Neked már elmondtam, de leírom itt a fórumon is, hogy miért hagytam abba a videózást. Persze a kivételes alkalmakra ismét felteszem a kamerát. Mint legutóbb Filzmoosban is.
A freeride egy nagyon közeli kapcsolat a heggyel és a természettel. Ilyenkor megszűnik minden más, nincsenek más gondolatok, és csak arra figyelek, hogy minél optimálisabb útvonalon csúszhassak. A terep hívásának engedelmeskedek, arra csúszok, amerre felkínálja magát. Csak hagyni kell. Mivel nincs semmi zavaró gondolat, teljesen átadhatom magam ennek az érzésnek. Egy különös, semmihez sem hasonlító lelki állapotba kerülök, amikor az érzékek kiélesednek és a hirtelen irányváltások döntései már nem tudatosak, hanem ösztönösen sikerülnek. Ezért nem megyek már neki soha a fáknak. :)
Ebbe zavar bele a kamera. 10%-ot, de lehet hogy többet is elvesz a csúszás élvezetéből. A figyelem megoszlik. Átvágtam egy havas fenyő alatt: vajon rátapadt-e a hó? Inkább megállok, és letörlöm. Koppant egy ág a sisakon: elfordult-e a kamera? Megállok, ellenőrzöm. Várni kell a társakra: kikapcsoljam? Ahhoz nekem le is kell húznom a kesztyűt. Nem folytatom.
A lényeg, hogy éppen arra a 10% pluszra van szükség, amennyivel jobban élvezem kamera nélkül a csúszást. Olyankor nem kell a technikával törődni, hanem minden olyan, mint régen, amikor ez még nem volt. Az emlékek felvétel nélkül is megmaradnak.
Keresés
