Elvileg nem kellene ennek a két világnak szétválnia. Amikor teljesen külön úton járt a versenyzés és a szabadidős síelés, akkor alakult ki a "hagyományos" sítechnika... És ennek köszönhető, hogy a flatterolós, csípővel kifelé mozgó síelést az osztrák edzőképzésben "Schilehrershcwung'-nak becézik. (Mondjuk a mai osztrák tematikát tekintve ennek komoly alapja van, a kifelé lendülő csípőt tanítják oktatóképzésükben az alapiskolában.)
Én nem vagyok barátja annak, hogy bármerre forgassuk a csipőt. Ez ugyanis olyan beidegzésekkel, izomösszehúzódásokkal hozható létre, amelyeknek nincs keresnivalója síelésünkben, bár az eredmény külsőleg tényleg hasonlít az elvártra (az élen síelős topikban erre utaltam a múltkor az imitációs gyakorlat kifejezéssel). A csípő jó helyzetének kialakulása a megfelelő előkészítés következménye (azaz elsősorban oda került és nem oda tesszük vagy forgatjuk), és a belső oldali haskörnyéki és a külső oldali, láb környéki feszítő izmokkal szabályozható. A lábvisszahúzás, az előretolás, a csípőforgatás mind jó eséllyel azzal jár, hogy hátráltatják a repítő erőknek való ellenállást, azaz a helyes terhelést.
Sokan vitatkoznak velem, de én azt vallom, hogy a tanulás és a javítás során is elsősorban azokat az izmokat és abban a működési formában próbáljuk felhasználni, amelyekre a végső formában is szükség lesz, ne pedig csak keresünk valalmi hasonló tartás kialakító, de mindegy-milyen megoldást. Ha a testnevelőtanári tanulmányaim alapján levezetem, hogy ezekben a megoldásokban milyen izmok működnek, akkor másként javítok, nem tologatással és forgatással.