Tarvisio 2014.03.06

A Rejtő Jenő után szabadon „Mindennek van határa, de mi megkerüljük!” elnevezésű három nap, három ország (Olaszország, Ausztria, Szlovénia) mottójú síelésünk első sínapján Olaszország, közelebbről Tarvisio volt napirenden.

De mielőtt a síelésről beszélnék ejtek néhány szót az odaútról. Hajdanán Tarvizióba mindig Ausztrián át mentünk. Persze akkor még botor módon nem a síelés volt a cél, hanem a farmer, a bőrkabát és némi általában hamis arany. Régi, boldog idők! Most, ha bekapcsolja az ember a GPS-t az már Szlovénia felé tereli az utast. Persze engem nem. Erre több okom is volt. A szlovén autópálya matrica egy hetes, s 15 euróba kerül, az osztrák matrica 10 napos, s kevesebb mint 10 euró. (talán van arra idő, hogy Ausztriába még ki lehet ugrani valahová a határ mellé) Az út Szlovénia felé kb 50 kilométerrel hosszabb, de majd negyven perccel rövidebb. Tapasztalataim szerint autópályán ha az ember nem nagyon akar garázdálkodni lényegében a GPS által közölt idő alatt teszi meg az utat. Viszont 40 percet a 8-as úton simán behozok, sőt. Tehát olcsóbban, gyorsabban célomnál vagyok. (a gyorsabb végül majdnem nem jött be, mert Klagenfurt felé nagyon dolgoztak a sztrádaépítők.) A kellően alapos megfontolás után ragyogó napsütésben, teljesen tavaszias időben indultunk útnak. Közben gondolkodtam, hogy havat azért csomagolni kellett volna, mert abból egy szemernyit sem láttam. Az igazi megnyugvás szép lassan fészkelte be magát lelkembe, s Olaszországban a méteres hófalak láttán már nem volt problémám.
Szállásunk egy picinyke faluban a hegyoldalban fekvő apró, családi szállóban volt. Érkezésünk örömére ittunk egyet a szálló bárjában, majd elindultunk boltot keresni, mert az esti beszélgetéshez
a két négyes sör (négy decis és négy eurós) kicsit drágának tűnt. Kellemes volt a séta a faluban, érdekes a focipálya, amelyen majdnem a kapu felső lécéig ért a hó. No és a boltban olcsó volt a sör.

Tarvisio kedves családias terep, amolyan egynapos, de kellő szorgalommal hosszabb ideig is elvackolódhat rajt bárki. Lényegében két csúcstól lehet lesíelni. Egyik az 1658 méteres Monte Florianca,míg a másik, a híresebb az 1789 méter magas Monte Lussari. Tarvisio 743 méteren van, tehát az egész pályarendszer nincs nagyon magasan. Ezen a télen viszont ez nem számított, eszméletlen mennyiségű hó hullott ezen a vidéken.

A Monte Florianca felé vezető liftek gyakorlatilag a városból indulnak. Mint élvezeti síelő mindig a legközelebb akarok parkírozni a pályához. Most is megtaláltam a megfelelő parkírozót, ahol még hely is volt bőven. Egyetlen baj volt csupán. Ennél a parkírozónál nem volt pénztár! A körbesétálás után nem maradt más megoldás, mint felszerszámozni, kikerülni a hóhegyeket, kimászni az 1-es pálya szélére, s lecsúszni, majd lecsatolni, s lemenni az alsó parkírozóban lévő pénztárhoz. Az olasz szokásokkal ellentétben itt műanyag jegy volt, kaucióval, de a kiszolgálás már a szokásos lazasággal folyt.
Nem tudom ezeket a pályákat ki találta ki, de érdekes agyberendezése lehetett. Komoly fantázia kellett a rendszer bejárásához. A kezdeteknél mindjárt felmegy az ember a rövidke 1-es pálya feletti felvonón (401), majd átcsúszik a túloldalra. Itt már ügyeskednie kell, hogy a 403 (a legtávolabbi) felvonóhoz jusson. Persze, ha rövidebb pályákra kívánkozik ott van 402-es felvonó, amellyel rövid pirosok és feketék közelíthetők meg. (2, 3 pályák) De mi magasra vágyunk ezért a 403-ról kiszállva oldalt csúszunk távolodva a parkírozótól. Csúszás közben látunk egy hosszú, félkör alakú valamit, amiben mint kiderül mozgójárda van. Még nem tudjuk, de erre kell majd visszajönni. Ilyen mozgójárdák szerte találhatóak a pályák között, csak néha ki kell találni merre mennek és hová. Ha Magyarországon lennénk biztos azt mondanám, valami fejesnek van itt egy mozgójárda gyártó haverja.
De a rosszmájú gondolatokat elhessegetve felülünk a 406-os felvonóra, s máris irány a hegy! Ez a felvonó a gerincen végigfutó 8-as pálya közepe tájához érkezik. Kellemes piros pálya, amin le tudunk ereszkedni a 410-es felvonó induló állomásáig. Innen elvileg le lehet csúszni a 7-es piroson az 1-es pálya tetejéig, s onnan az ember már a parkírozónál is van. Mondom elvileg, mert most a nagy hó miatt lezárták a pályát. Tehát innen most vagy a feketén megy le az ember, vagy a felvonóval. Mi tovább indultunk felfelé, hogy megtegyük a teljes 8-as pirosat. Szép széles piros, de mégis a gerincen megy, s nagyon furcsa úgy síelni, hogy a pálya szélén lévő védőhálók ha véletlenül kilátszanak a hóból, akkor sem érnek térd fölé. Nem voltak sokan a pályán, de azok nagy része katona volt. Különböző tudásszintű csoportokba rendeződve kevertek a pályán. Nagyon vigyáztam, hogy be ne sorozzanak.
Kellemes ez a piros, de mindent ott kell hagyni egyszer. Pedig a pálya tetején egy hütte is van, igaz a pálya olyan részén, hogy onnan ismét csak a 8-ason tudsz továbbmenni. Aztán mint tudjuk megint lecsúszol és felfelvonózol. Tovább indultunk a 9-es kéken. Ez annyira kék, hogy középen betoldva van egy .. no mi is? Hát természetesen egy mozgójárda. Továbbcsúszva a 413-as felvonóval eljutunk a lécen megtehető legtávolabbi pontig. Ha az ember jó nagy lendületet vesz, no meg mászik kicsit felfelé el tud jutni a Monte Lussarin lévő kolostorfaluig. De egy élvezeti síelő ilyent hivatalból nem tesz, inkább a hozzá fordulóknak elmagyarázza az utat. Nem tudom hogyan nézek ki, de nagyon gyakran érdeklődnek teljesen idegenek mindenféle síeléssel kapcsolatos dolgokról. Ezeket én természetesen nagy biztonsággal, amelyben a tudás soha nem zavart, ügyesen eligazítom. Itt is eligazítottam egy szláv nyelvű csoportot, s mielőtt visszatértek volna én már elindultam visszafelé. Nem szokásom learatni a dicsőséget.
A visszaút sima, de megint elkövettem egy hibát. Visszaérve a 8-ason elmagyaráztam feleségemnek, aki a lefelé menő utat meredeknek tartotta, hogy nem kell félni, ezt a meredeket ki lehet kerülni, ha lecsúszik a felvonó végéig. Mi elindulunk, s majd megvárjuk a becsatlakozásnál. Ahogy mentünk lefelé a hó egyre puhult, kásásodott, s természetesen nőttek ki a buckák. De nem ez volt a baj, hanem az, hogy nem találtuk a becsatlakozást. Eljött a végszükség, elővettem a térképet. Kiderült, hogy nincs becsatlakozó, s a 6-os feketén vagyunk. Szegény feleség, ez ám a feneség! Térerő hiányában telefonálni sem lehetett. Fiammal lecsúsztunk a feketén, s alul úgy döntöttünk, hogy egyikünk lent marad, másikunk felmegy a felvonóval, s ismét lecsúszva próbálja megtalálni elveszett társunkat, aki feleség és anya egy személyben. Mivel én a feleség funkciót tartottam veszélyesebbnek, s féltem kicsit a viszontlátás örömétől, vállaltam a lent várakozó szerepét. Telt múlt az idő, egy karabinerit már nagyon környékeztem, hogy vigyen fel motoros szánon, gondoltam, ha megtaláljuk az asszonyt a csendőr meg is tud védeni. Természetesen én közben leküzdöttem magam elsőből utolsóvá, de végül megvalósult a családegyesítés, s a feleség is olyan fáradt volt, hogy már nagyon nem is volt ereje mérgesnek lenni. Inni akart. Ezen a pályán ez sem könnyű. Bementünk egy síkölcsönzőbe, majd egy síiskolába, de a biztató kinézet ellenére egyik sem volt hütte. A kertek alatt végül visszajutottunk a parkírozóhoz, s ott találtunk egy vendéglátóipari egységet, megmentve így feleségem a szomjan halástól, s némi süteménnyel bónuszként még ki is engeszteltem.
Kezdődött minden előről, de némi föl-le után elindultunk a Monte Lussarin-ra vezető felvonóhoz. A 12-es kéken csúszva, természetesen igénybe véve a mozgójárdát, eljutottunk a piros 13-asig. Némi fantázia azért kellett a nyomvonal kitalálásához, de felüdített bennünket az út aszfaltjába süllyesztett görgős átkelő. Csak a görgőket kellett jól megcélozni, mert máskülönben jött az aszfalt.
A célnál nagyon kellemes, modern fülkés felvonóra találtunk. Egy középső állomás beiktatásával rövid időn belül a tetőn voltunk. Érdekes volt a kiszállás. Itt senki sem lép azonnal a lécébe, hanem a kolostorfalut bámulja. Kattognak a fényképezőgépek, s indulnak az emberek felfedezni a kis falucskát, ami ekkora hómennyiség mellett nem volt egyszerű. (hogy az ember benézzen egy ablakon ahhoz jól le kellett hajolnia) Ha valaki eljut erre a vidékre érdemes megnéznie ezt a kis ékszerdobozt, amiről szinte el sem hiszi az ember, hogy valódi.
De síelni jöttünk, így elindultunk lefelé a 15-ős piroson, amely a pályarendszert tükrözte vissza. Felül jeges, az alsóbb részeken pedig puha, ragadós. Feleségem úgy döntött, hogy lent megvár bennünket, mi csak menjünk vissza a kocsiért, mert sietni kellett, olasz barátaink függetlenül a ragyogó időtől korán zárták a lifteket. Kezdődött megint a nyomvonalkeresés, az aszfalton való átgördülés, s a kertek alatt való elosonás a parkírozóig.
Mondanom sem kell, hogy kocsival sem találtunk vissza. Végül egy öregúr beszállt a kocsijába, s intett, hogy kövessük. Nem értette, hogy ilyenkor miért megyünk oda, hisz már a felvonó sem jár, de odavezetett bennünket a beszállóhelyig, ahol már nagy volt a várakozás.
Összefoglalva érdekes pálya, érdekes nap volt. Nem egy turistagyár, nem akarnak mindenáron kiszolgálni, de ha az ember kedveli a különlegességeket azt itt megtalálja. S még síelni is lehet!

Csabor az élvezeti síelő