35 évvel korábbi emlékek törtek rám tegnap Kékestető északi pályáján, ahogy lepillantottam a hegytetőről. Egy családnak mentem baráti segítséget nyújtani a síelésükhöz, mivel a déli pálya rendkívül alkalmas teljesen kezdők oktatásához is, továbbá a felvonózást sem kell feltétlen tanítani csak később, mivel a síbusz vissza visz a kezdő ponthoz. Az igazság, hogy 28 évvel ezelőtt voltam utoljára síelni kékesen, de abban az időszakban csak a déli pályán, busszal mentünk a munkahelyem szervezésében, aztán az vitt bennünket fel mindig a veronika réttől, de az északin csak egyszer voltam friss jogosítvány birtokában a barátaimmal. Sajnos szinte tudás nélkül, katonai "surranóban", farmerben, ne akard tudni milyen síléccel, de óriási lelkesedéssel és nagy bátorsággal, vakmerően, egy hódítóként, mert le akartam igázni a hegyet, pontosabban a völgyet. Ez a nap folyamán háromszor sikerült, ennyi alkalommal tudtam leküzdeni magam a hegyről ami többségében nem sítalpon történt, sőt az egyik alkalommal már a felső harmadától hiányos felszereléssel, mivel az egyik lécem nélkülem akart siklani, hogy önállóan "szűz havazzon" a pálya végén túl. Szerencsére a liftnél sorban állók szemmel verték a lécemet, s útmutatásaik alapján megadták az irányt merre menjek tovább. Persze biztos nem azért, hogy mennél később kerüljek vissza a pályára, hogy ne viháncoljak ott hason és hanyatt vagy oldalt fekve ( ez kevesebbet volt), mint egy félkegyelmű, hísz hangos "nyerítés", teli pofával való röhögés volt a kísérő zene a különböző testrészeimen való csúszásnak. Ekkor kerülten először kapcsolatba sílifttel, ami feledtette velem a lefelé jövetel nehézségeit, mert nem kellett felgyalogolnom mint "otthon" ahol kiválasztottunk egy dombot és akkor pihentem amikor csúsztam lefelé persze egy nyomsávban haladva. Mondanom sem kell, hogy a bohóckodás tovább folyt az emlékeim szerint felülről nézve baloldalt található ( tolókaros, rugós, tányéros, nem tudom mi) liften felfelé, s persze mindenki rosszallóan csóválta a fejét, esetenként még szólt is. Közben lopva folyamatosan Irigykedve, csodálkozva, megrökönyödve bámultam a síelőket, azt hogy milyen magabiztosan, szinte lágyan, erőlködés nélkül, vigyázva másokra, ide-oda kanyarogva haladtak lefelé a mélységbe. El sem tudtam képzelni, hogy Én valaha is meg tudom csinálni. Igen azt akartam, 35 évvel ezelőtt, ott és akkor belém vésődött az ami igazából soha nem fogalmazódott meg bennem, de amikor tegnap ismét ott álltam a hegy tetején összeszorult a torkom. És akkor eszembe jutott és felszínre tört valami, hogy mit is kaptam Én Kékestetőtől, ami előjött nagyon mélyről. Egy célt, egy példaképet, tudást, fegyelmet, törődést. Azt hiszem nem, nem igazán tudom szavakba önteni most sem, mert összeszorul a torkom és könnybe borul a szemem az érzéstől. Ez az, egy érzést, egy olyan érzést ami mindig velem volt bárhová mentem síelni, csak nem tudtam mihez kötni egészen mostanáig, amikor ott álltam ismét a hegytetőn. Igen egy "érzés", nem egy nagy dolog, de nekem hatalmas, ezért köszönöm, köszönöm Kékestető. Majd elindultam lefelé, vigyázva másokra könnyedén, erőlködés nélkül, lazán kanyarogva a mélységbe. Persze csak a pálya feléig, a jobbra húzódó csákányoshoz, mert csak addig volt megnyitva.