Régen azon tűnődtem, hogy miért utaznak az emberek ekkora távolságra Magyarországról, Cseh- és Lengyelországból egy egész hétre egy ilyen kicsi síterepre. Aztán amióta sít oktatok, átértékelődött számomra egy terep használhatóságának értékelése. Fontosabb, hogy a pályák között meglegyen a tudásszintek közötti átmenet, szóval amikor bevállaltam 3 februári hetet Ravascletton, már nem voltak előítéleteim.
A pályák összes hossza, talán a terep tagoltsága miatt nekem többnek tűnik mint az itt feltüntetett 22km.
Kezdő terület 3 is van. Lent Ravasclettoban a nagykabinos aljában, fent a nagykabinos tetejénél és a hegy túloldalán az Enzo Moro szállodánál. Nekem a fenti kettőt volt szerencsém használni. Aki lent kezd és továbblépne, annak a nagykabinossal kell a kék pályákhoz felmennie, majd ugyanígy lejönnie. A kabinos tetejénél nagy tágas terület van hüttével, gyülekezésre alkalmas hellyel, varázsszőnyeggel. Az innen induló kék pálya az első szakaszon keskeny, szerpentines, ezért a kezdők gyorsan kitolják a havat a védőháló felőli szélére, de “lezuhanásra” nincs esély, itt rendes védőhálók vannak kifeszítve. Ez a szakasz egy kicsit bátrabb továbblépőkkel gyorsan levágható egy széles, barátságosabb piros szakasszal. Ezután a kék pálya becsatlakozik a többi lifttől jövő kék pályákba, ezek jól variálhatók unalom ellen és tudásszintnek megfelelően is. A pályák között és a kékek alján vannak lapos átcsúszók, ezekre rá kell gyorsítani.
A piros és fekete pályák között nehézségben nem mindig éreztem a különbséget. Pl a 6-os pirosat viszonylag gyorsan lesíelték, míg a nem igazán meredekebb 8-as feketén jó maradt a hó és csoporttal is élvezetesebb, könnyebb volt rajta lecsúszni. Persze ez pszichológiailag ez mindenhol így működik… :-)
Élmény szempontjából két piros pályát emelnék ki, a Tamai tetejéről levezető 9-es jelzésűt és a Ravasclettoba visszatérő 10-es Lavettát. Előbbire nem csupán a valóban egyedülálló kilátás miatt érdemes felmenni, hanem a lecsúszás is élvezetes az először kellemes, majd a végén erősebb lejtésű pályán. Utóbbi pedig változatos lejtésű, kb. 4km hosszú síélményt tartogat számunkra több mint 800m szintkülönbséggel. Ráadásul a legmeredekebb rész a középállomás felé kikerülhető (a piros pályákkal éppcsak ismerkedőknek így sem ajánlanám) és még a falu előtt a lapos részen lévő hütténél ki is pihenhetjük magunkat.
Haladóbb gyermekekkel rendelkezők számára kötelező a Val di Nuf (az alpakás :-) ) felvonó melletti tározóval szemben induló “Yeti pálya” aminek első, unalmas szakaszára kicsiknek és nagyoknak egyaránt mókás alternatíva a mellette lévő vízfolyás medre, ami aztán később egy keskeny, félcsőszerű síúttá válik, a végén buckákkal, természetes ugratókkal.
Aki épített akadályokra vágyik, a Tamai oldalában a 8-as fekete és a 6-os piros között találja a parkot amit egy tányéros felvonó szolgál ki.
A pályamenti hüttékben az árak az osztrák árszínvonal alatt maradnak, talán meglepő, de jók a pizzák és a kávék, de a bombardino is egészen élvezhető és ha már ott vagyunk, a különböző grappákat is érdemes kipróbálni. A leghangulatosabb (és egyben legkisebb) hütte a Rifugio Tamai, ami nevével ellentétben nem a Tamain található, hanem a Val di Nuf felvonó alatt a kék összekötőszakaszok csomópontjában található. Állítólag itt nagyon jó a rák, de ezt nem próbáltuk… A ház mellett, közvetlenül a felvonó alatt egy bekerített részen 3 alpaka él megállásra, fotózásra csábítva a síelőket, innen az előbb említett “alpakás felvonó” ragadványnév.
A síterep valóban minden tudásszinthez tartalmaz pályákat, 100%-ban hóágyúzható, minden adott egy élvezetes síhéthez az egész családnak/csapatnak. Én személy szerint pozitívan csalódtam...
A galériában megpróbáltam megragadni a 3 hóban gazdag, de túlnyomóan napos hét hangulatait. ;-)

https://sielok.hu/fotoalbum/ravascletto-2018-febr/galeria/