A magyarok síutazási szokásai - Régi idők sívakációi

Az első sízők 1892 telén jelentek meg a hazai lejtőkön, ekkortól beszélhetünk aktív síéletről hegységeinkben. A trianoni határmódosítás előtt számos kiváló terep kínálkozott az ország területén a sízésre, a Tátráktól egészen Erdélyig. Számos hobbisíző járta ekkor a Bakony, a Budai-hegység és az Északi-középhegység lejtőit is. Ekkor persze még felvonók és pályakezelő gépek hiányában természetes volt, hogy a sízők maguk taposták le a havat, illetve a csúszás után gyalog tették meg az utat vissza, a pálya tetejére.

A katonai kiképzés hazai gyakorlatának is része volt ekkor még a téli és a hegyvidéki harcászat, illetve ezen belül a sízés oktatása. A két világháború között, ahogyan a turizmus, úgy a hazai sísport is legszebb korszakát élte. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ekkor a téli olimpiákon az északi szakágakban még sikerült jó eredményeket elérő versenyzőket indítani. A sízés generációs sportággá vált: akinek a szülei síeltek, nagy valószínűséggel maga is szenvedélyes sízővé vált, majd továbbörökítette a sportág szeretetét.

A trianoni döntés után nagyobb szerephez jutottak a hazai síközpontok, hiszen az addig Magyarországhoz tartozó magashegységek a határokon túlra kerültek. Ekkor indult meg a legtöbb hazai síterep fejlesztése. A hajdani nagyvállalatok munkaközösségei és sportszakosztályai komoly szerepet játszottak a sífelvonók építésénél, karbantartásánál. Sajnos éppen ez volt az egyik legfőbb oka, hogy a legtöbb hazai síterep a rendszerváltás után e vállalatok megszűnésével nagyon elhanyagolt állapotba került, vagy teljesen megszűnt. Mivel a szocializmus éveiben a nyugati országokba csupán háromévente egyszer lehetett kiutazni, az itt kiépített síterületek ismeretlenek maradtak a hazai síző közönség előtt. A legkedveltebb célpont az egykori Csehszlovákia lett, ezen kívül jártak még hazai sízők Lengyelországba, itt a Magas-Tátra északi oldalán található terepek (Zakopane - Kasprovy) és a lengyelországi beszkidek (Szczyrk) pályái voltak a legnépszerűbbek. Jelentős számú hazai síző utazott ekkor a távolabb fekvő, de rendkívül jó adottságokkal rendelkező Bulgáriába is, Bansko és Pamporovo terepeire.

A hetvenes évek közepétől az egyetemek és főiskolák után a közép-, sőt az általános iskolák is ismét elkezdtek sítáborokat szervezni tanulóik számára. A legtöbb gyerek ilyen táborok keretein belül látott életében először igazi magashegységet, méteres hótakarót, és ezekben a táborokban vált számukra leggyakrabban egy életre szenvedéllyé a sízés. A sítáboroknak hatalmas közösségformáló erejük volt és van napjainkban is. Olyan nevek jelentek meg a köztudatban, mint Donovaly, a Csorba-tó, Jasna vagy éppen Tátralomnic. A táborok legnépszerűbb úti céljai is ezek lettek, hiszen közúton és vasúton is könnyedén elérhetőek voltak. Ekkoriban síelés céljából a buszos utazás mellett sokan vágtak neki autó hiányában vonattal Csehszlovákiának.

Ezekben az időkben még a testvéri országok határainál is kellemetlen érzés költözött az ember gyomrába az átlépéskor. Természetesen elengedhetetlen volt a határőrök részéről a "hova mennek?" kérdés. Érdekes, hogy ez a szokás még pár évvel ezelőtt is élt néhány határátkelőn. Jó példa erre az alábbi párbeszéd (magyar-szlovák határ, kilépés):

- Hova mennek? - kérdezi a határőr.
- Szlovákiába - hangzik a válasz.
- Jó, azt látom - mondja sértődötten a határőr.
- Akkor minek kérdi?

Persze ezt már csak évekkel a rendszerváltás után lehetett eljátszani komolyabb következmények nélkül.

Északi szomszédunknál megismerhettük a legendás, indítópálcás tányéros felvonókat, amelyeknek használatáról aztán számos történetet hallhattunk. Utazhattunk facsákányos liften és láthattunk igazi nagykabinos felvonót Tátralomnicon. Legendásnak számít a mai napig a Lomnici-nyereg fekete Encián pályája.

A Donovaly sípálya parkolójában pedig szinte csak magyar rendszámú Ikarus buszok álltak. Túlzás nélkül állítható, hogy a hétvégéken az itt sízők háromnegyede magyar állampolgár volt - szerencsére ez az arány napjainkra sem csökkent számottevően. A pályakezelés a 70-es, 80-as években, de még a 90-es évek kezdetén is meglehetősen ritkának számított Szlovákiában, szomszédunknál. A sípályákat maguk a sízők formálták, néhol kíméletlenül buckássá, jegessé, persze füves és sziklás foltokkal. Ennek köszönhetően aztán szállóigévé vált, hogy aki Szlovákiában tanult síelni, az a későbbiekben bármely pályán megállja a helyét.

Ennek a kijelentésnek természetesen komoly valóságtartalma volt, hiszen a rendszerváltás után Ausztriába igyekvő tapasztaltabb hazai sízők nem jöttek zavarba egy-egy kibuckásodott pályaszakasz láttán, míg az osztrák kollégák már inkább elkerülték az ilyen helyeket.

Ahogyan a pályakezelés, úgy a hóágyú sem volt elterjedt, csak a legkomolyabb terepek tartottak egy-egy darabot belőlük. Működés közben ezeket a gépeket Ausztriában láthatta először a hazai közönség.

A sízésen kívül nagy népszerűségnek örvendtek a sítáborok alatt megízlelt szlovák specialitások, mint a káposztaleves, a knédli vagy a juhtúrós galuska. Természetesen a sítáborok alkalmával is illett minden földi jóval megrakva hazaérkezni, örök klasszikussá váltak így a hajdani csehszlovák, ma már csak cseh Becherovka, a szlovák borókapálinka, a Borovicka, a Deli csoki és az ízletes szlovák virslik (Párky) és felvágottak, füstölt sajtok. Ezeket a javakat a határátkelőkön érdemes volt elővigyázatosságból az utazótáskák mélyére rejteni. Sajátos hangulata volt a sípályák közelében felállított büfékben elköltött ebédeknek. A standard menü főtt virsliből, mustárból, kenyérből, valamint forralt borból, teából, esetleg rumos teából állt, kiegészítve az otthonról hozott elemózsiával.

Természetesen a sífelszerelések is szinte kizárólag a KGST országokból származtak. E márkák nagy többsége ma már nem létezik, de érdemes visszatekinteni azokra az időkre, amikor az NDK Germina, a csehszlovák Artis és Sulov, az "ukrán Fischer" (régi RC4-es licensz sí, cirill betűs "Tisza" felirattal), a jugoszláv Elan (amely egyedüliként élte túl a rendszerváltást és mára az egyik piacvezető márkává vált), a lengyel Polsport vagy a bulgár Pamporovo sílécek alkották a felszerelések nagy részét.A magánimportból kerültek az országba használt nyugati lécek is, kereskedelmi forgalomban a Centrum és Skála áruházláncok a nyolcvanas évek végén kezdtek el nyugatról behozott léceket árulni.

A rendszerváltás után aztán már korlátlan utazhattunk külföldre, megjelent a világútlevél, és a hazai sízők érdeklődni kezdtek a tőlünk nyugatra fekvő síterepek iránt. Elsőként az osztrák terepek váltak népszerűvé, ezen belül is a közeli alsó-ausztriai és stájerországi terepek, leghamarabb a rendkívül könnyen megközelíthető semmeringi pályák.

Óriási újdonságnak számítottak ekkor a honi sízők szemében a modern ülőliftek, kabinos felvonók, ratrakok és hóágyúk, valamint az asztalsimaságú, kezelt sípályák. Kellemetlen meglepetést jelentett viszont, hogy ekkoriban az ausztriai sípályák napijegyárai négy--ötszörösei voltak a szlovák áraknak. A hüttékben kapható ételeket és italokat is aranyáron árulták, így honfitársaink legtöbbször az otthonról hozott zendvicseket és teát fogyasztották a déli pihenő alatt.

Ausztria nyugatabbra eső Karintia, Salzburg és Tirol tartományainak meghódítása egybeesett más országok sízés szempontjából való felfedezésével. Olcsó szállásainak és hatalmas síterepeinek köszönhetően távolsága ellenére divatba jött a franciaországi sízés, és sokak kedvenc helyévé váltak a napsütötte olaszországi síterepek is.

Időközben Csehszlovákia megszűnt, a szlovákiai terepek pedig - látván a magyarországi sízők körében elszenvedett népszerűségvesztésüket - a kor szellemének megfelelően gyors fejlesztésekbe kezdtek, amelyeknek jótékony hatásaként napjainkra ismét az egyik legnépszerűbb úti cél lett Szlovákia. Időközben újabb, addig kevésbé ismert terepek jelentek meg a legjobb és legnépszerűbb helyek listáján, például Vratna, Oscadnica, Krompachy, illetve az addig is felkapott terepek is látványos fejlődésnek indultak (pl. Donovaly és Jasna).

A fejlődés leginkább az új, modern ülő, illetve kabinos liftek, pályakezelő gépek, hóágyúk megjelenésével vált láthatóvá, de elodázhatatlan volt a vendéglátás struktúrájának átalakítása is. Az átalakulás legutóbbi lépcsőfoka a legnagyobb terepek sírégióba való tömörülése volt, amelynek során egységes árú, az összes terepre érvényes bérletek árusításával a nyugatra fekvő sínagyhatalmak sportrégióinak üzleti gyakorlatát igyekeznek követni.

Szerencsére a fejlődés a hazai síterepeket is utolérte. Ha nehézkesen is, de komoly fejlesztések valósultak meg annak érdekében, hogy az egy-két napos vagy akár hosszabb időtartamú sízésre vágyóknak ne feltétlenül kelljen elhagyni az országot. A legnagyobb fejlesztések Mátraszentistvánon zajlottak. Az idei szezon nagy előrelépése a kékesi északi pálya megnyitása és az eplényi pályarendszer felújítása volt. Megépült az ország első - és sajnos egyetlen - sízőket is szállító ülőliftje is Sátoraljaújhely mellett.

A fejlesztést mindkét terep esetében felvonóépítés, -felújítás, valamint hóágyúk és ratrak beszerzése, a hóágyúk csapadéktározós vízellátásának megoldása és a pályán található vendéglátóegységek építése jelentette. Ennek köszönhetően az idei, eddig sajnos rendkívül hószegény tél ellenére januárban már a visegrádi és a mátraszentistváni pályákon is lehetett síelni. A pályakezelésnek és a hóágyúknak, valamint Holle anyónak hála, a tavalyi szezonban hazánkban is volt olyan síterep, amely száz napos, sőt hosszabb nyitva tartással büszkélkedhetett.

A legújabb utazási trendek pedig a szezonnyitó és szezonzáró gleccsersízéseken kívül új, eddig kevésbé ismert és népszerű országok síterepeinek meghódítására irányulnak, mint például Svájc, Csehország, Németország vagy Szlovénia, de az utazási lehetőségek kiszélesedésével, a fapados repülőjáratok megjelenésének köszönhetően a hazai sízők számára is elérhetővé váltak a távolabbi, akár más kontinensen található síterepek is.