Vasaloppet 2015 - Interjú Pati Nagy Attilával

Hogyan kell elképzelni a Vasaloppet verseny pályáját? Milyen a domborzata, a természeti környezet, mekkorák a szintkülönbségek?

A Vasaloppet mezőnye egy Sälen nevű városka mellett elterülő nagy mezőn indul. 40-50 sífutónyomot fektetnek le a rendezők. Itt sorakozik fel az a 15 800 versenyző, akinek sikerült beneveznie. A rajt után kb. egy kilométeren sík a pálya, majd egy enyhe jobb kanyar után egy lesikló pályára kell felfutni. Két kilométert kell meredek hegyoldalon megtenni, de ezen a szakaszon csak az első egy-két ezer versenyző tud futni, mert utána iszonyú tumultus keletkezik. A mezőny hátsó fele itt lassan araszolva, egymás léceire taposva próbál előre jutni. A lesikló pályán feljutva aztán belendül a mezőny és fel lehet venni az utazó sebességet. A pálya domborzatilag nem különösebben nehéz. Szelíd emelkedők, biztonságos lejtők és hosszú sík szakaszok váltogatják egymást. Erdőkön, mezőkön, befagyott mocsarakon, olykor tópartokon halad a nyom. A táv első felében, 47 km-ig viszonylag sok az emelkedő, majd a cél felé haladva sűrűbben következnek hosszabb-rövidebb lejtős szakaszok, ahol észhez lehet térni egy kicsit és újabb erőt lehet gyűjteni.

A hatalmas induló létszám miatt, a pályán eredetileg lefektetett 6-8 sífutónyom néhány ezer versenyző elhaladtával csúnyán leamortizálódik. A szétsíelt nyomokon haladni sokkal több energiát igényel, mint a mezőny első felében versenyezve, jó minőségű nyomban síelve.
Ezért a Vasaloppet előtt érdemes néhány hosszútávú versenyen elindulni, amelyek legalább 42 km hosszúak. Ha ezeken a versenyeken sikerül jó időeredményt futni, akkor előre lehet kerülni az induláskor a mezőny első felébe. Ennek döntő jelentősége van a későbbi időeredmény szempontjából. Az első öt-hat szektorból még van rá esély, hogy jó minőségű nyomban futhatunk. Minél hátrébbról indulunk, annál rosszabb a pálya minősége.

A 90 km-es Vasa-futás mint sportteljesítmény mit jelent egy maratoni futáshoz képest?

Miután evezős vagyok a téli alapozó edzéseink során rengeteget futottunk. Viszonylag jó futó vagyok, szeretek is futni, de maratont mégsem futottam soha. A leghosszabb táv 28 km-volt, amit versenyeken futva megtettem. Nem is vágyom többre. Nem azért, mert nem tudnám lefutni a maratont vagy akár hosszabb távokat is. Egyszerűen kímélem a testemet és féltem az ízületeimet. Futáskor minden egyes lépésnél kemény ütődés éri az alsó végtagon át az egész testet. Ezt érezzük egy hosszú futás után a térdekben, szalagokban és az izmokban érezhető merevség, esetleg fájdalom formájában. Különösen a térdek érzékenyek a futástól kapott ütődésszerű terhelésre. Nekem pedig szükségem van az ép és egészséges térdekre még vagy ötven évig :-)
A sífutás sokkal kíméletesebb sportág. Nincs ütődés, nincs rázkódás, hiszen siklunk a havon. Éppen ezért sem az ízületeket, sem az izmokat nem éri durva mechanikai irritáció, ellentétben a futással. A sífutáskor viszont az egész testünk dolgozik úgy, ahogy kevés más sportágnál. Keményen dolgoznak a vállöv izmai, a törzsizomzat, a far és a lábak. Tökéletes terhelés az izmoknak és a keringési rendszernek egyaránt.
A mai korszerű sífutásban a felső test izmainak és teljesítőképességének nagyon komoly szerepe van. Az én felkészülésemben is nagyon sok kar, hát, has és vállöv erősítő edzés szerepel.
Minden egyes maratoni sífutóverseny után kellemes, általános fáradtságot érzek anélkül, hogy az ízületeimben és az izmaimban bármilyen fájdalmat érzékelnék. Ezzel szemben már egy futó félmaraton után is napokon át fájnak az izmaim, a szalagok és bizony érzem az ízületeim is.

A verseny során milyen táv megtétele után érezted először, hogy "eldobod az agyad", ahogy az idei facebook bejegyzésedben írtad?

Eddig két alkalommal futottam le a Vasaloppet-et. Meglepő módon teljesen más érzéseim voltak mind a két alkalommal. Tavaly Evertsbergig, azaz 47 km-ig meglepően könnyen és lazán futottam. Szinte eufóriában.
Ott aztán jött egy 18-20 km-en át tartó nagyon nehéz szakasz, majd átestem a holtponton és az utolsó 10-15 km már kifejezetten lendületes és élvezetes volt. A cél előtt 3-4 km-rel pedig beálltam egy norvég hölgy mögé, aki tökéletes ritmust diktált és így a fáradtságról megfeledkezve, csak a ritmusra és a lendületre koncentrálva szinte könnyedén finiseltem.

Idén elkövettem egy nagy hibát. Túlságosan kicsi hótányérral indultam. Emiatt a botok durván mélyre süllyedtek minden egyes botozásnál a hóba. A hó is szörnyen lucskos és tapadós volt. Már az első tíz kilométeren éreztem, hogy ez most tényleg extrém erőbevetést igényel. Féltávig szenvedtem mint a kutya. Nem futott a léc, az apró hótányérok miatt mélyre süllyedő botokkal állandóan kiestem a ritmusból. Egyszerűen képtelen voltam átvinni az erőt a lécekre. Sokkal gyengébb iramban tudtam csak haladni, mint szerettem volna és mint amilyenben ideális körülmények között tudok. Aztán ismét csak a 47 km-nél lévő Evertsberg-nél elindult a léc és volt egy nagyon jó 30 km-em. Ezúttal az utolsó 3 km viszont már iszonyúan nehéznek tűnt. A ritmust tartottam, de úgy éreztem, hogy alig csúszik a lécem.
Idén 14 perccel futottam gyengébb időt a tavalyinál, de ez az időeredmény érzésem szerint kétszer annyi energiámba került.

Mit éreztél, mire gondoltál a verseny utolsó kilométerén?

Az utolsó kilométeren próbáltam minél jobban magamba szívni az élményt. Itt már rengeteg ember állt az út mellett. Hihetetlen kedvesen, szeretetteljesen és lelkesítően szurkoltak. Látszott az embereken, hogy nagyon nagyra értékelik a célba érkezőket. Ragyogott a lemenő Nap. A célegyenes felől a műsorvezető lelkesítő hangja, az éljenző tömeg rivalgása hallatszott. Éreztem, ahogy libabőrös leszek és elszorul a torkom. Az egész napos kemény küzdelem, az út során megélt érzések, holtpontok, szurkolók és segítők hangja és gesztusai, a versenytársak látványa, az egymást bíztató pillantások és néhány szavas mondatok. Mind-mind összesűrűsödtek bennem valamilyen különös energiává.
A célegyenest megpillantani valami hihetetlenül felemelő érzés egy ilyen verseny után. Mindegy mennyire vagy fáradt, mennyire ólmosak a tagjaid, új erőt ad a reflektorfényben ragyogó hófehér utca, amelyen már csak 150 -200 métert kell végigsíelni. Ez az utolsó 200 méter az ünneplő tömeggel a jutalom. Életreszóló élmény!

Mennyire tudtál magadra illetve másokra figyelni a verseny közben?

Igyekeztem maximálisan feloldódni a sízésben. Nagyon figyeltem a légzésemre, próbáltam ellazult maradni és könnyedén mozogni. Idén ezen a tapadós, lassú havon ez nehezebben ment mint tavaly, amikor legalább a táv első felében nagyon gyors, kemény pálya volt.
Egy ilyen népes versenyen különösen fontos, hogy jól érzékeljük a körülöttünk lévőket. Tavaly többször is elestem, mert egymásba futottunk, vagy bebotoztak elém, de idén minden rizikós helyzetet meglepően magabiztosan megoldottam. Idén sokkal stabilabb voltam, bátrabban és lendületesebben mozogtam a lejtőkön és a kanyarokban. Sokat fejlődött a technikám és emiatt egyre nagyobb élvezet versenyezni.

Hol van ennél tovább? Szeretnéd még fokozni ezt a teljesítményt?

Nem tartom magam extrém sportolónak. Alapvetően nem vagyok híve az extrémitásoknak az élet semmilyen területén. Vigyáznunk kell a testünkre és nem szabad visszaélnünk a pillanatnyi jó fizikumunkkal és egészségünkkel. A Vasaloppet valóban különleges kihívás fizikailag és mentálisan egyaránt, de egy teljesen normál sportos életvitellel, következetes és fegyelmezett edzéssel fel lehet készülni egy ilyen versenyre. Nem kell hozzá élsportolónak lenni.
Az extrém fizikai erőfeszítések helyett inkább a kalandot, az életélményt keresem az élet minden területén. Ezért nem még több kilométert és még nehezebb kihívásokat keresek. Sokkal inkább új élményeket, a megszokottól eltérő tapasztalatokat nyújtó utakat járok. Legyen az sportverseny, utazás, túrázás, tanulás vagy éppen munka.

Van-e valamilyen közösség a Vasa-futók, és a versenyre készülők között?

A Vasaloppet Magyarországon abszolút unikumnak számít. Egykori sífutó versenyzők közül teljesítették néhányan és vagyunk páran, akik nem sífutóként, hanem egyéb sportágból nyergeltünk át erre a szép sportra és így futottuk le. Svédország messze van, itthon gyakorlatilag alig van sífutóélet, néhány lelkes őrült versenyez, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a Vasaloppet nem éppen a legfontosabb közösségépítő esemény a hazai sífutók számára. Viszont köszönhetően a közösségi médiának, a versenyről készült beszámolók, blogbejegyzések és fotók egyre több ember figyelmét felkeltetették a sífutás és a Vasaloppet iránt az elmúlt években.
Az internetben és a közösségi médiában óriási erő rejlik. A hazai sífutó sport képviselőinek érdemes lenne sokkal több energiát fektetni ennek a szép sportnak a népszerűsítésébe.

Kétszer már célba értél. Tervezed, hogy újra elindulsz a versenyen?

Barátnőmmel, Erikával (Vasziljevics Erika Vasaloppet beszámolója itt olvasható - a szerk.) szeretnénk két év múlva ismét lefutni a Vasa-t, remélve, hogy akkor ideálisabb körülmények lesznek és szeretnénk legalább két órával jobb időt, hat és fél, hét óra körül futni. Ha meg már újra nekiveselkedünk, tervezzük, hogy összetoborzunk egy váltócsapatot és benevezzük az első magyar váltót. Ilyen még soha nem indult. Tavaly három svéd sráccal indultunk váltóban. Ezt is az internet segítségével szerveztük le, teljesen spontán módon. Hatalmas élmény volt csapatért küzdeni és egymásért szurkolni. Ezt az élményt szeretnénk két év múlva, de már egy teljesen magyar csapattal ismét megélni.

Svédországban azt gondolnánk, kemény telek vannak, de az idén ott is nagyon enyhe időjárás nehezítette a versenyt. Te hogy látod a sífutás jövőjét?

Két nagyon meleg tél követte most egymást. Kevés volt a hó, gyorsan jön a tavasz. Ez sokakat pesszimista forgatókönyvek feletti siránkozásra késztet. Én optimista vagyok. Korábban is voltak gyenge telek, kevés hóval. Korábban is volt Vasaloppet olvadt, latyakos havon, sőt egyszer a verseny 91 éves története alatt már előfordult évtizedekkel ezelőtt is, hogy hóhiány miatt elmaradt a Vasa. Szerintem ember nincs aki meg tudja mondani, hogy pontosan mi fog történni a Föld légkörében a következő években és azok a történések milyen téli időjárási viszonyokat eredményeznek majd. Én azt gondolom, hogy jönnek keményebb telek is, lesznek szép havas hónapok. A környező országokban, ahol csodálatos sífutópályák vannak, biztosan. Egyébként idén is január közepétől már bőven volt hó Ausztriában, Szlovákiában, sőt a hazai hegyekben is.

Sokkal inkább azon kellene gondolkodniuk a sífutással foglalkozó egyesületeknek, edzőknek, sportvezetőknek és egyesületi tagoknak, hogyan lehetne minél több gyerekkel megismertetni a sífutást sírollerezésen, sífutóbotos görkorcsolyázáson (inline ski) keresztül, hogyan lehetne az edzőképzést fejleszteni, hogyan lehetne sífutópályákat lefektetni akárcsak másfél-két hónapra is a Mátrában, a Pilisben vagy a Mecsekben és mit lehetne tenni azért, hogy minél több magyar ember induljon el Ausztriába vagy Szlovákiába sífutni.

Én úgy látom, ezeken a területeken szinte semmi sem történik. Bőven lehetne ezen dolgozni és ez a sportág nagyon megérdemelné, hogy sok ezren gyakorolják Magyarországon is.