Az élvezeti síelő

2. Út a Transfogaras tetejéig, és előtte az út ami odavezet

Végre szeptember közepén eljött a várva várt nap. Mivel durván 900 km út állt előttünk hajnalban indultunk. Ez nálam 9-10 óra körüli időt jelent. Romániába kell sztrádamatrica, azt már korábban online megvettem. Bármerre tekergek külföldön mindig veszek matricát, nem szeretem nézegetni, melyik út díjköteles, melyik nem.
A határátlépési lehetőségek közül én a déli verziót választottam, Nagylaknál mentünk át Romániába. Az eső vigasztalhatatlanul esett, akkor még nem is sejtettem, hogy ez utunkon végig így lesz. Talán az eső, az út, az újnak és szépnek egyáltalán nem mondható határátkelő környéki épületek tették, hogy nem voltunk valami vidámak. Mindegy, nyomni kellett, messze volt Fogaras, ahol a bázisszállást kijelöltem. Különösebben nem szoktam megtervezni az utakat, ezért gyakran kerülünk „érdekes” helyzetbe, de most még előre szállást is foglaltam a város központjában lévő vártól 50 méterre. Az volt a terv, hogy szépen körbe nézegetjük a várost, sőt még Brassóba is ellátogatunk, mindenre lesz időnk, hiszen – most elárulom magam – többször jártam már a Transfogarason. Voltam személykocsival, meg 9 személyes kisbusszal is, és mindig én fogtam a volánt.
Persze a tervek nem mindig válnak valóra. Sietni kellett.
Nem vagyok tipikus turista. Az utak alatt nem szoktam teljesen kimaxolni az élményeket, van egy előre elhatározott célom arra összpontosítok, a többi pedig majd lesz valahogy, igyekszem jól érezni magam. Vessetek meg, de én egy székesegyházat bármikor kihagyok egy jó vacsoráért. (a székesegyház fényképekről is megnézhető, ellentétben a vacsorával)
Most a sztrádán való rohanásban is sok mindent kihagytam, ilyen például a törcsvári Drakula Kastély, Vajdahunyad vára, amely Erdély egyik legszebb, gótikus stílusban épült kastélya, Déva vára és városa, a máriaradnai Mária zarándokhely, a természetkedvelőknek pedig a Polovragi barlang. Különösen Déva várát sajnálom, hiszen egy Kelemenné is ült a kocsiban. Egy próbát biztos megért volna.
Ha véletlenül túlfutottam volna a bázisszálláson a közeli Brassó is teli van látnivalókkal, mint a Katalin-kapu, a Takácsok bástyája, a Fekete templom, a körpanorámás kilátópont, csak hogy párat említsek.
Késő este érkeztünk, a főtéren találtunk még egy nyitva tartó éttermet. Evés, ivás és élénk konzultáció egy magyarul tudó, székely pincérlánnyal. (többen megróttak, hogy miért mondtam azt, hogy Romániába megyek, s nem Erdélybe. Az utam nagy része román területen volt, ezért mondom így. A székely pincér lány mondta, hogy itt a határ, a túlsó oldalon már „olyanok” vannak.)
De mi is az a Transfogaras ahova másnap hajnalban (11-kor) indultunk.




A Transzfogarasi út tipikusan az a hely, amit nem szokás kihagyni, ha Romániában jár az ember. Egy szerpentinekkel teli élmény és utazás, amit mindenkinek látnia kell egyszer.
A Transzfogarasi út (románul Drumul Transfăgărășan), másként 7C jelzésű országút (Drumul Național 7C) a Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze Alsóárpás és Curtea de Argeș településeket.
A 90 km hosszú út Erdély egyik szimbólumává nőtte ki magát mára. Románia leghíresebb útja egészen 2042 méteres magasságig vezet fel. Mindezt a Fogarasi havasok hatalmas csúcsai között teszi meg.
Az 1970-es években épült hatalmas beruházásnak köszönhetően 5 alagutat és összesen 578 hidat építettek rajta. Ez nem kis teljesítmény, hírnevét és népszerűségét mégsem ez adja, hanem a csodálatos kilátás.
Az utat építtette Ceausescu diktátor, aki egy esetleges szovjet megszállástól tartott. Az utat katonai szállítási útvonalnak építtette, és egészen 1989-ig hivatalosan a "conducător" nevét viselte.
Az út két történelmi országrészt köt össze, Erdélyt és Havasalföldet. A Transzfogaras amúgy észak-déli irányban halad, és Alsóárpás irányából szokás haladni rajta. Szerintem is onnan szebb.
A munkálatok során nem kevesebb, mint 6520 tonna dinamitot használtak fel, ezzel elég nagy nyomot hagyva a természetben.
Katonák építették mind a 90 kilométert. A több éves építkezés során 40 ember veszítette életét hivatalosan - nem hivatalosan pedig több százan.
Látogatásomat az is motiválta, hogy most van 50 éve, hogy a Transfogarast megépítették, s látni akartam még a maga természetességében. Az embernek az érdekes dolgokat minél hamarabb meg kell nézni, élni, mert az egyre növekvő embertömeg az érdekes helyek varázsát szisztematikusan lerombolja. Ilyen Prága, Český Krumlov, az El Camino, a Szlovák Paradicsom és sorolhatnám a végtelenségig. Mindent egyformára alakítunk és lesilányítunk.
A főútvonalról Alsóárpás felé lekanyarodva álltunk neki a hágó meghódításának. Az út néhány hibától eltekintve rendben van, kellemes aszfaltozott erdei útnak néz ki. Aztán ez később ahhoz hasonló lesz, mint Ausztriában a sípályákhoz vezető utak.
Az eső természetesen folyamatosan szakad, segít neki a köd is. Feleségem fotózási tudását meghaladja az út, a kanyar, a köd, az eső, s talán én is, mint fokozottan nehezítő körülmény. Az út jól járható, az utat szegélyező erdő eltakarja feljebb mi vár ránk. Az út mentén itt-ott parkolókat (értsd kis út menti leállókat) találunk, ahol megállva lehet csodálkozni. Aztán egy nagyobb kanyarnál sűrű tömeg (pedig hétköznap van s az idény végén járunk. Idén a hó miatt júliusban nyitották meg a hágót, s október végén, november elején a tervek szerint lezárják. Szóval nyomni kell a gázt,).
Visszatérve a népsürűség növekedésére. Itt mű népművészek árudái, táplálkozóhelyek, s egy felvonó indulóállomása található. Nem igazán szeretem ezeket a „népművészeti emlékeket”. Általában silány minőségűek és semmi közük a népművészethez. Akár nálunk egy falunapon. Az ételek is azonos sémára épülnek. Ha valaki nem kormánytekerő hajlamú a felvonóval (ha talál itt parkírozóhelyet, ahol a kocsit leteheti) felmehet a csúcsra, s gyönyörű kilátásban lehet közben része.
Én tovább nyomom a gázt. A magasság miatt elfogynak a fák, s egy meredek hegyoldal tölti ki az izgalmi küszöböt, a hegyoldalon odahajított spárgaként kanyarog az út. Kopárság, ridegség, sziklák és kő mindenütt. Kanyarogni kell, de aki tudja hol a kocsi széle és eleje, az nem jön zavarba. Érdemes megállni egy kis kiszögelésnél nézelődni a rideg tájon. Aztán jönnek a „laposok”. Ők valahogy ezt a nyílt kanyargó területet szeretik. Sportkocsik, nagy lóerővel, magamutogató pilótákkal. Viselkedésüket nem értem, minek másokat zavarva végig száguldani néhány kanyaron, nem gyönyörködni a táj rideg szépségben, hanem hallgatni a kipufogó decibelben gazdag fortisszimóját. (talán nem is hallgatni, hanem hallgattatni) Nem vagyunk egyformák, ezekkel a laposokkal még találkozni fogok, most csak emlékeztetek a szépségek tönkretételére.
Megyünk felfelé, rideg sziklák szegélyezik kanyarjainkat. A Transfogarast említve mindenki ezt a rideg hegyoldalt idézi fel. Sokan járnak erre, s a sok turista miatt a környezetre kiható káros hatások jelentősen megnőttek.
Megérkezünk a tetőre. (nyáridőben a tető elött nagy sorban állnak az autók, s a levegőbe némi kuplungszag keveredik. Ebben az időben ritkább a népsürűség, sehol nem kell sorba állni.) A káros hatások demonstrálására itt van a központi parkoló (hogy a megállásért fizetni lehessen), a közzabáldás sátrak, s a már említett „népművészet”.
De itt van az egyik legnépszerűbb látnivaló az út során a 2034 m magasan fekvő Bilea-tó, másnéven Balea-tó is. Érdemes csavarogni, kirándulni egyet, s gyönyörködni a kilátásban.
Mi megállás nélkül zúgunk tovább a következő részig.

Az előjáték (Románia)

Néha becsípődésem van. Feleségem alapelve, hogy a normális férfiak nagyon unalmasak. Lehet, hogy miattam, de általában nem egy unatkozó típus, mostanában pedig különösen nem.
A becsípődés miatt csináltam már sok, látszólag és sajnos, mint később kiderült a valóságban is logikátlan dolgot. 72-dik évemet taposva olyan sok kárt már nem tudok tenni magamban. Többek között nem megyek újra a Caminóra, abbahagytam a motorozást, lemondtam a síelésről, s még mindig az első feleségemmel hárfázunk egymás idegein. Mivel azt a 25 féle tablettát, amit szednem kell színe és formája alapján még megismerem, nagy dolgokra vagyok még hivatott.
Nézve a facét, vagy mit láttam, hogy emberek motorral, biciklivel (azt is abbahagytam), autóval kanyarognak, cirkalmas utakon felfelé egy hegyre.
Ez nekem kell, villant belém a normális férfi kívánalom.
Nyomozni kezdtem, kiderült, hogy több híres hágó van, amelyekre az mondják azon legalább egyszer életében minden férfinak végig kell menni.
Megvan a nyári program! Először Románia, aztán Olaszország.
Ekkor vásárláskor a piacon békésen parkírozó, kéthetes autómba beletolatott egy kényelmes parkolóhelyet kereső öregúr. Biztosító, megítélt teljes ajtócsere, s mivel sérült autóval nem akartam külföldre menni rohamtempóban nekiláttam a kocsi megcsináltatásának. Két hónap múlva, mivel már szeptember volt, kicsit remegő arccal kiszabadítottam a kocsit a szervízből. Nem érdekelt, hogy más autók a szerviz vigasztalásnak szánt információja szerint féléve állnak ott javítatlanul, nem érdekelt, hogy néhány dekorációs elem még hiányzik, menni akartam. Menni kell, mert rossz lesz az idő, a hegyen lezúdul a hó, ezért lezárják a hágókat, s én ott állok a hegyek tövében egy csillogó kocsiajtóval.
Ezért elindultam. Szeptember közepe volt, e sorokat október vége felé írom, s csak tájékoztatásul közlöm, hogy az autó még mindig nincs kész, s én már öt komoly hágón vagyok túl.
Pakolgattam s rájöttem, hogy ez a hágó téma nem is olyan nagy dolog. Én például mivel imádok hegyen vezetni már rengeteg hágót másztam meg autóval. Például, ha Gyöngyösről átmegyek a Mátrán át Parádra, akkor is egy hágón mentem át.
Szóval már kicsit uncsi, de ha már megígértem.

Ez volt a majdnem induló felszerelés. Az autó, a kalap, a farmer változatlan, de a többi a helyzettől függő. Ja és az én helyzetem a túloldalon van.
Indulás!

Jelentem mindenkinek hazaértem, sőt sikeresen hazaértem.

Egy ausztriai (Nauders) szállás után megmásztam a Stelviót, leereszkedtem a túloldalon, borzongva átautóztam Bormio és Bolzano között, majd kis alukázás (útszéli garniszálló Brenner sztráda alatt) után átmentem a "régi" Brenner hágón.

Nem volt izgalommentes ez a három nap.
Olyan élményekkel lettünk gazdagabbak feleségemmel együtt, hogy eldőlt, megírom az élményeimet. Sőt a Trans Fogarason és a Trans Alpinon tapasztaltakat is leírom. Ez így négy vagy ha a Bormió utáni részt is számolom öt hágó.

Időm lesz, mert idén több hágó mászást már nem tervezek.Hacsak nemsokára az Északi Tenger felé haladtomban nem ugrik elém néhány.

Kérek egy kis időt, hogy leírjam, hogyan látja egy élvezeti síelő a hágók világát, mennyiben válhat hágó hágóvá.

Kedves Csabor,
Jó olvasni a beszámolóidat. Én bíztatlak a Trans Fogaras megírására. Gyermekként jártam arra, mert Erdélyben nőttem fel. Jelenleg 1500 km-el nyugatabbra élek sok heggyel rendelkező országban. Gondolkozom a kerékpárral való megmászásra. Azóta sok lett a maci (nem a Laci) a környéken. A Stelvio is szép, idén a bicajos napon sikerül másodszor megmásznom kerékpárral a svájci oldalról, tavaly megvolt a klasszikus része a 48 kanyarral. Idén mikor feltekertem még nyár volt, rá egy hétre szeptember első hétvégéjén már lehullott az első hó. Kiváncsian várom a beszámolódat :)

Egy hajóban evezünk! A síelést immár két éve feladtam (pedig úgy éreztem van még bennem két-három ezüstérem), de tudomásul vettem a természet parancsát. Ha nem tudom felvenni a sícipőt, akkor mire erőzzek. A síelőkkel a kapcsolatot nem adom fel, külön öröm, hogy Te is újra itt vagy! WFeri

Egy hajóban evezünk! A síelést immár két éve feladtam (pedig úgy éreztem van még bennem két-három ezüstérem), de tudomásul vettem a természet parancsát. Ha nem tudom felvenni a sícipőt, akkor mire erőzzek. A síelőkkel a kapcsolatot nem adom fel, külön öröm, hogy Te is újra itt vagy! WFeri

Feleségemet első síelésére Hockarba vittem. Sokat túrázott, kirándult és azt hitte már mindent látott. De mikor Lassingtól elkezdtünk felfelé menni a szurdokba a szerpentinen, elállt a lélegzete. És ez csak a kezdet volt.

Gondolkodom az íráson. Szép volt a Trans Fogaras, még szabb a Trans Alpin, csak el kell döntenem, hogy az élményt megtartsam magamnak, vagy másokat is részesítsek belőle.
A mai élvezeti síelő már nem a régi örömöket hajszolja.

A képeken látom a meglepetést. Ahogy nézem még jég is volt.
Én készülök (az asszony reszket). A hátsó ülés előtti teret teleraktam már (két garnitúra hólánc. homok, ablakmosó, két lapát, egy kanna benzin, meg amit el lehet képzelni.).
Az indulás napján elméletileg 40 cm hó esik, de amikor a hágón megyek a hírek szerint sütni fog a nap. Meglátjuk...

Más: két kalapot is tettem a kocsiba, mert az egyiket megemelem előtted Gabóca! Aki ott felteker az megérdemli, hogy fedetlen fővel lásson.

Számomra a hágók még nem annyira érdekesek mind a sípályák, de ahogy Te írtál a síeléseidről biztos ,hogy a következő kalandjaidról is élvezetes írásokat fogunk Tőled olvasni.⛷️

Van olyan is, nekünk szeptemberi bicós megtekerésnek tett keresztbe a korai havazás.
Ez volt az első lehavazás, meglepett néhányakat.

A filmen nincs hó. Nekem van.

Hajrá!

https://www.tiktok.com/@istvan911_/video/7401473127705808160?_r=1&_t=8psVJQEK9BI

Közeleg a szezon, s bizonyára tömegek gondolkodnak azon, mit csinál most az élvezeti síelő?
Jelentem folyamatosan webkamerák képét nézegetem. Az okok a következők:
Minden valószínűség szerint befejezem sokra hivatott síelői pályafutásomat. Be kell, mert nem bírja a derekam, műtétről pedig a négykézlábadozásig hallani sem akarok. Bizonyára megfordulok még sípályák környékén, nem tudok elszakadni a hótól, a tiszta levegőtől, az agymosó nyugalomtól, a hütték világától, de kirándulásaimra már nem viszek lécet.
Azt mondják viszonylag normális emberek is képesek megőrülni hetven felett, hát még én!! Kitaláltam mivel növelem adrenalin szintemet. Hágót fogok mászni. Nem lábon, hanem autóval. Legyen minél kanyargósabb, minél magasabb.
Ezért nézem a webkamerák képét. Napokon belül indulok (olaszul) Passo Stelvióra, (németül) Stilfser Jochra. Remélem felengednek. (mellesleg erre is van sípálya) Az út nyáron is kihívás, de most a kamerakép alapján 40 centiméter hó van a környéken. Természetesen kedvenc feleségem is jön velem, ezeken az utakon a rémülettől benne szakad a hang. Ausztriából átmegyünk Olaszországba, „végigzúgunk” a Stelvión, aztán vissza a Brenner hágón, természetesen nem az Európa hídon, hanem a régi nyomvonalon. Jó útnak igérkezik.
Gyakorlatban vagyunk. Múlt hónapban végig mentünk a Trans Fogarason, aztán a Trans Alpinon. Legendásan rossz idő volt, talán meg is írom.
Most még nézem a kameraképeket, s találtam is egy hágót, ami 7 méterrel magasabb. Jövőre is van még kihívás!

Egyszer Bélapó házánál személyesen is találkoztunk, de korábbi írásaidból is úgy ítéltem, hogy "jókedélyű fazon" vagy. Vakszolásom hibája miatt én is éreztem már azt, hogy nem fogok épségben lejutni a hegyről. Fájdalom miatt ez még sokkal rosszabb lehetett. Jókedvűen is.

Talán meglepő, de jókedélyű fazon vagyok. Az egy nagyon rossz érzés volt, ott állok egy pálya közepén, s azon gondolkodom mikor olvad el a hó, hogy le tudjak jutni a hegyről. Nem éreztem jól magam, de aztán olyan volt, mint a katonaság, vidáman kell felfogni. Viszont át kell gondolnom a síeléssel kapcsolatos elképzeléseimet, ezért jövő héten Ausztriába megyek síelni, tesztelem az ottani segélyezési metódust is.

Ez a történet utólag és kívülről derűs, de ott ezt átélni nem az.

Soraidat olvasva, mintha egy előre megrendezett Chaplin-filmet néztem volna meg. Köszi, hogy megosztottad a sztorit, vidám perceket okozott! :)

Utazás a rendőr hómobilon- avagy egy álom beteljesül

Mindig csodálkozva (csodálva) néztem a sípályán motoros szánon száguldozó rendőröket. Kéken villogott a lámpájuk, néha még a szirénát is megnyomták. Csuda volna, ha én egyszer ott ülhetnék a gép nyergében!
Egyszer már majdnem sikerült. Tarvisioban, ahol én lejöttem a fekete pályán, s kedves feleségemet előtte elindítottam egy emlékeim szerint általam enyhének minősített pályán. Az ember, pláne, ha síelő nem mindig lehet büszke a tűéles emlékezetére. Ez előttem is világos lett, mikor a feleségem viszonylag hosszú idő után sem került elő. A telefonban annyit hallottam, hogy megszűnt a pálya, s aztán se kép se hang. No ekkor kezdtem el keresni egy carabinierit, hogy kutassa fel és hozza le nekem a feleségemet, mert különben másnap nekem kell megkeresnem a sízoknimat. Mire találtam egy csendőrt, feleségem is feltűnt a hóban. Ha azt mondom nem volt kedves, azzal úgy érzem nem adtam vissza teljeskörűen a felém áradó érzelemhullámot. Gyorsan hatósági felügyelet alá helyeztem magam, szerencsére élve megúsztam, de ezzel akkor a hómobilozás lehetősége is megszűnt.
Eltelt pár év, most Ravasclettoban múlattuk az időt és az eurót. Mint már írtam gerincem folyamatosan jelzi, hogy gerinces ember vagyok, a baj 60%-os izomsorvadást okoz, de a síelés és köztem még mindig elég nagy szerelmet pocsékolok el, s talán nem is reménytelen ez a szerelem.
Meleg volt, a pályán kívül sehol egy szemernyi hó, de a pálya is nem teljesen felforralt, de azért ragadós csirizhullámra hasonlított. Hatalmas, ragadós hóbuckák próbálták magukhoz kötni a lelkes síelőket, közöttük engem is. Ennél jobban csak a ködöt utálom. Néhány száz méter után derekam egy éles szúrással jelezte, hogy a maga részéről őt nem érdekli a továbbiakban a síelés. Komoly érvei voltak. Egy kanyar, pihenés, egy kanyar pihenés, ilyen rendkívül látványos technikával elküzdöttem magam az első hüttéig. Próbáltam a régi medicinának megfelelően magamhoz venni egy kis folyékony fájdalomcsillapítót, s közben megbeszélni a problémát a pincérrel. Ez a számomra szokatlan helyzet meghaladta nyelvi lehetőségeimet, s telefonos fordítót vettem igénybe. Azt akartam elmagyarázni, hogy a hütte oldalánál álló motoros szánt kibérelném, s mennyiért vinnének fel a fülkés felvonóhoz, ahonnan ilyen rokkantan is le tudnék jutni a szállodához.
Nem tudom kinek milyen tapasztalatai vannak a fordítókkal, én annál a verziónál, hogy két beteg öreget kellene a kertbe vinni, feladtam a fordítási próbálkozásokat.
A mutogatásos módszer után felderült a pincér orcája, közölte, hogy telefonál, s perceken belül megvan a megoldás. Ezek után nyugalmamból kicsit kizökkentett egy carabinieri megjelenése, oldalán a pincérrel, aki élénken rám mutogatott. A közeg megkérdezte mennyire vagyok sérült, kérek-e orvost, helikoptert, páncélvonatot, vagy bármi mást. Nagy darab, morcona alak volt. Félve magyaráztam, hogy nem tudok menni, de ez a helyi körülmények között nem orvosolható. Szeretnék eljutni a nagyfelvonóhoz, hogy levonózhassak, s mindenféle gyógyszerrel és krémmel orvosoljam a szállodában magam. Kitámogatott a hüttéből, s ott állt vágyaim tárgya a hómobil. Persze ezt most kihagytam volna. Mondta a hómezők éber őre, hogy felfelé a nagy és ragadó hó miatt ketten nem tudunk menni (… egyedül én mehetek…?), de levisz az alsó felvonóig, ott átszállok, s majd fent jöhet a fülkés felvonó. Nyomoronc állapotomban nem volt egyszerű felmászni a vasra, s közben még azt is el kellett döntenem, mibe fogok kapaszkodni, mert a csendőr ilyen célokra nem tűnt alkalmasnak. Elhalóan érdeklődtem, mi lesz a feleségemmel, de mondta a zord egyed, hogy jön a kolléga s őt is elviszi. Már robogtunk is, kicsit zavart, hogy a kabátomat, s mellényemet elfelejtettem becipzározni, s kesztyűm se volt nálam. Csak a büszkeség melengetett, meg a csodáló (csodálkozó) tekintetek, akik nézték, mi baja lehet az öreg muksónak ott a szánon. Szemérmesen lehúztam sisakom napellenzőjét.
Lehet, hogy a vezető felfelé nem tudott menni, de le….Kezdetben a pályán mentünk, s a sisak mögül élvezhettem az előlünk menekülő síelőket, halhattam a sziréna hangját, de aztán mellékutakra tértünk. Ez a motoros szánkó istenemre, nem tudta a fizikát. Csúszkáltunk, tekeregtünk, dőltünk jobbra balra, az ember ilyenkor belegondol, hogy vannak rémálmok is. De aztán minden rendbe jött, mert jó darabon aszfaltos úton robogtunk a szánnal. Aztán kinyitottam a szemem és ott voltunk a felvonónál. Hosszú sor, de nekem megállították a felvonót, táncos járásommal belibbentem egy üres padra, annyi időm még volt, hogy hátra kiáltsam, a lécemmel mi lesz? Lehet, hogy síelni már soha nem tudok, de kerítésbe talán még jó lesz. Intett a csendőr, hogy felhozza, sziréna, s már indult a felvonó. Tudtam értékelni a hangulatot. Fent megint megállították a felvonót, kiemeltek, s átadtak a már ott várakozó másik csendőrnek. Sántikáltunk az iroda felé, közben megérkezett feleségem, akit felfelé hozott fel a másik ügyes csendőr, tette ezt annak ellenére, hogy háta mögül folyamatos sikoltozás hallatszott, s annak határozott kifejezése, hogy az asszony leszáll és gyalog megy fel. Pillanatokon belül az én csendőröm is befutott a lécemmel.
Az irodában kedélyesen elbeszélgettünk, felvettek valami jegyzőkönyv félét, amit nem is láttam, s mondták, ha kipihentem magam mehetünk le. Nyilvánvalóan az ajtóban már vártak. Integetés, érzékeny búcsú, s legnagyobb felháborodásomra az ott lévő néhány lépcsőn saját lábamon kellett felmennem. Aztán korrigálták a hibát, s valahonnan elővarázsoltak egy kerekesszéket, azon toltak be a fülkébe, ami addig ott várt rám, természetesen tele emberrel, akik ekkor tudták meg miért nem indult már percek óta a fülke. Mint az elején írtam meleg volt, de most megfagyott a levegő. Megmerevedett emberek néztek a szemük sarkából, s láthatóan izgultak, hogy kibírom e a végállomásig. Kibírtam, s a vigyázban álló emberek között kitoltak az épületből. (nyilvánvaló, hogy lifttel mentünk le)
A pénztárak táján már bizonytalanság lett úrrá a kisérőmön. Féltem, hogy a szállodáig is feltol, ezért könyörögni kezdtem, engedjen, hisz már egy kicsit tudok menni. Nehezen, de engedett. Próbáltam elegánsan magam után húzni a belem, s rugalmasan elszakadni.
Mivel itt nem volt hó viszonylag jól tudtam volna mozogni, de nem mertem. Mi lesz, ha kiderül, az egész sok hűhó volt semmiért.
Máig nem tudom, miért, de elhitték rogyogány állapotomat. Azóta is azon gondolkodom, most vagy Oscar díjra érdemes színész vagyok, vagy ilyen rosszul nézek ki?
Másnap pihenés, városnézés, de következő nap újra nekimerészkedtem a hegynek. S mi történik, ki az első ember akibe a felvonóból kilépve belebotlok, persze, hogy az az én kedvesen mogorva szállítmányozó csendőröm…