Szabó Zoltán, a sísport egyik hazai apostola - Interjú

Rezi. Kis falu Keszthelytől 8 kilométerre, a Keszthelyi-hegység belsejében. Népessége alig több mint ezer fő, története királyokról, hercegekről, betyárokról regél. A Keszthelyi-hegység egyik, 427 méter magas sziklaormának kiugró részén magasodó Rezi várának kőfalai kalandra hívják az embert az interneten keresztül. Kalandra invitál minket Szabó Zoltán, a Budapest Gyermek Síiskola vezetője is. Mint mondja: Rezit látni kell, mert tökéletes színfala lesz egy fordulatokban gazdag élettörténet elmeséléséhez.

Színtiszta kék ég, már-már egybeolvad a Balatonnal. A vakító napfény könnyeket csal az ember szemébe. Hunyorogva nézzük a fehér vitorlákat, a kis hajótestek játékos "firkálmányait" a Balaton vízében. Már szinte halljuk is a fürdőzők tompa moraját, lelkünkben ott a szabadság, az út, az ismeretlen, a felfedezésre váró vidék hívószava. Magunk mögött hagyjuk Keszthelyt, a Festetics kastély elegáns kertjét, utunk hatalmas szőlődombok mentén kanyarog. "Fazekasok" - hirdeti a tábla Cserszegtomajon, s az ember szinte már kanyarodna is le az országútról, ha nem villanna fel az úticélunkat jelző tábla: Rezi.

Az itinerünk egyszerű. Aszfalton, majd köves utakon vezet át, tiszta udvarok, festői házak között. Története van mindegyiknek. Jobbra épp egy szürke macska nyújtózik, balra baracklekvárok hűlnek a verandán, amott egy anyóka húzza ki a rózsatövek közé kuszálódott füvet, miközben a szél frissen mosott lepedők illatát hozza felénk. Ránk telepszik a vidéki délután csendje, ahogy leállítjuk a motort Szabó Zoltán udvarán. Nekünk Zoli bácsi, a barátoknak Zoli, az üzleti partnereknek, a mindig szívesen látott muraui liftkezelőknek Herr Szabó, vagy éppen az önzetlen szomszéd, aki segít a szüretben, a fűnyírásban, a falu életében, a hátrányos helyzetű gyerekek patronálásában, segítésében. Napsárga ház, hatalmas szőlőssel, gyümölcsössel. Az ember nézi a természet rendjét és játékát. A nyári almafa piroslóan roskadozik, a szilva szinte már édesen csordul, és a darazsak dongása elárulja: bizony jó néhány szőlőfürt áll szüretre készen a birtokon. Kisvártatva Zoli bácsi és élete párja, Sigi tűnik fel, és már terelnek is be minket a ház hűvösébe.
"Mindjárt úszik Cseh Laci az úszó Európa-bajnokságon, nem bánjátok, ha ezt még megnézzük" – mondja Sigi, és mi dehogy bánjuk!
Dehogy bánjuk, hogy Lacika ismét felülhet Európa trónjára. S dehogy bánjuk, hogy láthatjuk amint Sigi - aki az egykori NDK-ban élt, s aki több mint negyven éve már hű társra és otthonra lelt Magyarországon - szívre szorított kézzel hallgatja, énekli a magyar Himnuszt.
Megható pillanat. És megható az is, ahogy néhány perccel később szívvel, lélekkel, szeretettel kalauzol végig minket az otthonában, tárja fel előttünk életük színterének még nem ismert kapuit.
Nyugalom és derű árad belőle. A szeme sarkában, a szája szegletében mindig ott bujkál egy játékos mosoly. Dudorászva áll neki a vacsora mellé szánt paradicsomsaláta elkészítésének, miközben a ház ura, Zoli bácsi karon fog minket és levezet a ház melletti lépcsősoron. Útközben megízleljük az édes Irsai Olivér szemeit, és persze előkerülnek a pálinkás, majd a boros poharak is, mert élete egyik fő művének, a birtoknak a "markánsabb" ízeit is bizony végig kell kóstolnunk. Nyílik a pince ajtó, kortyolunk fehéret, vöröset, majd mikor már a roston sercenve sül a hús, a kerti padra lerogyva elnézzük a szőlősorok mögött lebukó napot. Már most szeretem Rezit. Nagyon. Az ember feloldódik, elcsendesedik ebben a világban. Mégis ez a csend többet mond, mint a városi zűrzavarban átkiabált napok.
Zoli bácsi tudta ezt jól. Már az interjú szervezésekor kikötötte: nincs városi kávézó, kihűlt fekete, rohanva felkapott interjú.
Van Rezi, nyugalom, és megragadható pillanatok…
A múlt képei – langyos nyári estével, pincehideg borokkal keretezve.
Gyönyörű tárlat.

Az első kép, az édesapjáé.

"Hogy hol kezdődött? – mereng el Szabó Zoltán. - Apám a Toldy Ferenc Gimnázium testnevelő tanára volt a két világháború között, és tagadhatatlanul a sísport egyik apostola Magyarországon. Ő volt az, aki a reál tantervű Toldy iskolában először kezdett el foglalkozni a síoktatással. Szorgalmasan vitte a gyerekeket sítáborokba, első ízben a svájci Kanderstegbe, ahol gyönyörű kis menedékház volt. Ma is őrzök egy ilyen útiképet apámról. A cserkészfiúkkal áll a Keleti pályaudvaron, fején a cserkésztisztek nagy búrkalapja árvalányhajjal. Kezükben síléc, ami a mai lécekhez képest dióverő méretű 220-225 centis eszközök voltak. Akkoriban nagy kuriózum volt, ha valaki eredeti norvég Hickory léceken síelhetett. Apámnak volt egy ilyen, a síléc csőrébe bele volt égetve a hickory felirat. Érdekes, de később én is megismerhettem ezt a kanderstegi cserkész síházat, ahová egykor a Bocskay cserkészek jártak. Adolf Ogi, aki itt született és egykor a Svájci Síszövetség elnöke volt, mutatta meg nekem. Ogi később minisztere, majd államelnöke is lett Svájcnak. De térjünk vissza apámhoz. Később, amikor a második világháború közepén bizonyos területek visszacsatolódtak Magyarországhoz, a Kárpátaljára jártak síelni. A kanderstégi menedékházhoz hasonlóan Ukrajna felé a Mencsulon, 1304 méter magasan is volt egy pálya. Annak a menedékháznak Kovács Barna édesapja, Kovács László volt a gondnoka egy ideig, aztán átkerült a mai Románia területén lévő Borsafüredre, így a későbbiekben többnyire odajártak síelni a pesti diákok. Már aki a háború ideje alatt eljutott oda, és megtehette. Én három esztendősen kaptam az első sílécemet apámtól. Egy faléc volt orrszíjjal, ami a mai napig megvan valahol. Első emlékeim a Normafához és a Kékestetőhöz kötődnek. Ezek voltak az első csusszanások, amelyekből később életre szóló szerelem lett."

De a nagy szerelmeknek is vannak mélypontjai, törései. A romantikus telekbe, az ártatlan serdülőkorba "beleköpött" a második világháború.

A második kép, a harcoké - katyusákkal, ledózerolt házakkal, hidakkal, nélkülözéssel

"Úgy nyolc-kilenc éves koromig rendszeresen jártunk a hegyre a Fogaskerekűvel síelni. Ám ezt követően az időnk nagy részét már az óvóhelyeken töltöttük. Budapest ostromakor édesapám azt mondta, indulnunk kell, mert az oroszok bemérték a Fény utcai lakásunkat. Mire kiértünk a Mária térre, a szovjetek a rakétavetőjükkel, a Sztálin orgonával leradírozták a lakásunkat. Szinte mindenünk odaveszett. Ki gondolt ekkor a házban maradt sílécekre, a fenséges telekre, az önfeledt gyerekkora? A városban nem volt víz, áram, nem volt mit enni. A túlélés lett a célunk. Az Egri csillagokat egy házilag eszkábált lámpa fényénél olvastam. Anyám egy vizes pohárba étolajat tett, amelybe kifúrt dugón keresztül cukorspárgát lógattunk, s ezzel világítottunk hónapokig… Később lovaskocsival, amit apám egyik testvérével közösen négyen húztunk-toltunk, elmentünk a megmaradt értékeinkért a szétlőtt lakásunkhoz. Feltettük a maradék dolgainkat a kocsira. Mondanom sem kell szinte minden felfért rá… csak a síléc nem.

Hogy mikor kezdtünk el újra a síeléssel foglalkozni? Úgy 1947 körül. Akkor még működött egy hatékony diáksport szervezet, a KISOK (Középiskolai Sportkörök Országos Központja). Aranyos gyerekversenyeket írt ki a János-hegy oldalában, ahol egy nagy síugrósánc is volt, amelyen a norvég olimpiai bajnok síugrók, Sigmund Ruud és Birger Ruud is tréningeztek. Ennek a sáncnak a helyén áll jelenleg is a Budapest Gyermek Síiskola pályája. Egy kicsit visszafelé, a Disznófő felett voltak az úgynevezett KISOK sáncok, amelyeken nagyon élveztük a srácokkal a versenyeket. Azokon a sáncokon úgy nyolc-tíz métereket is lehetett repülni és egyáltalán nem számított, hogy te lesikló vagy futó vagy. Egyszerűen csak síeltünk és versenyeztünk."

A sport épített, hitet és lehetőséget adott, nemes küzdelmeket hozott azokban az időkben.

A harmadik kép a győzelemé, a nagy diadaloké

"A KISOK megszűnt, következett az életemben a Vasas, pontosabban a Vasas MÁVAG síszakosztálya. Ahol munkásegyesület lévén volt megfelelő felszerelés, lehetőség és ahol ismét feltűnt az életemben, Kovács Barna édesapja, Laci bácsi, aki sokáig itt volt edző, majd szakosztályvezető. A gimnáziumi éveim alatt sífutkorásztam, síelgettem, majd az ötvenes évek elején beindult Magyarországban az öttusasport, amelynek egyik leányága a téli háromtusa lett. Ebben a sportágban például az egyik ász Kovácsi Aladár volt, aki az 1952-es helsinki olimpián győztes öttusacsapat tagja is volt. Rajta kívül még egy-két fickó akadt, aki rendesen tudott síelni, ők indultak a téli öttusában. Én a síben valahogy soha semmilyen nagy eredményt nem értem el, ifjúsági koromból még akadtak szép győzelmek futásban, ám felnőttként úgy a tizenötödik hely körül voltam a rangsorban. Maradjunk annyiban, hogy le tudtam jönni a pályákon. A Testnevelési Főiskolán azonban olyan évfolyamtársaim, kollégáim voltak, akik ragyogóan tudtak lőni és engem is megtanítottak rá a főiskola alagsorában lévő lőtéren. 1956-ban meg is nyertem az első Budapest-bajnokságot, majd az országos bajnokságot a téli háromtusában, ami sífutásból, lesiklásból és lövészetből állt. Az országos bajnokság lesiklóversenyét a János-hegy oldalában, érdekes módon azon a területen rendezték meg, ahol a mi síiskolánk működik. A sors valahogy mindig visszahozott ehhez a pályához". 1956-ban Szabó Zoltán sportcsillaga tehát felragyogott, miközben egy ország zengte a világba, hogy "oltsák el a csillagot".

A negyedik kép tüntetésekről, cellákról, kihallgatásokról, tragikus sorsokról mesél

"És jöttek a csendesebb idők. Egy újabb símentes időszak az életemben. Amikor a történelem mély nyomokat hagyott az embereken, amikor hajszálon múltak életek, sorsok. Az enyém is. Ötvenhatban a lengyel eseményekhez kapcsolódva szervezték be az egyetemi ifjúságot egy tömeggyűlésre a Bem szoborhoz. Vicces, de ha jól emlékszem pontosan arról a tanszékről jött az intenció, ahol a testnevelői szaktárgyak mellett marxizmusra, leninizmusra, politikai gazdaságtanra oktattak bennünket. Elmentünk erre a megmozdulásra, amelyen emlékeim szerint Veres Péter beszélt, majd egyszer csak a nagy gyülekezet elindult a Duna-parton, fel a Margit-hídra, a hídon át a Parlament felé. A Balassi Bálint utcában, a Fehér Házban, ami az ÁVÓ székhelye volt már könyököltek az ablakban, s nézték a Parlament felé hömpölygő tömeget. A Kossuth téren legalább kétszázezren voltunk, és ütemesen kiabáltuk "oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot!" A nép Nagy Imrét akarta, de Nagy Imre valahogy nem akart kijönni, nem akart megjelenni, aztán már estébe fordult, amikor kilépett valamelyik oldalon az erkélyre és beszédet mondott. Később szétszéledtünk a srácokkal, lelkünkben felemelő érzésekkel, de agyunkban tisztán azzal a tudattal, hogy a szovjetek nem engedik meg maguknak, hogy egyetlen láncszemet is kiengedjenek, mert akkor vége mindenkinek. Hogy ennyire tragikusra fordul minden, azt akkor még nem tudtam. Azt csak másnap reggel tapasztaltam meg, amikor ugyanezen az útvonalon elindultam a barátaimmal szemlélődni a városba. És akkor a Fehér Háznál véget ért a sétánk. Vadonatúj rendőrruhába öltözött géppisztolyos rendőrök állítottak meg, és tereltek be minket a Fehér Házba. Az indok: igazoltatás, no és persze az, hogy fiatalok voltunk. A társaságban én voltam a legelső, akit betereltek egy gránátokkal, fegyverekkel, lőszerekkel teli szobába. A kihallgató tiszt kérdezte mi a foglalkozásom. Mire kimondtam, hogy főiskolás, már puff, lent is voltam a pincében, ahol egy kétszemélyes cellában tizennégyen kuporogtunk egész éjszaka. Reggel egy ÁVÓS tiszt jött le, kiemelt a többiek közül, és miközben haladtunk felfelé én elnéztem a pisztolyt a kezében. Abban az évben az egyik legjobb lövő voltam, és átfutott a fejemen, mi lenne, ha én szorítanám a markomban azt a fegyver. Egy pillanatnyi gondolat volt ez, és tulajdonképpen igazából azt hittem, azért jött értem, mert elengednek. Talán így is lett volna, ám egy hirtelen kavarodás következtében, egy zűrzavaros szituációban engem is feltereltek annak a teherautónak a platójára, amely a Markó utcába vitte az embereket. A Markóban fejedelmi helyzetbe kerültünk, hiszen egy négyágyas cellában összesen tizenketten voltuk. És szép lassan megkezdtük szabvány börtön életünket. A "Véres csütörtök" után félig agyonvert embereket hoztak be a Markó udvarára, emlékszem, ahogyan fellázadtunk a börtönben. Szétvertük az ágyakat, ütöttük a cellaajtókat, és hangosan énekeltük a Himnuszt. A fiúk zöme a rádiótól jött, ők valahonnan fegyvert szereztek. Én balszerencsésen csúsztam bele a forradalmi eseményekbe.

Október 30-án amnesztiát kaptunk Nagy Imrétől, kettesével, feltűnés nélkül az egyik oldalsó utcában engedtek ki minket. A családom nagy örömmel fogadott. 1957-ben még elindultam egy téli öttusaversenyen, amelyen a negyedik helyet szereztem meg, aztán a tavaszi államvizsgák során kidobtak a Testnevelési Főiskoláról. Szerencsémre az OTSH-ban, ahová segítségért fordultam, rendes emberek dolgoztak akkoriban, és segítettek abban, hogy rehabilitáljanak. Megkaptam a lehetőséget arra, hogy levizsgázzak az egyetemen. A sors duplán kegyes volt hozzám, hiszen a vizsgán éppen mellém került Jámbor Gyula, aki a Fővárosi Tanácsnál a testnevelő állásokat osztotta szét. A párt felszólította, hogy csinálja meg a diplomáját, nekem pedig ígéretet tett arra, ha mindketten átmegyünk, testnevelői állást ad nekem a fővárosban."

Jámbor elvtárs állta a szavát.

Az ötödik képen egy fiatalember viszi vidáman testnevelési órára a fiatalokat

"Megkaptam az első állásomat. Huszonkét éves voltam akkor. Természetesen innentől kezdve ötvenhatról mélyen hallgattam, a párttagságot pedig messziről kerültem. Csak egyszerűen tettem a dolgomat ebben a rákosligeti iskolában. Két évvel később ismét találkoztam Jámbor úrral, aki megkérdezte melyik sporthoz is értek én igazából. Mondtam, hogy a síhez. Ő pedig áthelyezett a Svábhegyre a Diana úti Általános Iskolába, ahol gyönyörű iskola, szép tornaterem, sportudvar várt rám. Ebben az iskolában akadtak szabad felhasználású óráim, így vasárnaponként összegyűjtöttem az érdeklődő gyerekeket, és a Béla király úti Szelíd gesztenyésnél, ahol korábban a háromtusa bajnokság folyt és ahol jó harminc évvel később megalapítottam a Budapest Síiskolát, elkezdtem a síoktatást. Elég tisztességes sí életet kezdtünk kifejleszteni, amelynek eredményeként több győzelmet is arattunk az úttörő olimpiákon. Nekem köszönhetően bajnok lett a vitorlázó világbajnok Majthényi Szabolcs nagybátyja Majthényi László vagy éppen Szendrői Miklós professzor. Kitűnő tanítványom volt még Kürti Sándor, aki az év menedzsere lett 2005-ben és aki jelenleg egy nagyra nőtt számítástechnikai cég elnök vezérigazgatója.

Nem sokkal később felkeresett egy Vágó László nevű sportoktató, aki a Diana úti iskola mellett lakott. Ő a lipótvárosi egykori Fodor Sportintézetben volt sportoktató, és megkérdezte lenne-e kedvem gyerektornát tartani a Fürst Sándor utcai tornatermükben. Ebben a sportintézetben volt úszásoktató az olimpiai ezüstérmes Bárány Pista is. Elvállaltam, és rengeteget tanultam tőle. Többet, mint a Testnevelési Főiskolán. Vágó Laci bácsi, akiről Vitray Tamás is nagy szeretettel emlékezik meg önéletrajzi írásában, volt az, aki arra ösztökélt, hogy magántanárként kezdjek el síelést oktatni. Meghirdettem magam az újságban: "őszi száraz síoktatás tíz forintért!" A gyülekező a Fürst Sándor utcában volt, villanyossal átmentünk a Margit-hídon, a fogaskerekűvel fel a pályához és az edzés után vissza. Tíz forintért oktattam például Apjok Ildit, aki az egyik legjobb magyar sízőnővé vált később." Rég bezárt ajtókat nyitogat odabent, a szemén látható, elérzékenyül. Sorsok, emberek, kapcsolatok elevenednek meg, rég elfeledett történetek bukkannak elő a múltból.

A hatodik képen már a Kékes-tetőn járunk. Életre kelnek a világháborúban eltemetett romantikus telek.

"Továbbra is a Diana úti iskolában dolgoztam, ám a Kékestetőn volt egy pozitív ember, Mészáros tanár úr, aki a Kékestetői Állami Gyógyintézet gyerekeit tanította síelésre. Megkérdezte, lenne-e kedvem részt venni ebben a munkában, így péntektől-hétfőig ott edzősködtem, az iskola műhelyében aludtam, a hétvégéket pedig a pályán töltöttem el. A Budapesti Dózsa és a Honvéd árnyékában létrehoztunk egy új egyesületet, a Kékesi Sast, amelynek saját liftje is volt. Ez akkoriban óriási szó volt kérem szépen. A későbbiekben a téli időszakra pesti gyerekeket is átírattunk abba az iskolába, így ők novembertől márciusig szinte folyamatosan a sível tudtak foglalkozni. Ebből a generációból nőtt ki a tanár úr lánya, Mészáros Edit és jó pár nagyon értékes fickó, akik a mai napig kint vannak a sípályákon, és aktívan részt vesznek a magyar bajnokságok, nagy versenyek rendezésében. Ez körülbelül három-négy évig tartott az életemben, aztán megismerkedtem Frenkl Róbert tanár úrral, aki éppen akkor vette át a Testnevelési Főiskolán az orvosi tanszék vezetését. Az általa alapított OSC-nek ekkor már eredményes szakosztályai léteztek, s ő volt az, aki az 1960-as években ajtót nyitott az egyesületben a sísportnak.

Az elején versenyszakosztályként működtünk, 1977-től azonban már csak gyerek síiskolaként ténykedtünk, s mivel mi rengeteg pénzt termeltünk, a klub pedig elszivattyúzta azt más szakosztályok támogatására, így idővel elváltak útjaink. Volt olyan szezonunk, amikor 1200 beíratott gyerekünk volt, ma az összes budapesti gyereksíiskola sem tud ekkora létszámot összehozni. A szervezést megtanultam apámtól, így nem volt probléma ekkora csapatot koordinálni. Óriási oktatói létszámmal dolgoztunk, s akár ötször ennyi gyerek is elfért volna a Normafánál."

Megalakult tehát a Budapest Gyerek Síiskola. Igazi otthonra, a cikk során oly sokszor emlegetett hegyoldalra azonban csak később lelt.

A hetedik kép a pályaépítésé

"Ebben az időszakban pár évig én foglalkoztam az utánpótlás válogatottal, amellyel a nyári időszakban sokszor mentünk Gelnicára, ahol műanyagon tudtunk síelni. Úgy döntöttem, itthon is megvalósítom ezt, így felkutattam a forrásokat és elhoztam az első műanyag pályát Magyarországra. Le is fektettük a Zsigrai lejtő tetején, ám szinte mindenkivel összetűzésbe kerültünk a pálya miatt. A nagy fúrómunka sikeres volt, így az első év után az Olimpia Szálló mögötti területen találtunk otthonra. Az egyik apuka felajánlotta, kössünk bérleti szerződést a telkére. Tíz évig ott síelhettünk, még a villanyt is bevezettük, ám egy idő után elváltak útjaink, mert eladta a területet.

A Népstadion és Intézményei kezelésébe tartozott a Budai edzőtábor, amelynek közelében állt a Virányosi sánc, ahol a korábban említett norvég síugrók is ugráltak. A sáncot lebontották, a vasanyagot otthagyták, mi pedig elkezdtünk tárgyalni Szombathelyi Andrással az újabb lehetőségről. Bérbe vettük a területet, a vastraverzeket az egyik sarokba szállítottuk, a hegyi építkezésekről a sittet ide hordattuk, tőzeget hozattunk Sződligetről és befüvesítettük a területet. Igazi otthont teremtettünk magunknak, ahonnan már nem szeretnénk továbbállni. Az iskola él, működik és virul. A szakmai tudásunknak, a tapasztalatunknak, valamint a szerencsénknek is köszönhetően szép számmal jönnek a gyerekek hozzánk." Zoli bácsi beszél elhivatottságról (edzői gárdájából többen nyolcvanon túl is sílécre "pattannak"), rutinról, odafigyelésről, profizmusról, no és emberségről, érzékenységről, gyerekközpontúságról. A hátam mögött nyílik az ajtó. Sigi lép ki rajta, egy tálcán gőzölgő kávéscsészék a kezében.

A nyolcadik kép Sigié

Aki csodálatos, bűbájos asszony. A lénye sugárzik, lendületes és magával ragadó. Nyáron Reziből minden nap leruccannak a férjével teniszezni, majd úszni egyet a keszthelyi Helikon egyetem strandjára. A délelőtti mozgás után könnyű ebéd, majd kellemes szieszta következik és persze munka a szőlőben. Aztán jöhet az esti beszélgetés, álmodozás a barátokkal a pince előtt a csillagos ég alatt. Sigi néha dalra is fakad, olasz slágereket énekel, vagy a család körüli gyerekeket szögezi szoknyája mellé a kedvességével, játékosságával. Ugyanakkor profi társ a munkában. És nemcsak a síiskolával kapcsolatos ügyek intézésében vesz részt, a Nemzetközi Síszövetség (FIS) orvosi bizottságának tagjaként gyakran külföldi világversenyekre, kongresszusokra is elszólítja a kötelesség az egykoron aktív fül-orr-gégészt, sportorvost.
"Egyetlen nap elég volt arra, hogy fellobbanjon bennem a tűz – emlékszik vissza Zoli bácsi a megismerkedésükre. – Jó pár évtizeddel ezelőtt Fonyódon táboroztattam gyerekeket. Az egyik kissrác eltörte a kezét, és én bevittem őt a kocsimmal Nagykanizsára a kórházba. Mivel bátran viselkedett a kórházban, hazafelé meghívtam a fonyódi szállodában egy fagylaltra. Három német kishölgy ült ott, nagyon csicseregtek, és én természetesen azonnal szóba elegyedtem velük. Megbeszéltük, hogy este elviszem őket egy balatoni kirándulásra. Én furikázom őket a kocsimmal, a lányok pedig állják a vacsorát. Bejártuk Lellét, Tihanyt és mire reggel visszaértünk, már szerelmes voltam. Egy évvel később elhívtam Sigit egy zakopanei sítáborba, amit én szerveztem. Ott a pályán eljegyeztük egymást…"

A sípálya szerelmesei. Azóta is. Zoli bácsi nem tagadja: összeroppanna, ha szombat, vasárnap nem kellene felmenni a hegyre az iskolát működtetni, tenni-venni a gyerekek körül. Rezi gyönyörű hely. A birtok, amit két kezével hozott létre, álomszép. Kell ez a nyugalom, a csend, feltöltődés, de az ősz, a tél végtelenül üres lenne a gyerekek, a síiskola nélkül.
Két nap múlva már csomagolnak is Sigivel. Irány Murau, ahol a lifttársasággal, a szállodákkal tárgyalnak a szezonról, a kedvezményes bérletekről.
De addig még egy kicsit lubickolnak a nyárban.
A keszthelyi parton vagy az aranyló szőlőlugasok árnyékában…