és utoljára - egy versenyzős, tehát nem paralel szám volt).

A snowboardos olimpiai számok

Az elmúlt három téli olimpián folyamatosan változtak azok a snowboard-versenyszámok, melyek helyet kaptak a programban. Elsőként az alpin versenyzők néztek újdonságok elé, hiszen a Salt Lake Cityben rendezett 2002-es játékokon már két versenyző állt egyszerre rajthoz és haladt végig a tűzött pályán az óriás műlesiklás számban. Ezután 2006-ban bevezették az egyik legnépszerűbb számot, a boardercrosst is, mely különleges elegye a lesiklásnak és az éles kanyarokkal és ugratókkal tűzdelt, mesterséges pályának. A most következő játékokon nem lesz változtatás. Lássuk kicsit részletesebben, hogy is néz ki a három snowboard-versenyszám az olimpián.

Fókuszban a trükkök – félcső

Kétségkívül a leglátványosabb olimpiai snowboard-szám a halfpipe. A versenyzők egy hatalmas méretű, gépek által kivájt félcsőben mutatják be a legelképesztőbb trükköket, a félcső falai közül kirepülve, majd ismét visszaérkezve. Egy menet alatt akár tucatnyi forgást is bemutatnak. A bírók pontozzák a trükk nehézségét, a versenyző stílusát, azt, hogy mennyire simán köti össze egyik ugrást a másikkal.
Rendkívül összetett sportról van tehát szó, ráadásul minden évben hatalmas fejlődés látható az indulók tudásszintjében. Míg 2006-ban szenzációnak számított Jeaux Hall 17 sikertelen kísérlet utáni első félcsőben ugrott 1080-asa, ami három teljes fordulatot jelent a levegőben, addig ez mára szinte alapkövetelmény, ha valaki egyáltalán esélyes szeretne lenni a dobogóra. Mára a legnagyobb név, akit le kell győzni minden olimpiai bajnoki címre áhítozó indulónak, az Shaun White, a 2006-os győztes. Shaun már-már legendának számít a sportban, fiatal kora ellenére (23 éves) már szinte minden elképzelhető freestyle versenyt megnyert, némelyiket többször is. Érdekesség, hogy Shaun talán az egyetlen ember a világon, aki snowboardban és gördeszkában is világversenyt tudott nyerni, hiszen számtalan snowboard-győzelme mellett 2007-ben még az X-Games gördeszkás félcső kategóriában is a dobogó legfelső fokára állhatott.

A sebesség világa – a paralel óriás-műlesiklás

Gyorsuló szívverés, pengeéles kantnik, kemény kötések, iszonyatos sebesség. Ráadásul két versenyző egymás ellen: vagy ő vagy én. A paralel óriás-műlesiklásban (angolul giant slalom) megvan az igazi lesiklóverseny minden szépsége és drámája, megfűszerezve egy kis modern kori test test elleni küzdelemmel.
Alapvetően a pálya egy normál lesiklópálya, ahol a kapuk egymástól egyenlő távolságra, de a normál szlalomversenyeknél távolabb vannak kitűzve, ráadásul a versenypálya is hosszabb. 2002 óta kétversenyzős számról van szó, hiszen két, egymással azonos pálya van egymás mellé kitűzve, ahol a két induló versenyző fej fej melletti küzdelemben dönti el, hogy ki jusson tovább.
A félcsőhöz hasonlóan az óriás-műlesiklásnak is megvannak a maga hősei. Ebben a sportban Vancouverben kétségkívül a svájci Philipp Schoch lesz az, aki a legnagyobb esélyesként áll rajthoz, hiszen 2002-ben és 2006-ban is ő lett a szám olimpiai bajnoka. A 2006-os döntő különösen izgalmasra sikeredett, hiszen egy „családi” döntőnek lehettek a nézők szemtanúi, amikor a Schoch testvérpár, Philipp és Simon a rajtvonalhoz álltak. Philipp a döntőt végül majd egy másodperces előnnyel nyerte testvére előtt, így ő lett az eddigi egyetlen snowboardos, aki két aranyérmet nyert a téli olimpiákon. Modern kori gladiátorok – a boardercross

Végy egy adag izgalmas ugrást, szűk fordulókat és agyafúrt bukkanókat, keverj hozzá egy jó adag sebességet és a lesiklásból ismert fej fej melletti küzdelmet, és voilá, megszületett a legújabb, legbrutálisabb snowboardos olimpiai szám, a snowboardcross vagy boardercross. Ha még ehhez azt is hozzáadjuk, hogy nem egy, nem is kettő, hanem négy nagydarab, mindenre elszánt versenyző áll egyszerre rajthoz, és zúdul le egy szűk pályán, akkor már egész közel járunk a végeredményhez. A boardercross kétségkívül a leghidegvérűbb snowboardosok pulzusát is az egekbe repíti.
Maga a pálya egy nem túl széles, éles kanyarokkal, huplikkal, ugratókkal teletűzdelt meredek lejtő, ahol először minden versenyző egyedül megy végig, és az itt elért időeredménye alapján kerül össze a többi kihívóval. A négyfős későbbi futamok alatt aztán sokszor elszabadul a pokol. Sokszor megesik ugyanis, hogy a sebességben és tudásban is hasonló képességű versenyzők egymástól néhány centire suhannak, és ilyenkor bizony egy rossz mozdulat, egy tévesztett kanyar vagy egy balul sikerült előzés is dominószerűen tarolja le a mezőnyt. Egy ember elesik, és a következő tizedmásodpercben rögtön rajta bukdácsol át az egész mögötte haladó embertömeg. Éppen ezért a rajthoz állók tetőtől talpig védőfelszerelésben indulhatnak csak el: gerincprotektor, térdvédő, lábszárvédő, bukósisak és még hosszan sorolhatnánk. Ebben a hatalmas vértezetben kell tehát leérni a pálya aljára, lehetőleg a többiek előtt. Egészen a végéig nyitva áll tehát az első hely sorsa, sokszor láttunk már a célegyenes előtti ugratón rontó versenyzőt, aki már győzelmét ünnepelve bukott hatalmasat és adta át első helyét a mögötte érkezőnek (ha az nem esett keresztül rajta).
A férfiaknál az első, 2006-os boardercross-bajnok az amerikai Seth Wescott volt, akit minden bizonnyal igencsak nehéz lesz a 2010-es játékokon legyőzni az ellenfeleknek.
A nőknél az előző olimpiai döntőben szintén az USA színeiben induló nagy esélyes, Lindsey Jacobellis 2006-ban látványos eséssel szorult vissza a második helyre. Lindsey nagy előnnyel a mezőny előtt a célegyenesben egy stílusos ugrással ünnepelte győzelmét, ám a rosszul sikerült grabnek köszönhetően elrontotta az érkezést, és a mögötte haladó svájci Tanja Frieden elorozta előle a bajnoki címet. Vancouverben tehát minden bizonnyal hatalmas küzdelemnek leszünk szemtanúi, amint a sikerre éhes Jacobellis vissza próbálja szerezni a trónt.