Pera di Fassa 2016.03.08.
Néha a legkisebb dolgoknak is utána kell járni. Én alapos ember vagyok. Alig 10 éve látom a Dolomitokban szállásomra hajtatván Pera di Fassánál az országút felett átívelő korosnak is mondható kétüléses sífelvonót. Fogalmam sem volt hova megy.
Most odamentem reggel és utána jártam a dolognak.
A parkírozóban egy cseh rendszámú autó álldogált. Egyedül. Egy gépész külsejű úriember valami kavicsokat szórt szerteszét egy talicska és egy lapát szakszerűnek mondható felhasználásával. Egy kis bódé Kassa felirattal, s míg nézelődtünk még két kocsi odaállt mellénk. Gondoltam meghoztuk az üzletet. Beleugrottunk a bakiba, lécre pattantunk, s már lebegtünk is a kétülésesen az út felett. Persze beszálláskor az az öreg alattomos dög, annak ellenére, hogy a gépész külsejű már segédkezett, alaposan odavágott a vádlira. Hiába ezek mind ilyenek!
Gyönyörű szép fenyők között rettentő hosszan és sokáig baktatott velünk a kétüléses. Aztán kiszállás és egy másik ugyanolyan öreg jószág vitt tovább bennünket a hóval borított fenyők mellett. Szinte vízszintesen mentünk.
Végül egy központnak tűnő helyen kötöttünk ki. Ezt onnan tudtuk, hogy több pálya érkezett ide, három felvonó is volt, s egy bonvivánnak tűnő fiatalember a kiszállónál atletikus trikóban hányta a havat.
Nekünk az út annyira tetszett, hogy rávettem Elsőt csússzunk le ahonnan jöttünk a második felvonó beszállójáig. Persze ő aggodalmaskodott, mi van, ha már buckás a pálya. Megnyugtattam, hogy kék pályák ritkán buckásak. Eddig négy embert láttunk, abból kettő liftkezelő volt, kicsi az esély, hogy fel tudták buckásítani.
Ez a kék a kezdők paradicsoma. Fák között, szinte végig egyenesen. Egy baja van. Nagyon vigyázni kell a lendületre, mert ha véletlenül elveszíti az ember nagyon kell keresni, míg újra megtalálja. Szóval ha egy csapatban van kezdő, akkor ide kell jönni, kitenni itt az amatőrt, s a nap végén le sem lehet vakarni innen.
Visszaérve a központszerűnek tűnő helyre megkezdtük a terep tételes felderítését. Nem volt egy rettenetes feladat. A terep kicsike. No a Síarénánál és a Síparknál azért jóval nagyobb. (már ha a kettőt összerakjuk.) Egy már kellemesnek mondható 4 üléses visz fel a csúcsra. Innen egy szép kellemes, hosszú kék (mi is lenne) vezet vissza. Van még egy jó piros. Nem kékbe hajló, hanem nagyrészt piros. Aztán van egy hirtelen felindulásból Tombáról elnevezett fekete. Régen a matrózoknak minden kikötőben volt egy szeretőjük. Tombának minden hegyen van egy pályája. Én BKK-n már mentem Tomba nevű pályán, úgy érzem ez feketébb. Aztán még a csúcsról nyílik egy piros panoráma út, amely levisz a hegy túloldalán (Vigo di Fassa) a nagykabinos induló állomásáig. Ez a nagy kabin a Ciampedie nevű helyre visz fel, amit jól meg kell jegyezni, mert egyedül ezen a részen találunk hüttét a terepen. Képzelhetitek, hogy örültem, míg ezt felkutattam.
Ennyi a terep. Kedves családias, mindenhol fák, gyönyörű vidék, s mindenki megtalálja a kedvére valót, kicsiben. Igaz, hogy nem kilométer hajhászoknak való, de ha valaki síelés közben szeret mosolyogni az itt jól érzi magát. Itt minden természetes, nem széles, nyitott pályák nyelik a tömeget, hanem fák között kanyargó, változatos, szemnek is kedves Pistákon lehet csúszni.
Azért ha valaki a Pra Martin (2100m) csúcsról egyben lecsúszik a parkolóig, az nem utolsó teljesítmény. Mi is lecsúsztunk. Furcsa volt, hogy az utolsó pályánál, ami kék színjelölést kapott, ki volt rakva egy veszélyes pálya tábla. Kellemesen lejtős pálya volt, apró letörésekkel, éles kanyarokkal, élvezet volt döngetni lefelé. Az utolsó éles kanyarnál aztán jött egy rövid, de Tomba szerű letörés. Két olasz sporttárs ki is egyenesítette a kanyart.
Kellemes nap volt. Ismét bebizonyosodott, hogy nem csak a nagynevű pályák lehetnek jók! Egy kicsi, az én számolásom szerint 13,5 km-es (marketing szempontból vagy 30) pályán is érezheti jól magát az ember. (egy napig)
Csabor az élvezeti síelő
Keresés
22 cm
