Kovács Péter

Ez a topic a kedvenc síoktatókról szól. Az első oktató mindenki életében meghatározó.
Az én igazi oktatómat Dénesnek, a fiamét Ágotának hívták. 1995-ben Szlovákiában/Martinban tanultunk tőlük. Sajnos a vezetéknevükre nem emlékszem, de sokszor eszembe jutnak. Ez a fórum remélem lehetőséget ad rá, hogy megtaláljam őket. Dénes valószínű, hogy nem emlékszik rám, akkor kb. 40 éves volt, szőke, hosszú hajú, szikár fiatalember.
Ágota akkor 42 volt, Levente (Tóth) pedig 5,5 éves.
Ha ennyi információ alapján magukra ismernek vagy valaki tud róluk valamit, kérem jelezze. Kíváncsi vagyok, mi van velük. Főleg Ágotára.
--
szabadesés

szia!
Nem ehhez kapcsolódik a kérdésem,de ugy gondolom lehet,h.Te tudsz segiteni.Ha nem akkor előre is kérek mindenkit aki a kérdésben járatos kérem segitsen,nagyon fontos lenne!!!!!!!!
Kérdés:Hogyan leget a snowboardosok közé bekerülni?Ha jól tudom ahhoz,h.az amatőrök között bajnok lehessek 4-5 versenyt meg kell nyernem.Tehát,hogyan tudok indulni ezeken a versenyeken és egyáltalán melyiken kell?
Tudom,h.ez igy furán hangzik,de mindenkinek el kellett kezdenie valahol.
Remélem választ kapok a kérdéseimre

Jaj, de jó, hogy megszületett ez az oldal!
Kovács Péter szerintem is nam csak személy, hanem fogalom is. Már "tudtam" síelni, amikor megismertem és később rájöttem, hogy milyennek kellene lennie a minőségi síelésnek. Péter hihetetlen szeretettel-amit szeret elrejteni"harcsabajsza" mögé -adja át ennek a szép téli sportnak az örömét. Síelni csak társaságban jó-mondja ő, és igaza van! Én nagyon szeretek az ő társaságában síelni, kiflit játszanni a pályán, társadalmi életet élni a lejtőkön, felvonókon is.

Nekem is volt ilyen mentorom, sokakat szoktatott rá "gyógyíthatatlanul" a sízésre, hallatlanul elegánsan síelt és folyamatos vicces sísztorikkal szórakoztatta az utazóközönséget.
Szerette az életet, jókat sízeni, enni, inni, értette a technikát is nagyon, hatalmas tapasztalattal rendelkezett, bár nem volt oktató, csak lelkes amatőr.
A Schladming felé vezető úton érte a halál egy szívbe került vérrög következtében, utolső erejével még lehúzódott az út szélére és megállította a kocsit. Évekig az általa hátrahagyott sínadrágban koptattam a lejtőket, máig az ő kis "szovjet" uti vasalóját használom a melegvaxoláshoz, sokan siratták, mindössze negyven éves volt.

Na, hát én is ismerem ezt a jóembert!
Engem a felesége próbált talpraállítani a havon, gyakran és kevés sikerrel. Ennek ellenére - síelni, azt hiszem ma sem tudok igazán - gyógyíthatatlanul símániás lettem. És remélem ez már nem is fog változni.
Azóta már többször próbált a Péter is némi sítudással ellátni és mindig nagyon élveztem a társaságát.
Off egy kicsit: mellékesen teniszezni is tanított nyaranta, csak hogy ne szakadjon meg a kapcsolat.

Szia Andrea!

Örülök hogy tetszett az amit írtam, komoly elismerés ez egy főszerkesztő "tollából" aki ráadásul még alapító is, de az elismerés nem engem illet hanem Pétert, hiszen "síistenekről" könnyű jókat írni.

Jó munkát az íráshoz, és a szerkesztéshez.

Tibor

Nagyon tetszett az írásod!!
Nekem is van egy "síistenem", akivel síelni meghatározó élmény volt, azt hiszem írok róla én is hamarosan egy hasonlóan meleg hangú visszaemlékezést...

Talán kicsit furcsa ez a cím "Kovács Péter" jogosan kérdezheti az aki nem ismeri ezt a nevet, ki ez az ember, hogy kerül ide, de számomra, ez a név egyet jelent a síeléssel, és tudom sokan vannak ezzel így.
Tisztán emlékszem az első percekre amit a havon léccel a lábamon töltöttem, mikor egy világoskék pálya szédítő mélysége tátongott előttem, körülöttem az emberek szédítő sebességgel rohantak a szakadék mélye felé, én parányinak és elveszettnek éreztem magam, és úgy éreztem, ez a síelés valami olyan emberfeletti dolog, amire én talán soha nem leszek képes. Ezekben a kétségbeesett pillanatokban jelent meg Kovács Péter, harcsabajsza alatt valami idegen és érthetetlen nyelven kezdett beszélni, ami magyarnak tűnt, de a szavakat mégsem értettem. Szóesett kiflikről, meg hegylábakról, meg völgylábakról, meg ha felértünk valahová ott majd mentesítenünk kell valakit valamitől, és lógassuk az orrunkat mint egy kifli, de feltehetően nagyon bambán nézhettem, mert abbahagyta a halandzsázást, és tökéletes magyarsággal ennyit mondott "na csússzunk oda a lifthez".
Nem túl őszinte mosolyra görbült a szám, és már éppen kérdeztem volna hogy hogyan, mikor Péter megfordult és elindult a lefelé, bele a szakadékba, aminek az aljában elérhetetlen távolságra várt ránk egy háromszékes felvonó. Tanácstalan, kétségbeesett pillantásokat váltottunk sorstársaimmal, valamelyikünk közölte hogy ez az ember bolond, amivel mind egyetértettünk, és nem moccantunk, Péter hátra sem fordult, tudta hogy mi még mindig ott vagyunk ahol hagyott minket, kicsit lassított és kimondta a varázsszót " HOP HOP " és ekkor csoda történt, mind az öten elindultunk, elindultunk egy olyan hihetetlen kaland felé, ami remélem soha nem ér véget, elkezdtünk síelni.

Sokáig azt hittem, nekünk szól a varázsige "HOP HOP", de ma már tudom, ott akkor nem nekünk szólt, hanem a léceknek, ugyanis Péter beszéli a lécek nyelvét, és mindazokét akik a lécen állnak.
Ha ismered Pétert, és téged is Ő tanított meg a lécek nyelvére, ne habozz írni néhány sort. Legyen ez egy közös nagy síelés, HOP HOP!

Tibor