Freeride a Kékesen - Mátra locals

A hatalmas csend, a festői szépségű táj és az a tudat, hogy talán mi csúszunk itt először, gyönyörű és életre szóló élményt ad bárkinek! Aki tehát nem szeret a mások által kijelölt pályákon siklani, és egy számára új pályához érkezve már a felvonóról azt kémleli, hogy hol lehetne egyéni útvonalakat találni lefelé, az bátran vallhatja magát freeride-osnak.

Persze ez nem a kezdők sportja. A szűzhavazásnak alapfeltétele a viszonylag meredek hegyoldal. Mindenki tudja továbbá, hogy a még le nem taposott hó kevésbé csúszik, illetve a sílécet vagy deszkát irányítani is sokkal nehezebb rajta, mint letaposott havon. Nem is beszélve arról, ha a szűz terület fákkal borított részen fekszik - ez 2000 méter alatt elég gyakran előfordul -, akkor ugyanis nagyon kell tudni korrigálni, és a másodperc töredék része alatt dönteni, hogy merre kanyarodjunk ahhoz, hogy elkerüljük a becsapódást egy fába.

A freeride-ozást nem is lehet igazán tanítani, általában mindenki a megfelelő szintű technikai tudás elsajátítása után - vagy ha már unja a pályákat - veszi erre az irányt. Mindenképp használjunk védőfelszerelést!

A freeride kedvelői közül kevesen gondolják, hogy Magyarországon is lehet űzni ezt a sportot. Néhány elszánt, magát "Mátra locals"-nak nevező fickónak már évek óta kijut az a kiváltság, hogy a Kékestető északi oldalának mesés és meredek lejtőin csússzon. Míg mások több 100 euróért, addig ők 2 dl forralt bor után jutnak el álmaik lejtőjére, és nemcsak néhány napra, hanem egész télre!

A Kékestető északi fele hazánk talán legmeredekebb, még csúszható hegyoldala. Szerény, 1014 méteres magasságával kicsi országunk legmagasabb pontja.

Szóval úgy történt, hogy a 60-as évektől - amikor még odafigyeltek a versenysportra - itt működött a kékesi Sas Sportegyesület. A versenyzők és az egyesület tagjai részére 1971-től egy kampós felvonót is üzemeltettek. A pálya a közelmúltig nem is volt nyitva a nagyközönség számára, csak az egyesület kb. 60 tagja használhatta, köztük mindössze két snowboardos. Az erdő persze mindenkié, tehát a freeride vagy "treeride" bárki számára élvezhető volt, akinek volt kedve és ereje felsétálni a rövid, de annál meredekebb szakasz végére, az erdő közepéig.

A feljutást pusztán a folyamatos körpályán csigák segítségével mozgó drótkötél biztosította, melyre a derékszíjunkra erősített kampó beakasztásával kapaszkodhattunk fel. Ez a felvonó cseppet sem volt veszélytelen. Az északi pálya használata önmagában sem hétköznapi teljesítmény, de térjünk rá a pálya melletti erdőkre!

A meredekség tehát adott, ahogyan a szűzhó is - az utóbbi években úgy, ahogy. A hóból nem árt legalább 80- 100 cm , hiszen az erdőt nemcsak kidőlt fák, hanem hatalmas sziklák is tarkítják, melyek felszerelésünkön kívül bennünk is tehetnek és tesznek is kárt! Ha már a mélyhó is adott, akkor már szinte csak a fák maradnak, de ezekből igen sok - lévén ez egy erdő. Az egymástól gyakran mindössze méteres távolságban lévő fák között szlalomozni nem kis őrültség! A helyes íveket igen nehéz megtervezni, mivel gyakran az egyik fa mögül előbukkan egy másik, éppen ott, ahová az ívet terveztük, így nagyon gyorsan kell tudni javítani, hogy az ütközés elkerülhető legyen. Egyszóval: adrenalin a javából!

A 2007-es szezonra - hála a síközpont üzemeltetőinek - új felvonó épült az északi oldalon, megnyitva azt a nagyközönség számára. Így tehát nem lesz többé titok a kékesi freeride. De ne felejtsük el, hogy az úttörő szerep a "Mátra locals" tagjaié. Tehát Kékestetőre érve senki ne próbáljon meg nagyfiút játszani, és ne lepődjön meg azon, ha a helyiek az átlagosnál jobban a magukénak érzik a hegyet!