Most nézegettem, hogy nem tartottam be az egyik (?) ígéretemet. Február végén azt ígértem, hogy írok egy részletes beszámolót a Dolimitokban töltött hetemről. Ahogy megy előre az idő egyre jobban elfelejtem a történteket, de azért megpróbálom összeszedni gondolataimat. Talán segít valakinek útitervet készíteni, illetve csillapítja az én hó utáni éhségemet.
Tehát itt a februári beszámoló.
Val di Fassa 2014.02.16.-22
Utazás
Mondhatnám azt, hogy Valentin napra elhoztam a feleségem egy Dolomitokban való síelésre, de ez nem igaz. Először is nem szeretem a Valentin napot, mert idegen a hagyományainktól, s a virágárusok eme ármánykodása nélkül is elég virágot veszek egész évben. Másrészről nem egy nap kell szeretni valakit, hanem évi háromszázhatvannégy napon át. Most nem fogtál meg, mert tudom, hogy az év háromszázhatvanöt napból áll. No, a hiányzó egy napon imádni kell. Ha szökőév van akkor kettőn. Tudni kell veszíteni.
Az igazság az, hogy nálam minden szezon „bakancslistáján” előkelő helyen szerepel a Dolomitokba való síelés. Őszintén, egész évben elsíelgetnék itt. Természetesen most is Dolomiti utazási irodával voltam Campestrinben. A jól bevált dolgokat nem szoktam elhagyni.
Pakolási szisztémámat már mindenki ismeri. Addig rakjuk a cuccot az autóba, amíg az meg nem telik. S ez a pakolás független a kocsi méreteitől.
Amióta a szlovénok megnyitották az autópályát Olaszország felé én arra járok. Gyors és kényelmes. Kb. 7 és fél óra alatt háztól házig elvagyok.
Persze vannak nekem nem tetsző dolgok. Ilyen például a pálya matrica. Az olasz turnusbeosztáshoz nem igazodik a matrica időtartama. Egy nappal rövidebb, így egy turnusért két hetes matricát kell venni, ami persze egy kanyival sem olcsóbb, mint két egyhetes. Az utolsó magyar kútnál szoktam matricát vásárolni, olcsóbb mintha más helyen (pl.: Autóklub) veszi az ember.
Ha takarékos a síelőnek, mielőtt átér Olaszországba érdemes teletankolni a kocsit, mert az olaszoknál jelentősen drágább az üzemanyag. Másrészről hét végén az olasz kutak nagy része zárva van, s így csak az automata kutakra lehet hagyatkozni, de az nem mindig sikerül.
Esőben indultunk, reggel 8 felé. Az eső ellenére kellemes út, de a tempót Szlovéniába érve mérsékeltem. A helyi rendőrök minden elképzelhető módon mérik a sebességet, s elég szép büntetéseket szabnak ki.
Szlovéniában ért életem egyik legszomorúbb látványa. A közelmúltban ónos eső esett s az nagyon nagy területen (az út mellett több mint 100 km hosszan) letarolta a fákat. Csupasz fenyőtörzsek, letört ágakkal, letört felső résszel ameddig a szem ellátott. Nem tudni mikor tér magához a természet, s felbecsülhetetlen a kár. Mintha egy óriás suhintott volna el kaszájával az erdőben.
Szomorúan utaztunk tovább. Ahogy az olasz részen elhagytuk a tengert, s a hegyek felé kanyarodtunk, az eső ellenére lehetett látni, hogy lesz itt hó, mégpedig dögivel.
Kora délután megérkeztünk. Útközben megálltunk San Pellegrionál (kedvenc hely ez is). 2 fok volt, és sok ember. A hó....no az vacak. Alig van több mint két méter. Érdekes volt olyan úton vezetni ahol mindkét oldalon 2 méter magas hófal van. Nagyon fogom utálni ezt a hetet.
A szálloda a szokásos. Kellemes csicsamentes, családias hely, minden rendben, otthonosan berendezett szoba, s vacsorára olaszos ételek. Az olasz konyha szerintem a látottak alapján paradicsom tésztával. Kedvesek. A pincér mindent tudni akar. Megkérdezi, hogy milyen népek vagyunk, s máris üti be a telefonjába a szöveget, s szótárprogrammal fordítja. Jókat kacagunk a beszélgetésen.
Viszonylag korán lefekszünk, mert másnap nagy csuszkát tervezünk. Még a számítógépet sem kapcsolom be, mert nem találom a csatlakozó átalakítót, anélkül pedig nincs esélyem rá hogy be tudnám dugni a konnektorba. (ilyent mindenki vigyen magával, ha Olaszországba megy.)
2014.02.17. Első nap Bellamonte
Első nap természetesen mi jöhetne más, mint Első feleségem szerelme. Mi ezen a vidéken mindig Dolomiti Superski bérletet veszünk, mert kóbor lélek lévén nem tudni hova keveredünk a nap végére. Ez a bérlet lényegében impregnált papírból van, nincs az árban kaució, viszont ki tudja miért a bérletre rá van írva, hogy férfi vagy nő a tulajdonos.
Alpe Lusia, Ronchi, Bellamonte, vagy amit akartok. A szitáló esőben, magát egyre jobban mutogató ködben indulunk.
Rövid autózást követően Moena után Ronchinál parkoltunk le. Volt a parkírozóban vagy 6 autó. Hétfőn úgy látszik nem járnak erre. Természetesen magányos, nászutas kocsit kértünk a felvonón, s azt is kaptunk. Kettesben kapaszkodtunk felfelé, átmentünk a középső állomáson, aztán a tető felé haladva inkognitóba burkolóztunk. Egyre nőtt a köd.
Kiszállva az ott lévő, lassan gyülekező emberek tétován tanakodtak, merre is kellene indulni. Volt aki még egy cigarettára is rágyújtott, mert az biztos elősegíti nála a gondolkodást. Ezt nem tudom megérteni. Valaki kint van a kellemes tiszta levegőn, vár, vagy sorban áll a liftnél, s rágyújt egy dekre, mert a tüdőcsúcsok már ácsingóznak valami méreg után. Itt találkoztam olyannal is, hogy a személyzet egy jeles tagja jött lefelé a mi nászutas fülkénkkel, s amikor beszálltunk kiderült, hogy dohányzott a fülkében. Aki dohányzik el sem tudja képzelni milyen zavaró lehet egy nemdohányzónak beszállni utána a füstös fülkébe.
Rövid időn belül megunva a tanakodást botozva nekiindultunk a Bellamonte felé vezető útnak. A Direttisimán (7 fekete) ebben a ködben lejönni, bemelegítés nélkül nem volt felvállalható. Maradt a piros (6). Mindenfelé szűzhó. Kezdem megérteni a szűzhavazókat, érdekes érzés egy sima érintetlen hóban elsőnek csúszni. Önző dolog, de jó. Főleg akkor ha közben gyermekfej nagyságú pelyhekben esik a hó.
Próbáltam csúszni de nem ment. Annyira tapadt a hó, hogy botoznom kellett lefelé a piroson. Nagy nehezen evickélve a mozgásképtelen léccel egyből lefelé vettem az irányt, mert emlékeim szerint arra van egy szerviz.
A tizessel kezdődő számú pályákon, szóval a Bellamontei részen már voltak néhányan. Én pedig csak szenvedtem a ragadós hóban a tapadós léccel.
Most lefelé mentem, nem törekedtem egyszerre felfelé, mert emlékeztem, hogy egy évvel ezelőtt 100 méteren belül leamortizálódott a család. Olyan lassan tudok csak csúszni, hogy míg leérek bőven elmesélem. Kedves ismerőseimmel síeltünk. Ők még nem voltak ezen a pályán, s én mint mindennek tudója igyekeztem vezetni őket. Castelir felől (Bellamonte, alsó parkoló) érkeztünk, s én nagy lelkesedésemben vittem a csapatot felfelé. A komoly csúszás előtt mindig szoktam egy bemelegítőt csúszni. Nem nagyon végzek atletikus bemelegítő gyakorlatokat, de egy enyhe pályán, szép lassan, odafigyelve átmozgatom magam. Ez működni szokott. Most botor fejjel egyből (három felvonóval) robogtunk a 2340 méteres csúcsközeli kiszállóig, s egy lendülettel fordultunk lefelé. Abban a magasságban olyan köd volt, hogy az ember az orra hegyét sem látta. Amit nem látok attól nem félek, s ezzel a lendülettel zúdultam lefelé. Kb. 50 méteren belül nem tudtam hol vagyok, sőt azt sem, hogy merre van a lefelé. Hátranéztem, mi lehet az első feleségemmel, majd megszemléltem a helyzetet a földön heverészve is. Nem láttam Elsőt sehol. Keresgélve rátaláltam, a pálya mellett lévő kövek közül mászott ki éppen. A továbbiakban sajgó tagokkal vánszorogtunk lefelé. Ő néhány napig nem síelt, illetve térdgéppel próbálkozott, de több mint egy évig fájt a térde. Nekem a kézfejen dagadt meg, de nagyon, viszont egy hét alatt elmúlt. Szóval nem árt az óvatosság.
Most nem kapkodunk, s némi erőlködés után Castelirnél vagyunk.
Itt szembesültem néhány fejlesztéssel. A felső parkírozónál lévő faházas szerviz eltünt. A parkírozó bejáratánál nyitottak egy lejárót (ez az ottani 4-es metró), s nagyban kibővítették a szervízt és a kölcsönzőt. Kellemes átöltözőhely, tárolószekrények, s minden amit a szem megkíván.
Egy kicsi rózsaszín és egy kicsi sárga a viaszból, s már meg is történt a vaxolás 5 euróért. Mint később bebizonyosodott a léc sebes lett, mint a villám, néha még az én gyorsaságomat is felülmúlta.
Az alsó parkírozóból felvezető lépcsőre is csináltak egy pipec fatetőt. S a pálya végén lévő budi minden igényt kielégít. (az igény kielégítéséről jut eszembe, hogy a pálya végén van egy nagy hütte, de aki jól akarja érezni magát az a tízes pályák melletti kis hüttékbe térjen be.)
Pörögtünk fent, lent mindenfelé. Esett az eső, néha szakadt a hó, köd volt, de itt már a tömegnek mondható embersokaság jól legyalulta a kék pályákat. A piros kicsit buckás volt de élvezhető. Aki még nem igazán mélyedt el a síelés rejtelmeiben, annak a bellamontei rész 12, 13, 14, 16-os pályái igazán önbizalmat adhatnak. Ha már megjött a kedv érdemes felbátorkodni Lasté felé a 9 kék és 8 piros pályákra. Szerintem mindegyik kék, de ne firtassuk.
Az idő nem volt a legjobb. Esett az eső a síelők zöme idejének többségét a hüttében töltötte. Szóval szabadon lehetett a pályán kavarni.
Élveztük a napot. Visszafelé a tető (Le Cune) megint ködbe burkolózott. A nagy hó miatt az 5-ös feketét zárva tartották, így a 2-es piroson kellett leereszkedni a középső állomásig.
Onnan az 1-es feketén zúdultam le, amely kellemesen buckás volt, így tudtam versenyezni a felvonóban lévő feleségemmel. (természetesen a város felé is le lehet csúszni egy leágazáson, de én azt soha nem próbáltam.)
Első napnak kitűnően elment. Azért azt el kell mondanom, hogy furcsa egy nap volt. Valami volt a levegőben. Én ennyi balesetet még nem láttam pályán és azon kívül. Azzal indult, hogy reggel, amikor ki akartunk a szálloda elől kanyarodni az útra két autó állta utunkat. Egyik az oldalán feküdt, másik orrát gyengéden odahajtva füstölgött. Később a pályán a mentők ingajáratban vitték a sérülteket, akiket a tapadós hó számlájára írhattunk. Este hazafelé az egyik háznál villogó autókat láttunk, s egy fekete zsákot, aki nem is olyan régen még a háztetőről havat lapátoló ember volt. Furcsa nap volt, s az események befelhőzték a síelés miatt érzett örömünket. Veszélyes üzem a tél.
2014.02.18. Második nap Passo San Pellegrino
Kezdek féltékeny lenni, mert a feleségem szerelmei egymás után tűnnek be a képbe. Most ez a Passo gyerek jött elénk, s ráadásul nagy örömöt is okozott. Az én boldogságommal kezdődött. Imádnivaló volt a magas hófalak között kanyarogni. Az ember csak nyomta a gázt, csillogott a szeme, a feleség pedig vizet fakasztott a karfából, közben pedig sóhajtozva imádkozott, hogy ne jöjjön semmi szembe. Kellemes volt az út. Mellesleg jegyzem meg, hogy ezek a laza olaszok akkora havaktól takarították szárazra az utat, egy rövid délelőtt, hogy nálunk akkora hó áprilisig kitartott volna. Hiába hazánkban az olvadás nagyban segíti a szakszerű hóeltakarítási munkát.
Bevackoltuk magunk a kellemesen letisztított parkírozóba, a hatalmas hóhalmok közé, s azt már ekkor lehetett látni, hogy nem lesz tömegtumultus a pályákon.
Remek pályák, kevés ember, ez a jó síelés egyik alapkövetelménye. Mondjuk a lappangó köd nem tartozik ezek közé, de ne legyünk telhetetlenek.
Kedvencünk ez a terep, de mindig újra elolvassuk. Balról, jobbra (már a térkép szerint nézve) Ilyen sorrendben csússzuk be a pályákat. Ezen a terepen szép széles pályákról beszélhetünk, változatos terepviszonyokról, ahol kedvére való nyomvonalat választhat az ember. S milyen csodálatosan tudok csúszni ezeken a pályákon! El sem tudjátok képzelni! No jó, maradjunk a marketing szövegnél. A csúszkálás ezen az oldalon mindig a Cima Domo 3003 méteres csúcsától induló pályával fejeződik be. S hogy ki ne hagyjam nagyon jó, szép kilátással rendelkező hütték találhatóak ezen az oldalon. Kicsit magasabbak az árak, mint például a sógoroknál, de a síelés nem igazán a spórolásról szól. (No így beszél egy igazi élvezeti síelő.)
Pellegrino napfényben akkora öröm, mint amikor a kiskutya gazdája hazaér, s a kutyus a gazdi láttán körbepisili az előszobát. Azt hiszem jó plasztikusra sikeredett ez a hasonlat. Amikor már léceinkkel végigolvastuk ezt az oldalt, az út feletti hídon átcsúsztunk Falcade felé. Jött a kötélre kötött „busz”, s repített felfelé Col Margheritához. (2513 méter magasra) Ez egy kellemes csúcs. Van ott egy kis talponálló jellegű becsületsüllyesztő, ahol a rendes ember mindig megiszik valamit, ha már ide feljutott. S miután jól kinézelődtük magunk (szép visszanézni a Pellegrinói oldalra, vagy a másik irányban látni Falcade lefelé hajló hegyeit, a kellemes vonalvezetésű pályákkal), nagy lendülettel essünk lefelé a hegyről. Én az esés irányának a Falcade felé vezető pályákat ajánlanám, amik egy jó, mindig buckás meredekkel indítanak, de aztán megszelidülve surran a hó a lécünk alá. Másik irányban egy meredek szakadék tátong. Bár arra is láttam már irigykedve néhány sínyomot.
Kellemes csúszkálásokat végezhetünk Falcade lejtőin. Kezdők paradicsoma lehet ez a vidék, néha még botozni is kell. Kellemes tanulópályákat is találunk. Ha kedvünk van leereszkedhetünk egészen Falcadeba, igaz itt a lefele vezető út nagy része buckás volt, illetve a hütte után jeges. Nagyon kezdőknek nem javaslom.
Bejárva ezt az oldalt is, vissza indultunk. Ismét felkapaszkodtunk Col Margheritához, van ott a felvonó gépház mellett egy becsületsülyesztő, a többit tudjátok…. Kapacitáltam feleségemet, hogy csússzunk le a hegyről, de ő nem vállalta be. Sokszor átvertem már, s olyan helyekre vittem, ahova magától biztos nem ment volna. Ilyen akciók után, bár lejött, de némi mosolyszünet következett közöttünk. Most biztos nem akart velem veszekedni, ezért a liftezés mellett tette le a garast. Én nekiindultam. Ez a lemenetel nem volt egy kéjhömpöly. Keskeny rész volt járható a pályából, nagy buckák, jeges foltok váltogatták egymást. Komoly küzdelmet folytattam, míg leküzdöttem a hegyet. Leérve mondtam is az asszonynak, bánhatja, hogy nem jött le, nagyon kellemes lájtos pálya volt.
Megint leereszkedett a köd megnézni mi van velünk, s mi meg akartuk mutatni neki, hogy jókat lehet csúszni a pellegrinói oldalon. A végén még robogtunk is, hogy a 16 óra harmincas lifttel felmenve egy utolsót tudjunk csúszni.
Nagyon élveztük ezt az örömcsúszást. A néha előbukó ködön kívül más nem zavarta az élvezetet. Egész nap nagy lendülettel csúsztunk, siettünk, mert másnapra fél méteres havat jósoltak. Nagyon hiányzik ehhez a több mint két méterhez.
2014.02.19. Harmadik nap. Lecsó
Úgy döntöttem ma ismeretlen helyet fedezünk fel, Sella Ronda még várhat. Reggel hétkor örömmel láttam, hogy még nem havazik. Az eső zuhog.
Ezt a napot kidobjuk a szemétbe. Néha tudni kell veszíteni, de az élvezeti síelő a legrosszabb időben is megkeresi az örömét.
Sok csapadékot jósoltak, de azt nem mondták, hogy plusz 1-2 fok lesz, s így a sok csapadék eső formájában esik le.
Ígértem, hogy új helyet fedezek fel, de az rendőri intézledés miatt meghiúsult. No nem kaptak el gyorshajtás miatt, más is történhet velem.
A terep ahova menni akartam Passo Costalunga Karerpass. Szimpi kis terepnek nézett ki, így nekiláttam Vigo Di Fassánál megmászni a hegyet. Némi kanyargás után egy útelzárásba botlottam. Kanyar, s máris Ciampedie felvonójánál voltam, de én nem ide akartam jönni. Otthagytam a gyülekező síelőket, s kerestem tovább.
Ismét kanyar s irány tovább felfelé. (az útelzáráson kicsit félrefordítva a fejem áthajtottam) Pár kilométer után egy komolyabb lezárás következett. Nemzetközi kupaktanácsot hívtunk össze az időközben odaérkező olasz, holland, német, cseh és magyar résztvevőkkel. A tárgyalás eredményeként a német továbbment a többi visszafordult. Ezt a terepet én ebben a szezonban nem csúszom be.
Újratervezés!
Elindultam Pampeagó síterepe felé. Predazzo előtt a Latemar feliratú nagy sífelvonó magányosan állt. Sehol egy autó, sehol egy mozgó felvonó. A sportboltban érdeklődtem, hogy mi lehet az ok. Annyit tudtam meg, hogy itt vége a szezonnak. A felvonó három oszlopának ménkű nagy talapzata, betontömböstül a sok vizes hóval és földdel együtt megcsúszott. A kb. négy méternyi vizes hónak akkora volt a súlya, hogy elnyomta a földet, a nagy darab álló felvonóoszlopokkal odébb csúszott. A sok hó is okozhat gondot. Itt bezárták a szezont, nekiláttak a felvonók nagykarbantartásának. (lezárva a 30, 31,32 felvonó, s a hozzá tartozó pályák. A pályarendszer többi része megy.)
Egyetlen haszon volt, hogy a sportboltban a sisakomat (mivel itt vettem) meg megjavították. (elrepedt forgóelemeit kicserélték) Ingyen!
A szakadó esőben újraterveztem!
Mivel Alpe Lusia alacsonyabban van, ezért ismét Passo San Pellegrinóba vezetett az utam. A hegyen is eső esett. Tiszta takony a hó, kupacokba rendeződött pályával küzdött néhány ember.
Jöttek a hírek. Passo Rollen 8 méter magas havat mondanak. Canazeinél a fekete pálya felvonójánál szintén éjszaka néhány oszlop kimozdult, azt is lezárták, de a többi pálya megy.
Ez a töménytelen vizes hó rettenetes gondokat tud okozni. Várom, hogy mikor áll el az eső. Otthonról jött a hír, hogy itt piros hó esik. A hír nem igaz. Nem esik hó, s ami az előző napon esett az nem piros, hanem sárga. Valami szaharai homok keveredhetett a felhőkbe, s most mindent mocskos hó fed. Olyan, mint az út mellett lévő összetúrt hó kamioninvázió után.
A látvány lehangolt, s mivel fél órán belül a sok víztől úszóhártyáim nőttek volna pocsékba dobtuk a napot. Jött a délutáni feleség édesgető program, vagyis az ajándékok vásárlása.
2014.02.20. Negyedik nap Alpe Cermis
Ma Alpe Cermis a cél, ha odaérünk. Már nem merek jósolni. Az idő most kellemesebbnek tűnik. Úgy döntöttem az utolsó két napra tartogatom a Rondát.
Ez a sárga hó a környéken mindenhol esett. De én vidáman beülök a sivatagi kivitelű, fekete szinét elfeledett kocsimba, s csapzottan elindulunk Cermis felé.
Alpe Cermis remek hely. Kicsit eldugott, megbújik a nagy, neves pályák árnyékában, de megéri a pénzét. Éjszaka itt hó esett, s ahogy látszik minden tapadós, buckás hóval fedett.
Kicsit gondot okozott megfejteni honnan indul a lift, de végül rátaláltam a kellemes apró konténerre, amely a pénztár és a WC szerepét is egyben betöltötte. Több felvonón keresztül felküzdöttük magunk a hegyre. A középső állomásnál, ha az annak nevezhető kellemes hüttéket találtunk. Kis gombákban két úriember grillezett ínycsiklandozó húsokat. Tudtam, hogy ide még visszajövünk.
Kellemeseket csúszkáltunk a kék és piros pályákon, bár a friss hó nem támogatta igazán a technikánkat. Ezek a pályák jó időben, jó hóban kitűnő szórakozást nyújtanak. Mert azt talán elfelejtettem mondani, hogy ismét előmerészkedett a köd.
Győztesek lettünk a hóval vívott csatában, s győzelmünket kitűnő szabadtéren sütött húsok elfogyasztásával ünnepeltük meg.
Kis terep, de aki nem szereti a tömeget, az itt igazán jól érzi magát a családias hangulatban.
A hús belém ültette az ördöngőt. Feleségemet ismét a felvonóra bízva nekiálltam lecsúszni a hegyen. Ez abból állt, hogy bolond fejjel a végén lejöttem az olimpiai pályákon. 7200 m döntően fekete, még döntőbben kezeletlen (le is volt zárva) pálya. Ha jól kezelt kitűnő fekete lehet, most keménykedett. Az első szakasz után egy műanyag szalag volt keresztben, s a nép elment balra a kék pályák felé. Nem vagyok én papírkutya gondoltam magamban, s behunytam a szemem, hogy ne lássam azt a fránya szalagot. Mindig olyan fegyelmezett vagyok, ideje egy kis kirúgásnak a hámból. Voltak a pályának olyan szakaszai, ha oldalra állt az ember rá tudott könyökölni, s ezt még vidáman tarkította a méteres buckák sűrű tömege. Nem lehetett ráfogni, hogy kezelt pálya. Szenvedtem, de élveztem. Nem voltunk errefelé sokan. A végén azt hittem a lucskos hótól és a buckahegyektől leszakad a lábam. A konténerhez érve arra nem volt erőm, hogy megálljak. Örömmel estem feleségem nyakába. A combfarkas ott tombolt bennem, de mosolyogtam mint egy óvodás, aki meglátta az óvónéni bugyiját.
Döntöttem. Holnap Sella akkor is ha Ronda.
2014.02.21. Ötödik nap Sella Ronda
Ma végre rákerült a sor. S nem csalódtam. Bejött a papírforma, Sella Ronda ronda volt mint a bűn!
Ez a kb. 5 cm vastag sárga hó mindenhol esett, itt is, s rettentően elcsúfította a tájat. Furcsa ilyen szines hóban síelni.
Viszont az idő remek, a hó a színétől eltekintve csodás. Reggel némi tömeg (45 perc sor), de a pályán bőven elfértünk. A parkírozó nagy, de most nem tudták letakarítani, a kocsik csúszkáltak a jégbordákon. Ha nem időbe jön ide az ember bizony hosszú sorbanállásra számithat, pedig emlékezetem szerint a felvonó vagy 170 embert nyel el egyszerre, akik aztán baráti kipárolgásban szoronkodnak a tetőig.
Ahogy felér az ember várja egy kellemes hűtte, ahol a nap végén illik rendesen elbúcsúzni a hegytől. Aki zárásra nem ér ide az rosszul jár, az utolsó liftet nem célszerű lekésni.
A Sella főleg a körjáratról híres. Érdemes megcsinálni, de egy közepes síelőnek már nem kihívás. Tavaly körbementem, most kellemes pályákra vágytam, s ezért csak csipkedtük a hegyet. Nem volt konkrét cél, csak kerestük a nekünk legkedvezőbb pályákat. Hó az volt rendesen. Ahogy a helyiek mondták egy deszkás lábáról leesett a deszka. Kért kölcsön két botot, s úgy döntött, hogy a felvonó alatt az úttól 10 méterre fekvő deszkát felhozza. Lecsúszott, s ott belemerült a hóba. Sportos gyerek volt, négy óra alatt vagy két métert ment felfelé. Teljesen kimerült, mire a hegyimentők felhozták. Nem volt igazán értelme lemenni a pályákról.
Az idő sem volt rossz, s végül így egész jó kis csúszkálás kerekedet.
Este a közutasok a szállodában azt mondják kávézás közben (itt értenek hozzá, a kávéhoz és a hóhoz is), hogy éjszaka lesz 15-20 cm hó. Nem hiányzik, de legalább minden fehér lesz.
2014.02.22. Hatodik nap Sella Ronda
Az olasz közutasnak mindig igaza van. Még mindig szép egyenletesen esik a hó. Gyönyörű fehér minden. Most ennek a hónak nem örülök, mert simapályás száguldozást terveztem, de nem baj, mert van egy megrendelésem tájképfotózásra a nappali falára.
Mellesleg a közutasnak az éjszaka vonatkozásában volt csak igaza. A hegyek tetejéről nem beszélt. Ott egész nap esett a hó és fújt a szél. Van vagy 30 cm friss hó. S ez nem a ragadós fajta, holnap remek pályák lesznek.
De mi még ma itt szétsíeljük magunk, s mire remek pályák lesznek hazamegyünk. Ez az élvezeti síelő élete.
2014.02.23. Hazafelé
Az idő remek. Minusz egy-két fok lehet kinézve az ablakon, tiszta ég, ropog a hó.
Persze mi most indulunk haza.
Mindenkinek jó csúszást!
Koszos autónkkal nekivágunk az útnak.
Hazaértünk, sajnos!
Mint közben kiderült az az egy-két minusz fok, amit reggel említettem minusz 12 volt. Ebből alig több mint 7 óra alatt átmentünk plusz 14 fokba.
Piszkosul hajthattam.
Csabor az élvezeti síelő
Keresés
21 cm
