Hótalpas túra a Gyömbérre

Most akkor jöjjön a másik fél véleménye is, avagy ami kimaradt Kobak beszámolójából.

Már régóta szerettem volna megcsinálni az egyre népszerűbbé váló Trangoska – Gyömbér túrát. Egynapos túrával rögtön egy csúcsra, az Alacsony-Tátra legmagasabb pontjára, a Gyömbér-csúcsra (2043 m) felmenni nagyon vonzott. Mikor olvastam Andrea beírását, rögtön arra gondoltam, hogy menni kellene. Nagyon rajtam volt a városi szürkeségtől a teljes téli depresszió. Körülöttem mindenki köhög, prüszköl, fuldoklunk a büdös-füstös városi levegőtől. Éppen a legjobbkor jött ez a lehetőség. Kimenekülni a szabadba. Telefon Kobaknak, mire a családdal is egyeztettem, már jelentkeztünk is.
A hét hátralévő napjait a teljes készülődés és izgalom jellemezte. Városi szokásaim átalakultak. Nem futottam busz után, nehogy leránduljak, óvatosan mentem a lépcsőkön, nehogy kificamítsam a bokám. Igyekeztem kerülni az influenza gócos csoportokat. Esténként jártam a túraboltokat, mire lehet még szükségem. Meg ilyenek. Már nem volt annyira szürke semmi sem. Színessé vált a város. Kobak meg közben elment síelni egyet a Mátrába. Bemelegítés a túrához.
Péntek este pakolászás, cuccolás. Korán kéne lefeküdni, hajnalban indulás. De mit felejtettem még ki? Tanulmányozni a túra leírást. Átgondolni legalább 50-edszer. Merre is megyünk, mit is vigyünk, mi a felesleges és valóban mire is lesz szükség, 4 óra felé mélyen elalszok. 4 óra 12-kor Nejem próbál ébreszteni. Csörög a telefon. Milyen telefon? Mi van? Fel kéne ébredni. Valahogy kitalálok a fürdőszobába. Mosom a szemem. Ez jó, becsukva lehet tartani. De minek folyik a víz? Ja, persze. Már fél 5. Cucc. Már háromnegyed.
Még az a jó, hogy a kocsi az egyetem parkolójába magától odatalál. Éppen időben érkezek. Kobak már vár. Rövid bemutatkozás, ismerkedés, létszámellenőrzés. Fél 6 és a lassan ébredező városon keresztül elindulunk. A beszélgetések lehalkulnak, egyre erősödő hortyogás hallatszik. Irány Besztercebánya.
Trangoska. Itt síelők parkolnak, síbuszok mennek a Chopok-Juh felvonóihoz. Gyenge napsütés, szélcsend, -6 fok. Átöltözünk Téli túrához kellemes idő, nem veszünk fel sok cuccot. A hó az úton letaposott, úgy döntünk, mi kamáslit sem veszünk. A parkolóban rövid ismerkedés a szuper, legújabb fejlesztésű hótalpakkal (ellátva kapaszkodó fogakkal, körmökkel és kötésemelővel), aztán szép sorban elindulunk felfelé.
Péter, a túravezető jó iramot diktál: ”az elején még lankásabb, itt kell jobban megnyomni”. Igyekszem Kobak tanácsára az élen haladni, nem lemaradni. Erdei úton, fenyőfák közt haladunk, néha megállunk bevárni a többieket. Ez nem a legjobb megoldás, pulzusom össze-vissza ugrál. Izzadok. Meg valahogy a levegő is kevesebb, pedig eddig azt hittem az erdőben több van belőle. A hátizsák is kezd nehéz lenni. Mi a fenének pakoltam bele egy csomó felesleges cuccot? A sál a nyakamból hamar kikerül. Kesztyű se kell. Csak nehezebb vele markolni a botot. Sapka még marad. Ha beteszem a hátiba, akkor ott fog nyomni. Lassan emelkedik az út, ritkulnak a fenyők.
Egy erdei barlanghoz vezető elágazásnál megállunk pihenni. Érkezik a csapat. Könnyített öltözetben, kipirulva és vidáman. Iszunk. Most még nem hideg a víz. Leteszem a hátit, összeakadnak a hótalpak, gurulok a laza, puha hóban. Nevetünk, valaki lefényképez. Kobak mutatja, hogy a háti csatja egyben egy síp is és sípol. Megint nevetünk, felszabadultak vagyunk. A mai nap a miénk. Miénk a hó! Miénk a hegy!
Az út egyre meredekebb, most jól jön a kötésemelő. Szép sorban haladunk. Telített az út, mégsincs senki útjában senkinek. Megállok, mondom, nyugodtan előzhet bárki. Nem akarnak. Megyünk tovább. Aztán egyszer csak, a legmeredekebb rész után fent vagyunk a gerincen. Ködös idő, sok látnivaló nincs. Be a menedékházba, rövid pihi. Jólesik egy kicsit leülni, letenni a hátit. Megkönnyebbülés. Sokat nem ücsörgünk. Csupa víz rajtam minden. Nem jó megállni.
Túravezetőnk is indul. Kiadja a jelszót: Csúcstámadás! De nem rohanás. Szép lassan, az útjelző karók mentén, karóról karóra meg-megállva szép lassan haladunk előre. Most bosszulja meg magát az erős kezdés. Kezdek lemaradni. Nem baj, nézelődök. Az egész egy csupa fehérség. Állítólag ez egy kicsipkézett gerinc törpefenyőkkel. Ebből semmit sem látni. Mindent befed a 2m-es hó. Egy nagy fehér bálna háta. Valszeg a törpefenyők meg a sziklák tetején járunk. Néha felszakadozik a felhőzet, kisüt egy kicsit a nap. Szemből síelők és snowboardosok jönnek. Kobak percenként szidja magát, amiért otthon hagyta a deszkáját. Mindenfelé látni őket. Meg hallani. Alig látom a messze távoli fehérségben, de hallom a karcolásokat, surrogásokat. A fényképezőgépemmel próbálom rögzíteni. Majd kíváncsi leszek, mit fog mutatni a galéria. Ági, a hátsó sorokat biztosító túravezető ér utol. Beszélgetünk. Aztán rájövök, hogy Ő nem fog megelőzni. Mögötte senki nem lehet a csapatból, terelget szépen felfelé. Jólesik a lelkemnek egy kis gondoskodás. Új erőre kapok és szép lassan feljebb jutok.
Itt fent átdimenziálódik az ember értékrendszere. Más dolgok lesznek a fontosak. Minden egyes karó után a cél a következő elérése. Ez nem a lóverseny. Nem fontos a gyorsaság, a cél csupán maga a teljesítés. Ahogy emelkedik, úgy egyre több a megálló. Karóként, aztán már a karók között is, előbb egyszer, aztán kétszer. A lényeg, hogy úgy oszt be az erődet, hogy felérj. Azt éreztem, hogy minden egyes karó után tolom ki a fizikai-lelki határaimat azzal, hogy még a következőig eljutok.
Aztán egyszer csak elkezdenek ritkulni a megállások. Már nem olyan meredek, könnyebb haladni. Már látom is a csúcsot. Az utolsó részben lazán, könnyedén odasétálok a kettős kereszthez, azaz ahhoz ami a jeges hóból látszik belőle. A többiek már ott gyülekeznek. Mosolyognak, mindenki örül és gratulál mindenkinek. Fent vagyunk! Beülök én is a csoportképhez, aztán Péter tart egy tájékoztató az Alcsony-Tátráról, a csúcsról. Meg arról hogy mi merre van. Elhisszük neki. Itt fent most -11 fok, erős havazás, látótávolság kb 20 m. Megyünk le. A hóesés erősödik, szembe még mindig jönnek felfelé. Deszkát, lécet cipelnek vagy csak túráznak. Mint később kiderült, jól jártak, mert aztán kitisztult az idő, később napsütés volt a csúcson.
A menedékházban most egy nagyobb pihenőt tartottunk. Enni, inni, átöltözni. Most jól jött a hátiból a száraz cucc.
A menedékházhoz mindent háton visznek fel és hoznak le. Ezért elsődleges szabály, hogy nincs szemetelés. Mindenki a maga szemetét leviszi (ha már fel tudta hozni, le is tudja vinni), szemetes kukát ne is keres, nincsen. Kajával ugyanúgy. Nagyon nem ildomos dolog tányéron kihozott kajából visszaküldeni. Vagy megeszed, vagy a maradékot leviszed.
Lefelé már egy öröm a gyaloglás. Ekkor tudtam a tájra is jobban odafigyelni. Néha síelők és deszkások előztek minket, még bent az erdős részen is. Tényleg szép és eredeti itt minden. Köszönöm a Sielok.hu-nak a lehetőséget, az Eupolisznak a kiváló szervezést és a túravezetést! Biztos, hogy még visszajövünk! Az is lehet, hogy egy kétnaposra.