Arthurhaus: a fenyőerdő mélyén

Húsvét; tavaszi szünet, ami – ahogy oly sokszor – rácáfol nevére és a telet megszégyenítő havazást hoz az osztrák hegyekbe. Mégis, ez a mostani olyan más, esik mindenhol, egyre alacsonyabban, a hegyekben januári hideg és az alacsonyabb vidékek is mélytéli ruhájukat mutatják.

Tegnap kihasználva az átmeneti javulást Kaprun felé vettük az irányt; a hatalmas friss hó kombinálva a hideggel a történelemkönyvekbe írta magát. Magasra tette ez a nap a mércét. S mi legyen ma? A köd és felhő miatt a magasabb síterepek, mint Kaprun, Weißsee és Sportgastein kiestek a rostán.

Próbáljunk hát ki valami újat! Ujjammal pásztázom a térképet és hirtelen megakad Fieberbrunnál. „Az Alpok legtitkosabb, legeldugottabb helye”, hirdetik a szlogenek. Elhagyjuk Zell am See-t, a Saalbachi völgy bejáratát, elsuhanunk Leogang mellett; nekünk most más kell.

A parkolóba érve kedves magyar parkolós annyira megörül nekünk, hogy ingyen jegyért kiált. Én szezonjegyem révén udvariasan megköszönöm, Kotynak viszont mosolyt csal az arcára. Jól kezdődik a nap, hó is van bőven, így örömittasan libegünk felfelé.

Az első lesiklás után arcunkra fagy a mosoly; beszakadós „Bruchharsch”. Mivel az élvezeti faktor a nullával volt egyenlő, ezért némi hüttestop után az eddig még ismeretlen Arthurhausra esik a választásunk. Tirolból vissza kelet felé, át Saalfeldenen, hogy a monumentális Hochkönig sziklamasszívum tövében meghúzódó Hochkeil síterepén próbáljunk szerencsét.

Mühlbachtól egy jó néhány kilométeren keresztül kígyózó szerpentinen haladunk felfelé, az út mellett egyre hízó hófalak jelzik számunkra; hóból itt nem lesz hiány. A parkolóban talán miénk a harmadik autó. Komótosan húz minket a magasba a csákányos felvonó, felérve elindulunk lefelé, feltérképezvén a terepet. Az első lecsúszások után örömmel konstatáljuk, ez bizony jó váltás volt. Sok hó, remek hegyoldalak és a fehér arany is minőségibb, mint Tirolban, ha ezen a délutánon nem is a tökéletes felé hajlik.

Arthurhaus az a hely, ahol megállt az idő, ahol a síelés megmaradt olyannak, mint évtizedekkel ezelőtt. Hiába keressük a csillogó sportboltokat, az osztrák haknitól hangos hüttéket. Itt fűtött-párnázott ülés helyett zúzmarás, kemény csákányt kapunk a hátsónk alá. Mindez egy meseszép környezetbe csomagolva; szemben a Hochkönig meredek sziklafalai súrolják az eget, odalenn a távolban zöldellő rétek hirdetik a völgyi tavasz beköszöntét. S ezek a fenyők, legszívesebben majd’ mindegyiknél megállnál, a hóba huppannál, és csak néznél felfelé; a vastag hó alatt roskadozó fa ágait, és ahogy tetejével az elszálló felhőket karcolja.

A fenyőerdőket időnként tisztások, amott takaros faházak szakítják meg. Akár egy mesekönyvet lapozgatnánk, s minden egyes oldalán a hochkeili táj jelenne meg. Velünk együtt az idő is elsuhant, azon vesszük észre magunkat, hogy csatolunk és irány vissza, a „bázisra”.

Elhatározzuk, ide még visszajövünk. Koty a holnapi Filzmoos után Magyarország felé veszi az irányt. Én még maradok és pár nap múlva visszatérek, ezúttal egy kisebb snowboardos csapattal.

Április hatodikát írunk, késő délutánra jár és odakinn egyre sűrűbben járják a táncukat a hópelyhek. Húsvét hétfőjén valóságos karácsonyi idill, itt az osztrák hegyekben. Másnapra nyugovóra vonult Holle Anyó és a zelli tó felett egy-egy kék ablak sejteti a mai nap „pazarságát”. Útban Arthurhaus felé megállok a tóparton, rövid időre felsétálok a tó fölé. Leporlom az utamba eső padról a friss hólepelt s leülök.

Csak nézek és nézek; december? január? Bárcsak minden április ilyen lenne! Tovább indulok, és egyre téliesebbé válik a táj Hochkönignél. A dienteni hágónál sorompó állja az utamat, fél óra múlva nyitják a szakaszt.

Az út ezen szakaszát dél felől a Hochkönig meredek hegyoldalai szegélyezik, melyekről nagyobb havazások után előszeretettel tör magának utat a hó a völgy irányába. Fantasztikus kulisszák közt vezet az utam, idilli fenyvesek kísérnek, melyekre fentről vigyáznak a Hochkönig sziklaormai.

A sok-sok kanyar után végre érkeznek az Arthurhaus felé vezetők. A legutóbbi találkozásunk óta még több hó, ezúttal úgy 40 cm friss porhó biztosan. S hol vannak a síelők? Egy biztos; ma nem ezen a terepen. Elsőként húzom az íveket a meseerdőben, örömittasan suhanok a fenyőfák közt, melyek hol tartózkodóan távol követnek, hol valósággal összefognak.

A délelőtti órákban az időjárás szeszélyes arcát mutatja, egyik pillanatban a Nap kacsintgat, másikban összeboruló felhőkből apró hópelyhek szálldogálnak. Később megérkezik a snowboardos csapat is; megyünk tovább. Ez a nap nem a megállásról szól és nem a laza hüttestoppokról.

Hol egymás nyomában, hol kicsit eltávolodván utazunk, talpunkon a sível, deszkával a varázserdőben. A hó hatalmas, befed mindent, ellepi a nyáron oly sziklás patakmedreket, a kidőlt fenyőfát, a facsonkokat. Mintha tömérdek párnát raktak volna rájuk, te meg lazán-könnyedén ugrálnál mindenen.

Úgy érzed tiéd az egész erdő minden apró részleteivel együtt. Fáradtságot szinte csak záróra körül érzel; nem kell mászni, nem kell a lécet a hátadra venni, itt mehetsz egyből lefelé, szinte bárhová. Ez valóban egy meseerdő, ahol már azon se lepődnénk meg, ha apró manók kereszteznénk az utunkat, az egyik tisztáson pedig mézeskalács házba botlanánk.