2011.01.10-01.14.-ig egy barátommal öt napot síeltem a Dolomitokban.
Mivel a szállásomon nem volt net, hazaérve, némileg regenerálódva most adom közre tapasztalataimat. (úgy néz ki, hogy Olaszországban a net kérdést a terrorizmus veszély miatt nagyon komolyan veszik, s bizonyára én is terroristának néztem ki a léceimmel)
Aki ismeri a beszámolóimat az tudja, hogy inkább hangulatokat, érzéseket írok meg a száraz tények helyett. Beszámolóim alapján a pályákon nem lehet „vakon” végigmenni, de talán kicsit segítenek abban, hogy az ember megszeressen egy síterepet. Szándékaim szerint ez most sem lesz másként, sőt!
Az említett 5 napot, némi nosztalgiával fűszerezve a Dolomitokban, főleg Sella Rondán kívántam eltölteni.
Sella Ronda és környezete a maga kb. 600 km-es pályarendszerével világra szóló élmény. Az önbizalomtól duzzadó síelők a Sella hegycsoportot (sziklákat?) a Ladin völgyben sílécen kerülhetik meg. Közben érintenek 4 sírégiót: Val di Fassat, Val Gardenat, Alta Badiat és Arabbát. A két irányban járható kör (zöld szín az óramutató járásával ellentétes, a narancs szín az óramutató járásával megegyező irány) kb. 40 km-távolságot jelent. A 40 kilométerből az ember lécen megy 26 kilométert, a többit felvonón nézelődve tölti el. Komoly élmény.
De először érjünk el a célhoz! Lusta ember lévén kb. reggel fél 8 felé dobtam a lovak közé a gyeplőt. Szinte végig nagy ködben mentünk. Útvonalnak Szlovéniát választottuk. Székesfehérvárról indulva M7, Tornyiszentmiklós, Maribor, Ljubljana, Trieszt, Portogruaro, Belluno, Agordo, Falcade, Moena. Az egy hetes szlovén pályamatrica 4800 forint, az olaszoknál két alkalommal fizettünk, összesen 8.90 EU-t. Nekem megérte, mivel Fehérvárról a kb. 750 km-t hét és fél óra alatt tettük meg.
Amennyire a ködtől látni lehetett hó sehol. Először Maribornál láttunk havat, de szigorúan csak a pályán. Kedvem lett volna jobbra alávágni, s közelről eszközös hóvizsgálatot tartani, de most más cél vonzott. Falcade magasságában már aggódni kezdtem. Amikor két éve erre jártam az akkori hószinthez mérve most minimum másfél méter hó hiányzott. A szent spagettire, milyen lesz a hét?
Technikai megjegyzések: Az olasz sztrádán utunkba két fizető kapu esett. A bejáratoknál a Telepass feliratúakon bármennyire is hívogatóak nem menjünk át, mert az külön rendszer. A fizetős jelzésű kapuknál kapott blankettát őrizzük meg utunk végéig, mert hiánya 50 EU-ba kerül. A két kijárat közül az egyiknél személyzet volt, a másik automata. A személyzet és az automata is bármilyen címletet (a nagyon nagy papírpénzek kivételével) elfogad. Mindkettő szépen számol, visszaad, s semmiféle igazolást nem állít ki. Belluno környékén látszott, hogy hamarosan kezdenek szomjazni a paripák, s mivel nem szeretek télidőben üres tankkal közlekedni itatni kívántam. Nyitva tartó benzinkutat vasárnap lévén nem találtam, de végül felfedeztem az automatákat. Még az én technikai érzékemmel is sikerült pénzt elhelyezni az automatában és tankolni, sőt a tankba beleférő benzin mennyiségét is jól saccoltam meg, így nem kellett örökül hagynom a következő vásárlónak.
Bocs, hogy ilyen unalmas és mindenki által ismert dolgokat irogatok, de talán az útiterv összeállításánál segít valamit. Én például ilyenkor rakok be a csomagtartóba egy flakon ablakmosót, mert azt az automatánál nem tudok venni, s télidőben hiánya zavaró lehet. (bár ha van az embernél némi pálinka, vizet csak szerez valahonnan)
Háromkor már be is csekkoltunk a szállodába. Szállásunk Campestrinben volt. Semmi különleges, a századosi csillagokkal rendelkező szállodáknak megfelelő. A félpanzió nagyon olaszos, pedig igyekeznek a szakácsok. Nem szokásom a reklám, de most mégis megteszem. Mi a kecskeméti Dolomiti Utazási Iroda szervezésében mentünk. Soha nem voltam még olyan szálláson, ahol az utazási iroda két képviselője is jelen van. Igény esetén velünk együtt síelnek, s minden kívánságot, problémát azonnal megoldanak. S egy olyan morgós mackónak, mint én bizony lehetnek kívánságai.
A síelés hétfőn kezdődött. Campestrin kb. két kilométerre van a Sella Ronda egyik legnépszerűbb kezdőpontjától Campitellotól. Reggel és a nap végén sok síbusz közlekedik én kocsival mentem. A parkolót egy híd után egy diszkrét kis tábla jelzi jobb felé. Másodszorra már szinte simán megy a bekanyarodás. A parkírozóban palacsintasütővel legyező forgalomirányítók serénykedtek. Mivel mi a szállásunkon megkaptuk a forintért vett, igény szerinti síbérleteket, lendületesen indulhattunk volna felfelé. Itt egy garzonlakás méretű fülke viszi felfelé a síelni vágyókat. Az ember belép a kapun, egy előtérbe jut, ahol előtte és mögötte a megfelelő darabszámú ember után lezárják az ajtókat. Amikor a kint lévő becslésem szerint kb. 150 embert felviszi az egyik fülke, kitódulhat a másik fülkét várni a nép. Bár a két fülke szorgalmasan cipeli felfelé a tömeget, a síbuszok is öntik magukból kifelé a népet. Ez azt jelenti, hogy reggel 9 táján horror van. Ilyenkor fél óráig is simán eltart a sorban állás. Tehát vagy korábban kell jönni, vagy később. A későbbi indulás ellen szól, hogy a felvonó 16.30-kor zár. A csendőrök mindenkit kizavarnak a hüttékből, s Campitelloba nem lehet lecsúszni. (a pálya tervei készek, de a zöldek nem engedik megépíteni. Ha újra nagy lehetnék, csak zöld szervezetet alapítanék!) Sötétben lecsúszni máshova, nagy élmény, ezt csak a taxis által kért összeg nagysága überelheti. Szóval érdemes odafigyelni a visszaútra (ez azért mozgásunkat egy ekkora síterepen korlátozhatja is), vagy olyan helyről kell indulnunk, ahol a parkírozó lecsúszva megközelíthető.
No de, még csak felfelé megyünk.
Amikor a felvonó legyőzi a maga több, mint egy kilométernyi szintkülönbségét egy kis séta következik, kb, 150 méter. Itt egy hütte és nagy tömeg fogad bennünket. A hüttét érdemes megjegyezni, mert a kinti körben minden második nap két leányzó táncol a pulton. A tulaj 500 EU-t fizet alkalmanként, ami szerintem kidobott pénz, mert ilyenkor senki sem iszik, csak tátott szájjal néz. A tömeget pedig hagyjuk nyugodtan, mert a reggeli rutinok után szép lassan nekiindul a pályáknak.
Ez a néhány száz méteres pályaszakasz mindig nagy tömeggel terhelt. Ha leértünk rettentő nagy választék tárul elénk, már lesiklásra érdemes pályákban.
Első nap hatalmas köd uralta a területet. Most ragozhatnám a mit csináljon a szemüveges topicban felsoroltakat párásodás esetén, de én nagyon szenvedtem. Most jöttek jól utunk szervezői, akik vezettek bennünket a pályákon. Nem derülhetett ki, hogy jobban síelnek, mint én, mert követtem őket, mint kutya a kolbászt, hisz ilyen látási viszonyok között soha nem találtam volna vissza a felvonóhoz.
A pályákon ragyogó hó volt, s ezt csak fokozta, hogy a meteorológia szerint délután esni kezd a hó, s mit tesz a megbízhatóság, pontban délben esni is kezdett a hó. Ez tovább csökkentette látótávolságomat. A sanyarú körülmények ellenére aznap 24 km-t csúszkáltunk. ( a Passo Prodoi felé eső pályákat síeltük be) A pályák kellemesek voltak. Kellemes pirosak és kékek. Jó vonalvezetés, úgy megy az ember, ahogy szeretne. Fekete ezen a napon nem volt. Igazán buckásodással sem találkoztunk, a kellemes nyomvonal és esés miatt nem kellett „tolni” a havat.
Technikai megjegyzések: A területről normális térképet nem találtam. A térképről a területen először járó síelő azt sem tudja megállapítani, hogy merre van fent és merre a lefelé. Most szívesen írnám, hogy a 14-es piros, így meg úgy, de a térképen nincs pályaszám, csak a felvonók száma van feltüntetve. Ismeretlenül, ködben a pályarendszer a térkép alapján bejárhatatlan. Csak javasolni tudom, hogy rossz körülmények között senki se vágjon neki a „kör” bejárásának. A napi síelt távolság, s sok egyéb adat a
https://www.dolomitisuperski.com oldalon a bérlet számának beírása után megtekinthető.
A nap végén a körhüttében kellemes látvány volt a két táncoló leányzó.
A második nap a kezdés megfelelt az előzőnek. Csak délután esett egy kis hó, a pályákon az előző nap esett hó a kitűnő kezelés ellenére sem tudott rendesen betömörödni. Ezen a napon is vakoskodtam. Rettentő rossz párás szemüveggel síelni. Ezen a napon 23 km-t mentünk. (érdekes többnek tűnt, mint az előző nap) Most a Val Gardena felőli részen síelgettünk. Errefelé Ciampinoi környékén van a hegygerinc mindkét oldalán kikerülhetetlen fekete pálya. Bármelyik irányba megy az ember egyik oldalról a viszonylag rövid, de a tetején emberesen meredek fekete pályát mindenkinek le kell küzdeni. Kezdőknek adjunk rá megfelelő időt. Ezen a pályán vitte el a lábam a hó, egy hókupac képében, s így lett ez az én gurulós pályám. A laza esés után a meredek majd felét hátamon csúszva küzdöttem le. Társaim szerint semmit nem tettem, hogy a csúszást megállítsam. Tökéletesen igazuk volt. Bolond lettem volna a felállással küzdeni, amikor legalább az biztos volt, hogy lefelé csúszom. Ezután jött a FIS pálya, amit a nagyokhoz hasonlóan küzdöttem le, csak „kicsit” több kanyarral és időben „kicsit” hosszabban. Megérkeztünk St. Cristinaba. Itt van a „metro” alsó végállomása. Az utazást másnapra halasztottuk, mert nyomni kellett visszafelé, hisz táncoltak a lányok és zárt a felvonó.
Harmadik nap már láttuk, hogy látunk. Gyönyörű napsütéses nap, kitűnő pályák. Heten indultunk neki a Sella Rondának. Viszonylag szerencsés kiosztás volt. Mindegyikünk elég gyors volt, s viszonylag őrült. Láttuk nagyban a hegyeket, tudtunk tájékozódni, s láttuk magunk előtt a pályát is. A zöld kört választottuk. (talán az kicsit könnyebb. Minden felvonónál tábla jelezte, hogy melyik irányhoz tartozik, tehát aki a körön jár el tudta dönteni merre menjen)) Csak úgy harsogott lécünk alatt a hó. Őrült száguldás volt. Vezetőnk minden szakasz után odaszólt nekem: Csaba ez jó volt? A válasz szavait nem írnám le, de a lényege az volt, hogy nagyon jó. Olyan jó időt futottunk, hogy Passo Campolongó és Corvara között beiktattunk egy kis kitérőt. Így a 26 csúszott kilométer nekünk 35 lett. Életem egyik meghatározó síélménye volt ez a száguldás. Igaz, hogy a combomon a végén szalonnát lehetett volna szeletelni, de ez az élmény mindent megért. Soha sem hajhásztam a csúcsokat. Nem érdekelt, hogy megcsinálom, vagy nem, de elragadott a hév. Mindenkinek ajánlom. Néhány kemény rész van csak, de a többi rész mindenki által járható (időre vigyázni!). Kellemes pályákon, gyönyörű területeken megy az ember. Van ahol a felvonón szemben is jöttek. Kiderült, hogy az nem felvonó, hanem átvonó (bocs), mert egy völgyön, amit nem lehet normálisan besíelni, visz át. Meglepetés volt, hogy kevés a deszkás. (no a kevés közül egyik csak elgörbítette a botomat) A kerülő és az örömteli hüttézés miatt a végén megint nyomnunk kellett, hogy visszatérjünk. A kör véleményem szerint közepes sítudással simán körbejárható.
Negyedik nap kicsit romlott az idő. Puhábbak voltak a pályák. Nekem az előző napi megterhelés miatt nem esett jól, hogy jobban kell nyomni a lejtőn. Most a St. Cristinánál lévő „metrót” és a mögötte lévő pályákat néztük meg. Jó érzés volt kellemes pályán folyamatosan, vagy 7 km-t csúszni. Kényelmesen 29 km-t tettünk meg.
A sok és nagyon jól eső síelés dacára csak a pályarendszer egy kis részletét tudtuk besíelni. Mindegyik területen van olyan rész, ami felfedezésre vár. A szűz havasok szerelmesei is találnak maguknak megfelelő terepeket errefelé. A távolabbi részek felkeresése egy napi program. Majd legközelebb.
Az ötödik nap Moenaba és Bellamontéba ugrottunk át. Kellemes levezetést terveztünk. 32 km lett belőle. Megjegyzem, hogy a hetet úgy nyomtam végig, hogy a hüttében csak teát ittam. Levezetéskor jöhetett két sör, meg egy kiadós esés. Ezen a vidéken kevesebb hó volt. Az olvadt havat a ratrakok diónyi méretűre törték. Reggel kirázta az ember fogából a tömést. De ez a nap is jó volt. Ezt a részt tipikusan kezdőknek lehetne ajánlani.
Bellamonte kivételével a területen kevés magyart láttunk. Bizonyára sokakat a nagy távolság és a kicsit magasabb árak riasztanak. Szerintem legalább egyszer mindenkinek ki kell próbálni. Én biztos visszamegyek még egyszer, hisz első feleségem ma azt mondta, hogy amíg nem voltam itthon olyan rend volt!
Csabor
Keresés
18 cm
