Zakopane: már síelhető a Kasprowy-csúcs környéke

1966. január, első zakopanei élményem.

Legjobb barátaimmal, Márton Péter mellett Gömöry Jánossal és Magos Andrással már azt hittük, hogy a nehéz hideghegyi terepeken egész tűrhetően megtanultunk sízni, amikor 1965/66 telén lehetőségünk nyílt a régi álom megvalósítására, kiutazni a lengyel Tátrába, a legendás hírű Zakopanéba. Tudtuk, hogy oda járnak edzeni, versenyezni a legjobb magyar sízők. Péter barátnője, Lengyel Enikő (Enci) ismerőse révén hat napra le tudtunk foglalni egy szobát a Kalatówki turistaházban. Vonattal utaztunk Kassán át Poprádig, ott átszálltunk egy autóbuszra, ami a Lysa Polana határállomáson át (ott leszállítás a buszról csomagostól, útlevél- és alapos vámvizsgálattal) Zakopanéig közlekedett. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy kedves ismerősünk, aki a turistaházban dolgozott, egy dzsippel várt bennünket a buszállomáson és fölvitt szállásunkra. Ez a híres, kétezres Kasprówy Wierchre vezető kötélpálya alatt egy havasi réten állt, szóval „pályaszállás” volt. Előtte jó kis katlan, gyakorlólejtő volt, egy egyszerű, húzóköteles felvonóval. Másnap itt kezdtük a sízést, anyagi okokból csak gyalogosan. Tudtuk, hogy még edzeni kell, mielőtt fölmerészkedünk a csúcsra. A következő napra viszont vendéglátónk jegyet szerzett a Kuznice völgyállomásról induló, 1936-ban megépült kabinos felvonóra. Eugeniusz nevű barátjával kísért el bennünket. Nagy élmény volt pár perc alatt ezer métert emelkedni a felhők közé. Talán szerencse is volt, hogy a kabinból kiszállva nem láttuk, micsoda mélység tátong lábaink, azaz léceink alatt. Megindultunk a Gasienicowa katlan szélén, rézsút siklással. Ez még ment. Egy idő után kanyarodni kellett, a jól letaposott havon, még ködben, de pár méterre már ellátva, ez is sikerült. Már vagy negyed órája csúszkáltunk, és még mindig tartott a pálya, nem értük el az egyszemélyes függőszékes felvonó alját. Megállapítottam magamban, hogy 15 év otthoni sízés alatt lécen ekkora távolságot nem tehettem meg. Most már jól lehetett látni a lift oszlopait, majd épségben leértünk, megvettük a jegyet és beültünk a székbe, síléccel a lábunkon. Ugyanezt megismételtük, most már nagyobb önbizalommal. Dél felé járt, házigazdáink elégedettek voltak, mondták, hogy most lemegyünk Kuznicére, a kabin aljába, hogy újra följöhessünk. Az eleje kicsit nehéz lesz, mondták, nagy és friss a hó, nincs úgy kitaposva, mint a Gasienicowa pálya, de ötszáz méterrel alacsonyabbra érve jön a nartosztrada, a kiépített síút, azt nagyon fogjuk élvezni. Ez az ígéret tartotta bennünk a lelket a következő órában. Mert a Kasprówy széles lejtője – ma már tudom - fekete jelzésű pálya. Noha itt is rézsút lehetett siklani, de előbb-utóbb kanyarodni kellett, és ez a mély hóban, amiben addig csak Hideghegyen volt részünk, de ott sem igazán ment, maga volt a szenvedés. Az, hogy elestünk, még nem lett volna akkora baj, de a köves meredeken gurultam is, ráadásul a pofás kötésből kijött a lábam. Még szerencse, hogy kijött és nem tört. De a mély hóban fölcsatolni eltartott egy ideig. Eltűntem a ködben, egy nagyobb eséstől eleredt az orrom vére is, ez jobban megijesztette a barátaimat, mint engem. Lengyel barátaink türelmesek voltak, de tudtuk, láttuk, hogy nekik reánk várakozni a szenvedés. Lejjebb ereszkedve már szűkült a pálya, tömörebb volt a hó, és az önbizalmunk is kezdett visszatérni. Azután jött a beígért, gyors, de jól kiépített, nem túl meredek sísztráda – ezen már álom volt siklani. Nem mentünk azonban végig, egyetértettünk lengyel barátaink tanácsával, hogy álljunk meg szállásunknál, ma már ne menjünk föl a hegyre még egyszer. Holt fáradtan, de mégis boldogan nyúltunk végig ágyainkon, és az otthonról hozott citromokból limonádét készítve fejenként egy literrel pótoltuk a hegyen kiizzadt vizet. Azt is megállapítottuk, hogy – kerül amibe kerül – a Kalatówki pályán működő lengyel síoktatótól veszünk egy leckét, mert jelenlegi tudásunkkal istenkísértés még egyszer fölmenni a Kasprówyra. Másnap valamennyire kipihenve megkerestük az oktatót. Egy órát tudtunk kifizetni, de ennél hasznosabban soha nem költöttük a pénzünket. Ez is gyalogos, felvonó nélküli oktatás volt, de fölfelé majdnem olyan gyorsan loholtunk, mint csúsztunk lefelé, hogy kihasználjuk a tanulási időt. Addig senki sem mondta meg nekünk, hogy valójában mit is kell csinálni, ha kanyarodni akarunk, mit kell tenni, hogy biztosabban álljunk a havon. Két szóban lehet összefoglalni, hogy mire tanított meg bennünket lengyel sítanárunk: „ugjoncs” és „kolana,” azaz rugalmas térdrugózás és kanyarodáshoz a térdek elfordítása – a testsúly külső lábra helyezésével. Egy óra alatt megtanultunk sízni! Ebben persze nagyban segített, hogy azért már sokat volt a lábunkon sí, éreztük az egyensúlyt, s a hideghegyi sízéseknek (és a többi sportnak) hála kitűnő volt az erőnlétünk. A következő nap lesíztünk Kuznicére, busszal beutaztunk Zakopane városába, hogy ott kipróbáljuk a kisebb hegyet, a siklóval elérhető Gubałówkát. Ennek a kék pályáit – meg a napsütést – igazán tudtuk élvezni, és lelkesen gyakoroltuk az ugjoncs-kolana leckét. Visszafelé sikerült jegyet kapnunk másnapra a kabinos nagy felvonóra, határtalan örömünkben meg sem kottyant fölgyalogolni turistaházunkhoz. Ajánlották ugyan szekerüket a góralok, de az ár elrettentő volt. Másnap már kifejezetten élveztük a naposra fordult időben a Gasienicowa katlant, és nem volt akkora szenvedés a Kasprówyról sem lesízni. A hó is sokat javult, letaposott lett addigra.

(Részlet Neidenbach Ákossal írt sítörténeti könyvünkből: Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? Bp. 2017)