Két kihagyott év után végre újra itt töltött Talponsíelő csapatunk egy hetet március közepén. Kétszer kellett áttenni az időpontot a vírus miatt. Kiutazásunk az üzemanyag mizéria miatt egy kicsit lassabb volt. És nagyon messze van! Én szokás szerint a délről támadtam az állami, nem fizetős úton. Igazából Waldtól van egy 10km-es hegyi szakasz, ami nagyon keskeny és néhol rossz, főleg az első fele. Ide már sötétben értünk, így legalább látszott, ha valaki jött szembe. Miután hetek óta nem volt friss hó, semmi gondot nem okozott.
A szállásunk Rorhbergen egy minden igényünket kielégítő apartmanban volt. Azért szeretek itt lakni, mert kb. 8-10 perces síbuszozással elérhető a két kabinos középállomása, így az autó egy hétre kiiktatható. Hazafele én többnyire alternatív megoldást választottam, le a 10-es fekete közepéig, és onnan egy kis gyaloglás.
Az első két nap képeslap időnk volt, ezért már a korábbi fél kilences busszal felmentünk. Így legalább lett értelme a 11 órás sörnek. Sajnos a hószegénység, a friss hó hiánya a komolyabb terveimet mind keresztülhúzta. No sebaj! Megpróbáltam abból főzni, ami van. Első nap páran elmentünk szinte a rendszer túlsó végéig. Örömmel tapasztaltuk, hogy az Isskogel tetejére vivő lassú négyülésest egy modern kabin váltotta. Régebben igen sokat fagyoskodtunk itt. A pályák, hála az éjszakai hidegnek, tökéletes állapotban voltak. A legjobb hó persze fenn a katlanban volt, bőven 2000 m felett. Az rögtön látszott, hogy pályán kívül a jó havat ezen a környéken kell keresni, és persze mászni kell érte. Érdekes, hogy a Teufeltal felvonó mellől le a Krummbach völgybe, ahol régen sose volt nyom, és ahol egy jó nagyot szívtam pár éve, most bőven volt. Sőt arra is, amerre én jártam akkor a patak fele. Kinézve fenn a Kreuzjoch oldalába, meglepően jó volt a régi hó. Az eleje volt kicsit sziklás, meg kitett, aztán csak arra kellett figyelni, hogy jó magasan maradjunk, ha ez sikerült akkor a jutalom az az impozáns hegyoldal volt, ami a Krimml-X-Press felvonó végéhez ér ki. Itt még helyenként pár kisebb érintetlen részt is lehetett találni. Aztán persze bepróbáltuk a Karspitzbahn2 alatti részt is, át az erdőn a Karspitz-X-Press aljába. Teljesen jó volt. És az különösen, hogy ezeket jórészt nem egyedül nyomtam. Sikerült a páromnak egy 105-ös derekú K2 lécet szerezni, így végre ő is igazán élvezhette a pályán kívüli sízés örömét.
A harmadik napon, 15-én az idő ködösebbre váltott. Ezen a napon egyedül indultam kalandozni. Ténferegtem össze-vissza a tető körül, aztán csak egyszerre kitisztult. Az Isskogel után indul egy bejáratott feeride útvonal, amely szinte a Krummbach völgyben lévő házhoz ér ki. A régi hó fenn egészen vállalható volt, így el is indultam. Fenn ez egész széles, aztán ahogy jön az erdő beszűkül és meredekebb is lesz. Bőven volt régi nyom, meg jártam is már erre. Egészen jó kis menet lett belőle. A meredekebb helyeken jó kis nyiladékok voltak, ahol szépen le lehetett ereszkedni. Kiértem a házhoz – zárva volt – aztán a jeges ösvényen tovább egy kis alagúton át vissza a sípályára a Krummbach X-Press felvonóhoz. Ez az, amelyik alatt néhány fatuskó szobornak van kifaragva. Az Aréna Centerhez felérve a visszajövetelhez kell még egyet felvonózni. Békésen csúsztam lefele – mint utóbb kiderült - a Seppi’s vendéglő környékén, amikor minden előzmény nélkül a földön találtam magam. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, rémlik, mintha valakik kérdezgették volna, hogy hogy vagyok. Felkeltem, különösebben nem fájt semmim. Épp ott volt egy mosdó bementem, kicsit összeszedtem magam. Aztán leültem egy kinti asztalhoz, és elkezdtem leltározni. A bal kezem középső ujja elég furán állt, azt addig rángattam, amíg a helyére került. A mutató és hüvelyk ujjam is elég ronda volt. De a legfurább azt volt, hogy fogalmam sem volt, hol vagyok, miért vagyok egyedül. Hívtam a párom, hogy merre van. Erre a kérdésre ő ijedt meg igazán, merthogy aznap nem jött ki, a szálláson pihentette a térdeit. Végül minden a helyére került, egy barátom elindult hozzám, kb. egy óra múlva meg is érkezett. Addig próbáltam összerakni, hogy mi is történhetett. Miután semmiféle képem arról nem volt, hogy valakivel ütköztem volna, és annak azért elég kicsi az esélye, hogy egy kék pályán csak úgy hanyatt esek, vélhetően bal oldalról, hátulról valaki elütött. Vélhetően jól odavertem a fejem, ebből adódhatott a zavart állapotom. Miután különösebb bajom nem volt, szépen visszasíztünk a középállomásokig, itt elváltunk, én a szokásos módon – le a fekete közepéig, majd tovább a gyalog – mentem a szállásra.
A következő két napot pihenéssel töltöttem. Komolyabb sérüléseim, az ujjaimon kívül nem volt, de azért itt is fájt meg ott is. Sisak, protektoros lavinazsák, ugyanilyen rövidnadrág. Szerintem ezek sokat segítettek, nyilván főképpen a sisak.
Bár az utolsó napunk igencsak ködösen indult, de azért csak kimentünk. Aztán a felhők elvonultak és egy szép kedélyes, nyugdíjas napot abszolváltunk. Elsíeltünk a Königsleiten tetejéig, és megjutalmaztuk magunkat egy XXL rántott hússal a Schnitzel hüttében.
Hazaérkezésünk után pár nappal megmutattam az ujjaimat az orvosnak. Szerinte pár szalag elszakadt, borogassam. Most két hónappal az eset után a mutató még mindig nem az igazi, de ez a mindennapokban nem akadályoz.
Remélem jövőre visszatérünk erre a remek helyre!
Tanulság, mert az mindig van, a sípálya sokkal veszélyesebb, mint a freeride!