Hóvadász

2020.12.29. Graukogel

Na végre! Ez volt az első olyan túrám, ami már nem a feljutásról szólt.

A felfelé úton kezdődött, miközben az irtásokat figyeltem. Vajon kiadná-e már ez a hómennyiség, hogy itt lecsússzak? A tegnapi Nagy Havazás lepakolt vagy 15 centit, feljebb talán 20-at is. Ami nem sok. Az alap sem volt még elég. De ekkor már felébredt bennem a kisördög. Innen már nincs visszaút, mert addig úgysem hagy nyugodni, amíg meg nem próbálom.

Északi oldal. Meredek, vad, sötét erdő. Zord. De csak egy kicsit, mert nincs benne szakadék. Ezen a részen legalábbis. Vannak mély patakmedrek, idősebb sűrű részek, ahol nem ér földet a hó, de közöttük nyiladékok, irtások, fiatal fenyvesek. Rengeteg a lehetőség. Ahogy haladunk egyre feljebb, már ritkulnak a fák, és közöttük egyre vastagabb a hótakaró. Megjelennek a vörösfenyők és cirbolyafenyők is. Ezek némelyike már 3-400 éves is lehet. Sok mindent túléltek.

Ahogy a könnyű lapomon elkezdtem siklani lefelé, hirtelen minden fáradtság elillant, az izmok kilazultak, az érzékek kiélesedtek, ismerős már ez az érzés. Az irtásokon a tuskókat, behavazott kis púpokat lazán kerülgetve egyszer sem akadt le a lap. Közben megjelent az a belső mosoly is, ami végigkísért az úton. Hiszen egy új útvonalat próbálok ki. Tudtam, hogy nyugodtan mehetek lefelé, mert keresztezni fogom az utat, amin feljöttem. Az utolsó pár száz métert azon bobozva tettem meg az aljáig. Lehet, hogy még vigyorogtam is, amikor leértem.