Hegymászóknak álcázott snowboardosok

Ezek között vannak a kontinensek legmagasabb pontjai és a 8000 méter feletti hegyek is. Megkérdeztünk néhány profit, akik jártak már "fent a csúcson", hogy mennyit számít a méret, és arra is választ kerestünk, hogy miért van több síelő, mint snowboardos közöttük.

A járatlan terepekre vágyó síelőket és snowboardosokat két fő erő hajtja: egyrészt a kaland és az ismeretlen felfedezése iránti vágy, másrészt a tömegiszony. A főszezonban a szlovák, osztrák vagy francia síterepek pályáin jó idő esetén néha akkora a forgalom, mint a Körúton délután ötkor. Persze a magányt meg kell fizetni, az ún. expedíciós túrázás drága mulatság, viszont az élmény is legalább olyan óriási.

Egyre több síelő és snowboardos vállalkozik arra, hogy a megtett kilométerek mellett a magasságmétereket is számolja. Az alábbiakban közülük mutatunk be néhányat, de felhívjuk mindenki figyelmét, hogy ezekhez a túrákhoz komoly előképzettség kell! A pénz megléte nem elég, nem árt előtte pár évig az Alpok szűz terepein csiszolni a sí- és snowboard tudást, no, meg az (ön)mentést gyakorolni.

A hegymászással egybekötött lesiklás-lecsúszás ma már annyira népszerű, hogy a technikailag könnyebb, 5-6000 méteres hegyekre már sí- és snowboard túrákat szerveznek. Persze azért ezek a csúcsok sem lebecsülendők, és minden snowboardos önéletrajzában jól mutatnak. Ilyen például az Elbrusz és a Vinson Massif, mindkettő a Hét Csúcs (Seven Summits) között van, vagyis a hét kontinens legmagasabb csúcsai közé tartozik.

Természetesen a Vinson Massif a drágább, de annak, aki szereti a hideget, a holtbiztos havat és nem szereti a tömeget, annak az Antarktisz legmagasabb pontja (4897 m) ideális hely lehet. Az egyik legismertebb expedíciós túráztató cég, az angol Jagged Globe például 28 ezer dollárért kínálja ezt az utat, angliai indulással. Nem olcsó, de legalább az Antarktiszon nem kell a csúcsengedélyért fizetni, ami a Himalájában annyira megdrágítja az expedíciókat.

Aki kicsit kevesebbért szeretne olyan hegyről lesiklani, ami magasabb, mint az Alpok csúcsai, az keleti irányba induljon el. No, ne a Távol-Keletre, elég a Kaukázusig. Az Elbrusz (5642 m) is a Hét Csúcs része, viszont jóval kevesebből megúszható, mint mondjuk az Everest vagy a Vinson Massif. Ráadásként hamisítatlan poszt-szovjet életérzés is jár hozzá. 2005 óta egyébként magyarok is szerveznek sí- és snowboard utat a Kaukázusba. A Yeti Síklub expedíciójának tagjai annyira jól érezték magukat a Kis Himalájában helisíelés közben, hogy 2006 márciusában is visszamennek egy 10 napos túrára.

A felszerelés tekintetében óriási beruházások nem szükségesek. Az Alpokban használt freeride deszkák tökéletesek, a feljutáshoz pedig a hegymászók tudnak segítséget nyújtani a megfelelő felszerelés tekintetében. Ami fontos: olyan snowboard cipőt érdemes választani, amelyre felhelyezhetők mászóvasak. Fontos észben tartani azt is, hogy a megerőltető mászás közben kiizzad az ember, és az expedíció közben nem lesz hol kiszárítani az átizzadt cipőt. Emellett érdemes még a boardereknek is magukkal vinniük egy-két összecsukható síbotot, ami sokat segíthet a mászásban. És persze ott az örökké változó időjárás, a hóvihar és az akár -30 fok alatti hőmérséklet, amelyben már szétfagyhat a felszerelés. A hegymászók aranyszabálya, hogy lefelé sokkal többen halnak meg, mint felfelé. Vagyis nem a csúcs a cél, az még csak a féltáv, kell erő a lejutáshoz is, és arra is fontos előre gondolni, hogy baj esetén a segítség sokkal hosszabb idő alatt ér oda, mint egy sípályán. Mondhatnánk erre, hogy egyedül sose induljon el senki, de ezt az expedíciós síelők és snowboardosok ezt elég ritkán tartják be.

A következő fokozatot az ún. First Descent-ek jelentik, azaz az első lesiklások. Az olyan nevesített csúcsokról, meghatározható, sokszor szintén nevesített útvonalon való elsőkénti lejutás sível vagy snowboarddal, amivel már az annalesekbe is be lehet kerülni. Aki nem akar járatlan úton lejutni, az ma leginkább egy-egy Himalája csúcsról lecsúszva kerülhet be a hírekbe. Technikailag az egyik legkönnyebbnek a Cho Oyu-t tartják, ide viszonylag nagyobb számban mennek síelők és snowboardosok is. Idén szeptemberben a North Face riderei indultak neki a 8201 méteres csúcsnak. A síelők fel is jutottak (Hillaree Nelson O'Neill síelő és Kasha Rigby telemarkos), az egyetlen, aki a csúcs előtt volt kénytelen visszafordulni, John Griber, a csapat snowboardosa volt. Ács Zoltán, az amerikaiakkal egy időben a Cho Oyu-ra igyekvő magyar hegymászó, aki már nem először futott össze a North Face-esekkel, mesélte a Símánia szerkesztőjének, hogy John pár száz méterrel a csúcs előtt azért volt kénytelen visszafordulni, mert gondjai akadtak a magassággal.

A 8000 méteres csúcsokról való lecsúszás statisztikáiról nem egyszerű információkat találni, ezért a terület szakértőit kértük meg, hogy segítsenek. Az explorersweb.com szerkesztői össze is gyűjtötték az adatokat, miszerint 8000 méteres hegyek csúcsáról eddig összesen 44-en jutottak le téli sporteszközön. Ezek közül 32-en sível, hárman monosível, ketten telemark felszereléssel, heten pedig snowboarddal csúsztak le.

Vagyis majdnem ötször annyi síelő járt sikerrel, mint snowboardos. Ennek oka persze lehetne az is, hogy a síelés régebb óta létezik, mint a snowboardozás, viszont a biztonságos magashegyi síeléshez megfelelő felszerelést csak az utóbbi egy évtizedben fejlesztették ki. Foghatnánk arra is a sikeres síelések sokkal nagyobb számát, hogy a síbot és a két léc a sík és az emelkedő szakaszokon alkalmasabb a közlekedésre, mint a snowboard, de síbotot sokszor még a hegymászók is visznek magukkal, tehát valószínűleg nem ez az igazi ok. A svéd Tomas Olsson - aki sível jutott le a Cho Oyu-ról, és 2006-ban az Everestről kíséreli majd meg mindezt - vetette fel, hogy számarányukat tekintve a síelők még ma is többen vannak, a snowboardosok közül pedig sokan a városi szakágakat (félcső, sliderek) választanak a magas hegyek helyett.

Arról, hogy az expedíciós hegymászásra hogyan készülhettek fel legjobban az Alpok járatlan lejtőin, vagyis a freeride-ozásról bővebben a Símánia következő számában olvashattok.