2. Út a Transfogaras tetejéig, és előtte az út ami odavezet
Végre szeptember közepén eljött a várva várt nap. Mivel durván 900 km út állt előttünk hajnalban indultunk. Ez nálam 9-10 óra körüli időt jelent. Romániába kell sztrádamatrica, azt már korábban online megvettem. Bármerre tekergek külföldön mindig veszek matricát, nem szeretem nézegetni, melyik út díjköteles, melyik nem.
A határátlépési lehetőségek közül én a déli verziót választottam, Nagylaknál mentünk át Romániába. Az eső vigasztalhatatlanul esett, akkor még nem is sejtettem, hogy ez utunkon végig így lesz. Talán az eső, az út, az újnak és szépnek egyáltalán nem mondható határátkelő környéki épületek tették, hogy nem voltunk valami vidámak. Mindegy, nyomni kellett, messze volt Fogaras, ahol a bázisszállást kijelöltem. Különösebben nem szoktam megtervezni az utakat, ezért gyakran kerülünk „érdekes” helyzetbe, de most még előre szállást is foglaltam a város központjában lévő vártól 50 méterre. Az volt a terv, hogy szépen körbe nézegetjük a várost, sőt még Brassóba is ellátogatunk, mindenre lesz időnk, hiszen – most elárulom magam – többször jártam már a Transfogarason. Voltam személykocsival, meg 9 személyes kisbusszal is, és mindig én fogtam a volánt.
Persze a tervek nem mindig válnak valóra. Sietni kellett.
Nem vagyok tipikus turista. Az utak alatt nem szoktam teljesen kimaxolni az élményeket, van egy előre elhatározott célom arra összpontosítok, a többi pedig majd lesz valahogy, igyekszem jól érezni magam. Vessetek meg, de én egy székesegyházat bármikor kihagyok egy jó vacsoráért. (a székesegyház fényképekről is megnézhető, ellentétben a vacsorával)
Most a sztrádán való rohanásban is sok mindent kihagytam, ilyen például a törcsvári Drakula Kastély, Vajdahunyad vára, amely Erdély egyik legszebb, gótikus stílusban épült kastélya, Déva vára és városa, a máriaradnai Mária zarándokhely, a természetkedvelőknek pedig a Polovragi barlang. Különösen Déva várát sajnálom, hiszen egy Kelemenné is ült a kocsiban. Egy próbát biztos megért volna.
Ha véletlenül túlfutottam volna a bázisszálláson a közeli Brassó is teli van látnivalókkal, mint a Katalin-kapu, a Takácsok bástyája, a Fekete templom, a körpanorámás kilátópont, csak hogy párat említsek.
Késő este érkeztünk, a főtéren találtunk még egy nyitva tartó éttermet. Evés, ivás és élénk konzultáció egy magyarul tudó, székely pincérlánnyal. (többen megróttak, hogy miért mondtam azt, hogy Romániába megyek, s nem Erdélybe. Az utam nagy része román területen volt, ezért mondom így. A székely pincér lány mondta, hogy itt a határ, a túlsó oldalon már „olyanok” vannak.)
De mi is az a Transfogaras ahova másnap hajnalban (11-kor) indultunk.
A Transzfogarasi út tipikusan az a hely, amit nem szokás kihagyni, ha Romániában jár az ember. Egy szerpentinekkel teli élmény és utazás, amit mindenkinek látnia kell egyszer.
A Transzfogarasi út (románul Drumul Transfăgărășan), másként 7C jelzésű országút (Drumul Național 7C) a Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze Alsóárpás és Curtea de Argeș településeket.
A 90 km hosszú út Erdély egyik szimbólumává nőtte ki magát mára. Románia leghíresebb útja egészen 2042 méteres magasságig vezet fel. Mindezt a Fogarasi havasok hatalmas csúcsai között teszi meg.
Az 1970-es években épült hatalmas beruházásnak köszönhetően 5 alagutat és összesen 578 hidat építettek rajta. Ez nem kis teljesítmény, hírnevét és népszerűségét mégsem ez adja, hanem a csodálatos kilátás.
Az utat építtette Ceausescu diktátor, aki egy esetleges szovjet megszállástól tartott. Az utat katonai szállítási útvonalnak építtette, és egészen 1989-ig hivatalosan a "conducător" nevét viselte.
Az út két történelmi országrészt köt össze, Erdélyt és Havasalföldet. A Transzfogaras amúgy észak-déli irányban halad, és Alsóárpás irányából szokás haladni rajta. Szerintem is onnan szebb.
A munkálatok során nem kevesebb, mint 6520 tonna dinamitot használtak fel, ezzel elég nagy nyomot hagyva a természetben.
Katonák építették mind a 90 kilométert. A több éves építkezés során 40 ember veszítette életét hivatalosan - nem hivatalosan pedig több százan.
Látogatásomat az is motiválta, hogy most van 50 éve, hogy a Transfogarast megépítették, s látni akartam még a maga természetességében. Az embernek az érdekes dolgokat minél hamarabb meg kell nézni, élni, mert az egyre növekvő embertömeg az érdekes helyek varázsát szisztematikusan lerombolja. Ilyen Prága, Český Krumlov, az El Camino, a Szlovák Paradicsom és sorolhatnám a végtelenségig. Mindent egyformára alakítunk és lesilányítunk.
A főútvonalról Alsóárpás felé lekanyarodva álltunk neki a hágó meghódításának. Az út néhány hibától eltekintve rendben van, kellemes aszfaltozott erdei útnak néz ki. Aztán ez később ahhoz hasonló lesz, mint Ausztriában a sípályákhoz vezető utak.
Az eső természetesen folyamatosan szakad, segít neki a köd is. Feleségem fotózási tudását meghaladja az út, a kanyar, a köd, az eső, s talán én is, mint fokozottan nehezítő körülmény. Az út jól járható, az utat szegélyező erdő eltakarja feljebb mi vár ránk. Az út mentén itt-ott parkolókat (értsd kis út menti leállókat) találunk, ahol megállva lehet csodálkozni. Aztán egy nagyobb kanyarnál sűrű tömeg (pedig hétköznap van s az idény végén járunk. Idén a hó miatt júliusban nyitották meg a hágót, s október végén, november elején a tervek szerint lezárják. Szóval nyomni kell a gázt,).
Visszatérve a népsürűség növekedésére. Itt mű népművészek árudái, táplálkozóhelyek, s egy felvonó indulóállomása található. Nem igazán szeretem ezeket a „népművészeti emlékeket”. Általában silány minőségűek és semmi közük a népművészethez. Akár nálunk egy falunapon. Az ételek is azonos sémára épülnek. Ha valaki nem kormánytekerő hajlamú a felvonóval (ha talál itt parkírozóhelyet, ahol a kocsit leteheti) felmehet a csúcsra, s gyönyörű kilátásban lehet közben része.
Én tovább nyomom a gázt. A magasság miatt elfogynak a fák, s egy meredek hegyoldal tölti ki az izgalmi küszöböt, a hegyoldalon odahajított spárgaként kanyarog az út. Kopárság, ridegség, sziklák és kő mindenütt. Kanyarogni kell, de aki tudja hol a kocsi széle és eleje, az nem jön zavarba. Érdemes megállni egy kis kiszögelésnél nézelődni a rideg tájon. Aztán jönnek a „laposok”. Ők valahogy ezt a nyílt kanyargó területet szeretik. Sportkocsik, nagy lóerővel, magamutogató pilótákkal. Viselkedésüket nem értem, minek másokat zavarva végig száguldani néhány kanyaron, nem gyönyörködni a táj rideg szépségben, hanem hallgatni a kipufogó decibelben gazdag fortisszimóját. (talán nem is hallgatni, hanem hallgattatni) Nem vagyunk egyformák, ezekkel a laposokkal még találkozni fogok, most csak emlékeztetek a szépségek tönkretételére.
Megyünk felfelé, rideg sziklák szegélyezik kanyarjainkat. A Transfogarast említve mindenki ezt a rideg hegyoldalt idézi fel. Sokan járnak erre, s a sok turista miatt a környezetre kiható káros hatások jelentősen megnőttek.
Megérkezünk a tetőre. (nyáridőben a tető elött nagy sorban állnak az autók, s a levegőbe némi kuplungszag keveredik. Ebben az időben ritkább a népsürűség, sehol nem kell sorba állni.) A káros hatások demonstrálására itt van a központi parkoló (hogy a megállásért fizetni lehessen), a közzabáldás sátrak, s a már említett „népművészet”.
De itt van az egyik legnépszerűbb látnivaló az út során a 2034 m magasan fekvő Bilea-tó, másnéven Balea-tó is. Érdemes csavarogni, kirándulni egyet, s gyönyörködni a kilátásban.
Mi megállás nélkül zúgunk tovább a következő részig.